A zene történetének – meg nyilván a színházénak is – az egyik legfontosabb, legrégebb óta alkalmazott és talán leghatásosabb eszköze a hangerő fokozása. Ha ezt jól alkalmazzák, és mondjuk egy téma monoton ismétlésével kombinálják, akkor jó úton járnak a hallgató letaglózásához. Ennek a módszernek estem én is áldozatául, mikor életemben először hallottam élőben Ravel Boleróját. Lenyűgözött a hangszerelés, a téma rengeteg árnyalattal való bemutatása és maga a tizenakárhány perces crescendo. Paradoxon, de: leírhatatlan, ahogy nő a darab, egyre több teret követel magának (határt szabhat-e egy terem mérete a benne elhangzó zenének, és mi a helyzet a szabadtérrel?), feszül és feszül, beszáll a második pergődobos, mindenki rendületlenül játssza ugyanazt a témát, végül robban: széthasítják a teret a rézfúvósok és a cintányérok. A zenehallgató meg visszasüpped a székébe, ahonnan szinte félig felállva és teljes erővel koncentrálva lett egy újabb megmagyarázhatatlan élmény részese.
Sunday 29 November 2009
Majd máskor, máshogy – Woven Hand és Muzsikás a Millenárison
2002. Kijött a 16 Horsepower Folklore c. albuma, mely már bőven eltávolodott a régebbi lemezek, de leginkább a Low Estate durvább világától. Mindenesetre a lényeges az, hogy – mint a címe is mutatja – népzenék hatása alatt készült ez a stúdióalbum. Többek között a dalok sorában szerepelt a Muzsikás ’Betyárnótá’-jának angol nyelvű átirata, az ’Outlaw Song’. Mindezt Edwards és a magyar együttes barátságára vezethetjük vissza. Aztán erre a barátságra alapozva a Sziget szervezői felkérték őket egy közös produkcióra 2009-ben. Már ott észrevettük, hogy számos probléma van ezzel az együttműködéssel: az egyik az, hogy eljátszanak egymás mellett, a másik, hogy a Woven Hand nem tud bekapcsolódni a magyar népdalokba, és a Muzsikás is csak egy-két Woven Hand-szerzeménybe. Végeredménynek megkaptunk egy szétszakadozott dinamikájú koncertet, amin csak a két zenekar egymás iránti kölcsönös tisztelete és barátsága látszott meg. Nos, ugyanezeket a következtetéseket kellett levonnunk a november 21-ei produkció után is, bár a helyzet javult, és a problémák okának megfejtéséhez is közelebb kerültünk.
Sajnos a helyzet csak egész picit javult a Szigetes koncerthez képest. Mondjuk rögtön az elején, a nyitó Muzsikás-blokk után következő két Woven Hand-dal bizonyította, hogy a közös előadás nem kell, hogy feltétlenül minden zenész folyamatos játékát jelentse: az amúgy koncertritkaságnak számító ’Swedish Purse’ egy szívbemarkoló hegedűszólamot kapott, míg a Szigetről ismert, töröksíppal harci indulóvá alakított ’Kicking Bird’ egyszerűségében volt monumentális – nem csoda, hogy ezek után tört ki az első nagyobb ováció. A gondot az jelentette, hogy ezek után alapvetően a nyári repertoárt játszották lényegében ugyanazzal a hangszereléssel, néhány másik dallal kiegészítve. És bár Edwardsék trióban is tudnak elsöprően játszani, azért iszonyatosan hiányoztak néhány helyen Peter van Laerhoven zajfalai és széteffektezett, már-már beteges gitártémái. Amiért talán jobbnak és lehengerlőbbnek tűnt a Millenárisbeli koncert a Szigetesnél, annak az lehetett az oka, hogy egy színházteremben ülve jobban tudtunk koncentrálni a dalokra. Azonban így is megállapíthattuk, hogy (1) több helyen vehetett volna részt a Muzsikás a Woven Hand-számokban, ha már Edwardsék nem tudtak bekapcsolódni a magyar népdalokba; (2) ha két zenei világot kapcsolódási pontok nélkül helyeznek egymás mellé, azok gyengítik egymást; továbbá (3) nemcsak, hogy gyengítik egymást, hanem a koncert egységét is megbontják.
A Woven Hand és a Muzsikás elvárt fúziójának működésképtelenségét én csak egy okkal tudom magyarázni. Azzal, hogy ők egyfajta baráti, egymás iránti tiszteletet kifejező örömzenélésben gondolkodnak. Lényegében nem is gondolkodhatnak másban: a két zenekar nem egy „alkotói közösség”, és sosem fognak együtt olyan szerves egységgé összeálló koncertet adni, mint külön-külön szoktak. Mégsem tartom teljesen fölöslegesnek ezeket a közös produkciókat, csak változtatni kellene a koncert szerkezetén. Ha a Muzsikás kezdene, aztán következne a Woven Hand, a kettő között pedig a legjobb közös dalok képeznék az átvezetést, például az ’Outlaw Song’, a ’Kicking Bird’ és a ’Swedish Purse’ (alapvetően a csendesebb-akusztikusabb Woven Hand-lemezek anyagából válogatva), akkor létrejöhetne egy szép ívű, dinamikus előadás, amiben nem oltanák ki egymást a dalok és minden a helyén lenne.
Saturday 21 November 2009
név nélkül (időbensiég)
Furcsa érzés küszöbön állni. Már nem. Még nem. (És mégis: pontosan valahol.) A folyamatban állni, a változás megdermedt képkockájaként. (Film fotográfiákká szaggatva.) Mint az ember, aki, miután leesett a lóról, fekszik a földön és már nem Saulus, de még nem Paulus—névtelen utazó.
