Saturday 25 October 2008

csakzene/b - varázs


Lajkó Félix: 7 /2005/

delta



A film zenéjéből egy kicsi meghallgatható itt.
Elöljáróban ennyi.

és mégis (Palya Bea: Adieu les complexes, 2008)

Hangszer és ember a legközelebbi kapcsolatban egymással. Ez jellemzi – talán kissé általánosítva, és az első hallgatás után – Palya Bea és Quintetjének új lemezét. A koncertjáró közönség számára szinte valamennyi szerzemény ismerősen cseng, ugyanis a legtöbbet játszották a megjelenés előtt is.

Különleges effekteknek, elektronikának nyoma sincs, mégis: – csak azért, hogy zsurnalisztikai puskaporomat ellőhessem – a hangzás egyszer érdes és rusztikus, máskor finom, elhaló és remegő; említést sem téve a két véglet közötti fokozatokról. Mindez annak következménye, hogy a zenészek hozzánőttek az általuk megszólaltatott hangszerekhez, sőt, ismerik minden egyes rezdülésüket, és amikor játszanak, érződik a zene és zeneszerszámuk hangja iránti elköteleződés: a szerelem.


A lemez erős kezdéssel indul, nemcsak a feszült hangulat és szöveg, meg a rikító fúvósok miatt, hanem elsősorban a Hold intimitása az ok. Az a közelség, tapinthatóság, ami többször erősen visszaköszön a korong hallgatása közben. Mégis más e visszaköszönések színezete: a Szép szemű szeretőm fülledtsége, a Három árva magára-maradottság érzése, a Lover man vágyakozása. A lemez fő motívuma a személyes kétely: a „szabad madár” lét és az elköteleződés belső harca. A már említett Holddal a női hang magát határozza meg: „Bennem alvó hold ragyog, és fű fakad”. Rögtön a Hoppá játékossága után jön a Lovas dal ismétlődő rákérdezése: bírom-e az élet küzdelmeit? Végig ingadozik a nő: a Szép szemű szeretőm együttléte ellenére cinkosan kacsint az I’m happy-ben: boldog vagyok – veled vagy nélküled. Az Észosztó nagy szájhős és az Áll a kapun is az ígérgető, nagydumás férfiakon köszörüli a nyelvét. Az utóbbiban megjelenik újra az ingadozás: a kiábrándulás után a szabad élet szépségének vonzásába kerül a nő. Az elköszönésről és egyedüllétről mesél az Anyám, anyám és a Sophia express is. Ez utóbbiban a feszültség fokozatosan emelkedik, majd a dal egy érzelmileg rengeteg hatást hordozó és kiváltó, katartikus, sikolyszerű, de végül lenyugvó végkifejletbe torkollik. Nem utolsó sorban ez a rész is bizonyítja, hogy a zenekar tagjai improvizációs készségüket nemcsak külön-külön, hanem együtt is kiválóan tudják alkalmazni. Ezzel az éles váltással érkezünk el a záró sóhajhoz (Lover man). A nagy tombolásból valamiféle harmónia felé. Jelzi, hogy a lemez nőalakja út közben van, keres. Bizonytalan, mert nem tudja, hogy az igazat (vagy az igazit) találta meg éppen, vagy csak valamit, ami annak tűnik.


Többször hallottam Palya Beától, hogy interjúkban hangoztatta zene és szöveg egységességének fontosságát. És nem csak hangoztatta. Ki kell emelni azt a nagyszerű zenészgárdát, akik a Quintetet alkotják, és rendkívül sokat adnak az énekesnőjük zenei világához: Szokolay „Dongó” Balázs (fúvósok), Lukács Miklós (cimbalom), Novák Csaba (nagybőgő), Dés András (ütőhangszerek). Az ő együttes munkájuk és zeneszeretetük teremti meg azt a zenei szövetet, ami egyszerre tartja, öleli körül, valamint engedi látni a szöveg által is bemutatott tartalmi vonatkozásokat.

Az énekhang, fúvósok és ütősök dominálnak, a bőgő és a cimbalom inkább hűséges kísérők, de néha ők is kapnak hangsúlyos szerepet. Elképesztőek a ritmusok, az ütősök hangszínei, valamint a fúvósszólamok variációi. A Balkán és a Közel-Kelet tengelyében helyezkedik el a hangzásvilág. Palya Bea véleményem szerint kiválóan alkalmazza az adott technikákat, stílusokat. A különböző szerepeket is a megfelelő pillanatban és szöveggel párosítva ölti magára. Mondjuk, technikailag kilóg a két angol nyelvű dal kiejtési hibáival – a magyarra fordításnál ez még mindenképp’ a jobbik megoldás volt. Ellenben zseniális a különböző tradicionális dallamokra írt mai szöveg, ahogy köznyelvi elemeket visz bele, talán ezáltal válnak elevenebbé. És vice versa: amikor az Áll a kapun szövegét helyezi új kontextusba a szájbőgős-kannás kísérettel és sanzonos énekmóddal.

A dalok szerkesztése egyenletesen jó színvonalú. Szinte általános a kiállások vagy a szólók disszonanciája, fokozó jellege és kicsúcsosodó hangképe (Lovas dal, Észosztó nagy szájhős, Anyám, anyám). Egyes esetekben a diszharmónia bekerül az énekelt versszakba is (Lovas dal, Három árva), vagy a dal végére, teljesen más hatást gyakorolva (Sophia express). A dalok egészét tekintve verze és (instrumentális) refrén kapcsolata általánosnak tekinthető, már ahol vannak ilyen szakaszok (Lovas dal, Észosztó nagy szájhős, Hoppá): kiemelkedőbb, teltebb refrén, üresebb versszak. A refrén helyett szólókkal operáló daloknál teljesen más figyelhető meg (Szép szemű szeretőm, az I’m happy, az Anyám, anyám, a Lover man): ezekre homogenitás vagy kifinomult dinamika jellemző. Kivételt képez a Hold. A Sophia express egy fokozatosan emelkedő, egyre erőteljesebbé váló kompozíció.


Palya Bea és négy zenésztársa számomra egyértelműen egy mérföldkőnek tekinthető lemezt készített, mind – az általam nem ismert – eddigi szólólemezei sorában, mind a jazz-világzene színterén. A hagyományok új kontextusba való átültetésének egy kiemelkedő és hiteles példája. Némileg félelmeket is szült bennem, hogy milyen lesz a következő album, mindenesetre az Adieu les complexes érdemeiből az mit se fog levonni. Ugyanakkor ez a lemez sem írja fölül Palya Bea eddigi munkáit, és azt sem gondolom, hogy csak a korábbi munkák tükrében lehet róla képet alkotni, azért is írtam, hogy az életmű ismerete nélkül is kiemelkedő alkotásról van szó, mivel önmagában áll, nyilván a többi lemez ismeretével más színezeteit is észrevehetjük, a változásokból több következtetést vonhatunk le.

Tuesday 21 October 2008

akúsztik X.

Nos, itt egy klasszikus, egy szerelem. Nirvana: Unplugged in New York. A hangulat szerintem a képekkel jön át igazán, ahogy Kurt Cobain és a többiek lóbálják a lábukat, szívják a cigiket. Cobain ül az irodai forgószékén, valami szakadt kardigánban, szemébe lógó hajjal. Szétszórtak, amennyire csak lehet, az MTV-n leadott koncert feszesebbre volt szerkesztve, nyilván. Itt hangolnak, szarakodnak rendesen.

Plateau

Where did you sleep last night

Thursday 16 October 2008

más másképp'

A Heti Válasz újságírója is recenzálja az ákosnegyvenet. ITT.
Én is megtettem. EGGYEL LEJJEBB.

A szeptemberi X-roads Ten stones kritikájának angol fordítása egy kisebb interjúval ITT olvasható.
A Magyar Narancs kritikai visszhangja ÍGY HANGZIK.
A passzió.hu EKÉPP vélekedik.
A lemezt én is nagyítóm alá tettem. EZT LÁTTAM.

Monday 13 October 2008

anzix III. - ősz hajszálak és zenébe hajló színek

És a színek. Régóta akartam a színekről írni. Hogy milyen az, mikor színeket látok a mozdulataidban. A mozdulataid helyett. Meg hogy mindig is ezek a fakóba, szürkébe hajló színek érdekeltek. Látod. Matt-ezüst. Visszahúzódó-zöld. Félénk-vörös. Szelíd-okker. És hogy fotózni is csak ezek miatt érdemes. Na meg persze, hogy mi van akkor – botrány lesz, amit mondok –, ha egy fekete-fehéren én színeket látok? Akkor is, megmondtam, csak a színek miatt érdemes.

* * *

Persze, jön a művészúr és megmondja a tutit. Meg a zenekarával annyira tutik, hogy egyik dalból a másikba. Persze, meg szmoking, mi? Szóval így dünnyögi húsz év dalait mikrofonjába, mellette-mögötte zöngicsél a zenekar. Bár korántsem ilyen álmatag ez a dolog. Néhány sláger úgy szét van cincálva, hogy már élvezem. Vannak ritkaságok és csúcspontok. Ha tőlem kérdezik, azt mondom, hogy három volt. (Visszavág a nagyvárosi majom. Láss bennem utoljára mást. Szabadíts fel.)

És így, ahogy elnézem őket, látom-hallom a különböző színeket, hangulatokat; érzem, hogy kezdenek a zene felé közelíteni. Elhagyták a dupla lábdobos, lehangolt gitáros zúzdákat, megszabadultak a vonóskartól: mindkettő igen sokat takar. Hat ember, a zene és egymásra figyelés. Mi is figyeljünk, hátha.


Ákos 40 koncert, Debrecen, október 11.

Tuesday 7 October 2008

jenő és pajtásai - /Woven Hand: Ten stones, 2008/



A Woven Hand művészetét zseniális, kifinomult és sokrétű szintézis jellemzi; elegye a zenészek tudásának és kreativitásának, valamint Edwards kultúrák és zenei stílusok által impresszionált énjének. Más szavakkal: Edwards hite révén meghatározott szellemének és zenésztársainak egyre magasabb fokú integrálódását követhetjük figyelemmel.


Amit itt hallunk, nemcsak a fülhöz szól. Az eddigi albumokon megszokhattuk a szövegek elliptikusságát, hogy nekünk, hallgatóknak kell összekötni, kiegészíteni a gondolatokat, aktív befogadóvá kell válnunk. Edwards legmesszebb a Slota prow nem létező nyelven „íródott” szövegével ment el: amikor a tudást is félredobva, ráérzésünkre hagyatkozva próbáltuk kibogozni a tartalmi szálat, már ha akartuk. Ilyen szélsőséggel a Ten stones című korongon nem találkozunk. Azonban megmaradtak a nehezen érthető, absztrakt képekből álló dalszövegek. Ezeken végig érezhető az énekes kereszténységének lenyomata. Van mondanivalója, van üzenete, bármennyire is rémisztő ez a posztmodernitás viharában. Ugyanakkor, tisztában van azzal, hogy teljes mértékben didaktikusan és tanító jelleggel nem lehet ezt elmondani. Már csak azért sem, mert transzcendens minőségekről is esik szó (isten, szerelem), melyekről képtelenség egyfajta tudás-szkepszis nélkül beszélni. Platóni fogalomkörből a ’doxa’, igaz vélekedés vonatkozik ezekre. Valamint ha szólni akarunk e minőségekről, a logikai nyelvhasználat korlátaiba ütközünk sokszor. Edwards él a költőiséggel és az ellipszissel is. Szavakból alkot absztrakt képeket, képtöredékeket, és ezeket montázsolja egymás mellé: így formál dalszövegeket (Cohawkin road, Iron feather, His loyal love). Persze él direkt utalásokkal, bibliai idézetekkel is (Beautiful axe, Not one stone, White knuckle grip), sőt, a Kingdom of ice szövegét Jób könyve inspirálta. Összefoglalva: az elvonatkoztatott és világosan érthető szövegrészek egymást váltják, összefonódnak dalokon belül is, így teszik izgalmassá a hallgató számára a megértést, több figyelmet követelve.



Újdonságszámba megy a rockosabb, az elektromos gitároknak nagyobb teret engedő, és a koncerthangzáshoz közelebb álló hangszerelés, valamint a vendégzenészek (Daniel C. Smith, Emil Nikolaisen, Elin K. Smith) közreműködése. A koncerteken Pascal Humbert vaskos basszusmenetei nem kis szerepet játszanak, most végre a stúdióalbum hangzásvilágának is részét képezik. Kevesebb a kísérletező, elvont dal, mint a korábbi lemezeken (Elktooth, Slota prow, To make a ring). Ellenben számos keményebb, karcosabb szám került a korongra. Nincsenek instrumentális darabok se, mint a Blush Musicon vagy a Mosaicon.


Az album nagyjából első felének dalai csiszoltak, szinte észre se vettem eleinte a Beautiful axe-ban vagy a Not one stone-ban, hogy már a fejemet söpri le a refrén vagy a kiállás. Ezek a dalok szinte egészében a koncerthangszerelést adják vissza. Ezekhez hasonló dalok stúdiólemezen alig akadnak: a White bird (Blush music), illetve a Winter shaker, Dirty blue (Mosaic) jutnak eszembe. Kevésbé erős hangzású és monumentális, azonban még emelkedettebb dalok következnek (Cohawkin road, Iron feather).

Szépségük után igazi meglepetés a White knuckle grip és a Quiet nights… feldolgozása. Előbbi a 16 Horsepowert is megszégyeníti bandoneonos, torzgitáros zúzdájával, utóbbi jelentős mértékben romba dönti „Jenő” énekhangjának változatairól alkotott képünket. Ez a dal lóg ki egyedül a lemez dalai közül. Még jobban idézi a Winter shakert a Kicking bird, melyben a dobolás és a kiabálás viharos erejű szélként sodor.

A Kingdom of Ice-ban teljesedik ki egyfajta éneklési mód, ami recitálás és kiabálás határvidékén evickél. Feszes kompozíció (ritmusváltások és a dal hossza), feszült hangulat (bendzsó, gitár, bőgő lüktetése, a tekerőlant zúgása, egyéb zajok, „kiáltásbeszéd”) és egyéni hangzás jellemzi. Véleményem szerint a legjobb szerzemény a korongon és kitűnő átvezetés a záráshoz. A His loyal love eddigi egyik záródalra se emlékeztet, talán az Into the pianohoz áll közel hangzásában, de annál sokkal energikusabb. Valami reményt villant fel; a Last fist mélázó, mint az Into the piano, a Deerskin doll inkább drámai. Ennek a dalnak pedig van egy árama, sodrása az akusztikus gitár és a dob által, mely sodrásra rétegződik az ének, a vokál és az effektezett gitár: ez az álomszerűen lebegő hangulat zárja az albumot. Pontosabban zárná, hisz van itt egy instrumentális kivezetés, pusztán zajok és effektek alkalmazásával, ami mindenképp’ a lemez kontextusába illő darab.



Nem mondanám, hogy a legjobb Woven Hand lemez összességében, mert például a szerkesztettséget és az album egészét véve a Mosaic kicsivel fölé emelkedik. Viszont a dalok külön-külön magas szinten egyesítik magukban a különböző hatásokat, inspirációkat. Még valami megfigyelhető a számokat egyenként vizsgálva. Mégpedig az, hogy a 2002-es debütalbumtól kezdve egyre inkább összeolvad a hangzás egy dalon belül. Ezt úgy értem, hogy például a Wovenhand korongon a szerzeményekben többnyire tisztán elválasztható, hogy most bridge, verze vagy refrén van. Itt meg – a Consider the Birdsön és a Mosaicon egyszer-kétszer felbukkanó hangzás után, és a koncertekből következően – azt halljuk, hogy a különböző zajszőnyegek előtt vagy mögött tűnnek fel a gitár, basszusgitár és zongora szólamai, vagy csak egyszerűen azt, hogy gyönyörű folyama van az egyes kompozícióknak és észre se veszi az ember, hogy vége van.

Végül is, így vagy úgy, de ki lehet olvasni e lemez lényegét. Mégpedig azt, hogy példaértékűen helyezi egymás mellé a kemény rock dalokat és az akusztikusabb hangzású lírai szerzeményeket. Ez pedig úgy lehetséges, hogy az elektromos és az akusztikus hangszereket megfelelően keveri egy dalon belül, hol az egyik, hol a másik réteget emeli ki. Így, a létrejött szintézis szövetéből, egyszer a keménység, máskor a lágyság lesz uralkodó, változatosságot eredményezve. A Consider the Birdsön a változatosság jelen volt, minimális formai egységességgel, a Mosaic forma és hangzás szempontjából példaértékű, a Ten stones pedig változatos hangképeket vonultat föl, többé-kevésbé egységes formában. Méltó folytatása a 2006-os korongnak, több tekintetben jelentős fejlődést mutat.

Sunday 5 October 2008

Saturday 4 October 2008

csatlakozzatok!

"Külső munkatársunknál kiverte a biztosítékot tegnap reggel a magyar funky egy reprezentatív baromsága. Bosszúja konstruktív, és ezennel a Cluster One csatlakozik hozzá: többek közt az ilyen és hasonló fos zenék elleni tiltakozásul az októbert a tudatos zenehallgatás hónapjává kiáltjuk ki."

A továbbiakat itt találjátok:
http://www.clusterone.hu/2008/10/02/oktober-a-tudatos-zenehallgatas-honapja/

anzix II. - változóan felhős


E bejegyzés alá került az előző képeslap. Míg a tavalyi ’kép nélküli képeslap’ volt, a mostanihoz csatolok illusztrációkat. Ennek a hátterében nincs művészi koncepció, pusztán most van rá lehetőségem. És ez a képeslapírás is egy eléggé ad hoc dolog. Furcsamód pont itt jött rám újra. Továbbá érdekes, hogy, bár egy éve más volt a helyzet, Kenese most is beugrott. Megérkeztünk nagyapámmal szüretelés céljából; nem sokkal utána már ágakat gereblyéztem, talicskáztam ide-oda. Közben, magam sem tudom miképp’, de Kenesére gondoltam először. Mindenesetre jó volt rá máshogyan emlékezni, mint tavaly.

* * *

Mondhatni, felüdülés volt belecsöppenni ebbe a munkába. Valahogy lenyugszik az ember. Komótosabbá válik. Ha csak egy hétvégére. És megtisztítja az eszközöket. A fürtöket leszedi, leméri. Persze, a tavalyi katasztrófa volt – egy tál. Idén melegedik az ember szíve tája. Harminc kiló fölött, noha ’94-ben a kilencvent is meghaladta. És darál. Meg présel. Mustot mér, kóstol. Demizsonba tölt.



Szinte megijed az ember. Ilyen egyszerű? – kérdi magától és csodálkozik. Mert ilyesmivel ritkán van dolga. Ami ennyire természetes és mélyen emberi. Nyilván nem azt tapasztalom, amit a vidéki, földjéből élő ember. Tudom: ez csak egy töredék – ráadásul nagyon aprócska. És mégis. Kivehető belőle valami a természetességből és az életszerűségből.



/Balatonakarattya, 2008. IX. 27-28./

anzix I. - a várakozás utazása

Létezik kép nélküli képeslap? Mármint bármilyen vizuális kommunikációra képes elemtől mentes élménybeszámoló. De talán nem is képeslapszöveg akar ez lenni. Hanem a levelek hol filozofikusabb, hol bugyutább hangnemét igyekszik követni. Képeslapfüzér. Talán.

A kaputól a házig egy jó 10 méter hosszú és három méter széles, füvesített sáv vezet. Egy-egy szőlősor övezi. Az egyik sor és a kerítés között egy 30 év körüli barackfa áll. Termésmennyisége jócskán ingadozott az elmúlt pár évben. Törzse körülbelül fél méter után három ágban folytatódik. Az egyik a két szőlősorral határolt út fölött ível át. Pontosabban ívelt. Mert hiszen, alighogy megérkeztem kedd reggel, bármiféle előjel nélkül, egy halk reccsenéssel búcsúzott az élők sorából. Láncfűrész, ághajigálás, miegymás.

Amúgy meg nem történnek érdekes dolgok. A teraszon asztal, két oldalról padok, két oldalról székek veszik körül. A központ. Reggeli. Olvasás. Kávézás. Ebéd. Szieszta. Rádióhallgatás. Vacsora. Itt még kisebb képözön zúdulhat az emberre. Ha akarja. Nincs internet, a TV-n is csak két és fél csatorna. Van helyette más. Madárzajos kertpanoráma szőlővel, fenyővel, ellenfénnyel. Nyikorgó hintaágy a diófa alatt, ágbogai és levelei árnyék-pacákat vetítenek a fűre. Kanyargó törzsű barackfák. Süvítés biciklivel az alkony előtti órákban a felső parton. Innen – ha a nyaralók is engedik – rálátni a Balatonra.

* * *

Alkonyattól szürkületig. Lágy fények és tompa színek. Az egész napos olvadás és izzás most tán álomra hajtja fejét. Vidám, színes alakok jönnek-mennek. A szürke fényben alig látszanak az arcok. Lassan életre kelnek az utcai lámpák. Két különc is sétál, kevésbé rikító ruhában. Fiú és lány. Ahogy egy padra ülnek, a fejük fölé egy fa nő. Talán ezért is érzik távolabbinak a járókelőket. Hol merengenek, hol beszélgetnek. Élvezik a nyugalmat és a csendet. Ennyi látszik kívülről. Csak nézem őket, és két érzés kering bennem. Fájdalom és öröm keveredik, vagy csatázik egymással. De még ez is olyan bizonytalan. Képlékeny és tétova.

A nyugovóra térő éjszaka kíséri mindkét különcöt további belső útjára.