Küszöbön állni annyi, mint találkozni. Nem csak olyan értelemben, ahogy teljes ismeretlenek először kapcsolatba kerülnek egymással. Hanem úgy is, mint minden egyes igazi találkozás. Szóval mindegyik ilyen alkalom változást jelent mindkét embernek, még ha csak kis dologról van szó. Csalódunk, növekszik bizalmunk, egy új arcát ismerjük meg a másiknak, megtudjuk mi a véleménye erről vagy arról stb. A legtöbb esetben azonban nem is tudnánk kifejezni, hogy mi változott, milyen irányban vagy kiben. Talán csak később látjuk meg az apró fokozatokat vagy, hogy mikor kezdett másképp viselkedni, és így tovább.
Továbbmegyek: ugyanez történik, amikor saját magunkkal találkozunk? (Vagy teljesen jelentéktelen a kérdés, mert mindig önmagunk vagyunk?) Gondolkodunk: magunkkal beszélgetünk, megvitatunk kérdéseket és gondolatokat. Ha ezt folyamatnak vesszük—aminek nyilván vannak holtpontjai, mint ahogy egy folyó duzzasztógátjainál valami állóvízszerű keletkezik—akkor jellemzője a változás. De vajon lényegi eleme is?
Nem tudom, hogy idevaló-e felhozni Sziszüphosz történetét. Azért gondoltam rá, mert úgy vélem, hogy amikor újra és újra nekilát feladatának—amire kárhoztatták?—, tulajdonképpen magával találkozik. Időről időre. Feladata, sorsa mindig taníthatja valamire, megismertetheti saját magával. Talán sorsa és önmaga ugyanazt jelentik.
Van még egy találkozás, ami megfoghatatlanabb az előzőeknél—az Istennel való kapcsolatra gondolok. Ha úgy is vesszük, hogy a történelemben megjelent Isten, elküldte fiát—Jézus történeti alakja—, itt és most nekünk csak a Biblia szövege marad konkrét dologként, ami által kapcsolatba kerülhetünk a transzcendenciával. Egyértelmű azért, hogy kimondhatatlanabb, kevésbé egzakt módon is találkozhatunk Istennel. A lelki élet kifejezéssel ragadhatjuk meg ezt leginkább. Nehéz azért meghatározni, hogy mikor halljuk „Isten hangját” és mikor a sajátunkat: néha lehetetlen elkülöníteni egymástól a kettőt, ami—érintve Szent Ágoston gondolatát—félreértéshez vezethet.
Visszatérve az elején felhozott példához, Saul—Pál?—megtéréséhez: érdekes és talán a többi találkozáshoz képest mélyrehatóbb az Istennel való kapcsolatteremtés. Pál számára egy életre szóló pillanatot hozott damaszkuszi útja. Mikor úgy gondolta, hogy minden úgy fog menni, ahogy általában mennek a dolgok, akkor volt „A legfőbb ideje, hogy”.
Küszöbön állni annyi, mint találkozni. Nem csak olyan értelemben, ahogy teljes ismeretlenek először kapcsolatba kerülnek egymással. Hanem úgy is, mint minden egyes igazi találkozás. Szóval mindegyik ilyen alkalom változást jelent mindkét embernek, még ha csak kis dologról van szó. Csalódunk, növekszik bizalmunk, egy új arcát ismerjük meg a másiknak, megtudjuk mi a véleménye erről vagy arról stb. A legtöbb esetben azonban nem is tudnánk kifejezni, hogy mi változott, milyen irányban vagy kiben. Talán csak később látjuk meg az apró fokozatokat vagy, hogy mikor kezdett másképp viselkedni, és így tovább.
Továbbmegyek: ugyanez történik, amikor saját magunkkal találkozunk? (Vagy teljesen jelentéktelen a kérdés, mert mindig önmagunk vagyunk?) Gondolkodunk: magunkkal beszélgetünk, megvitatunk kérdéseket és gondolatokat. Ha ezt folyamatnak vesszük—aminek nyilván vannak holtpontjai, mint ahogy egy folyó duzzasztógátjainál valami állóvízszerű keletkezik—akkor jellemzője a változás. De vajon lényegi eleme is?
Nem tudom, hogy idevaló-e felhozni Sziszüphosz történetét. Azért gondoltam rá, mert úgy vélem, hogy amikor újra és újra nekilát feladatának—amire kárhoztatták?—, tulajdonképpen magával találkozik. Időről időre. Feladata, sorsa mindig taníthatja valamire, megismertetheti saját magával. Talán sorsa és önmaga ugyanazt jelentik.
Van még egy találkozás, ami megfoghatatlanabb az előzőeknél—az Istennel való kapcsolatra gondolok. Ha úgy is vesszük, hogy a történelemben megjelent Isten, elküldte fiát—Jézus történeti alakja—, itt és most nekünk csak a Biblia szövege marad konkrét dologként, ami által kapcsolatba kerülhetünk a transzcendenciával. Egyértelmű azért, hogy kimondhatatlanabb, kevésbé egzakt módon is találkozhatunk Istennel. A lelki élet kifejezéssel ragadhatjuk meg ezt leginkább. Nehéz azért meghatározni, hogy mikor halljuk „Isten hangját” és mikor a sajátunkat: néha lehetetlen elkülöníteni egymástól a kettőt, ami—érintve Szent Ágoston gondolatát—félreértéshez vezethet.
Visszatérve az elején felhozott példához, Saul—Pál?—megtéréséhez: érdekes és talán a többi találkozáshoz képest mélyrehatóbb az Istennel való kapcsolatteremtés. Pál számára egy életre szóló pillanatot hozott damaszkuszi útja. Mikor úgy gondolta, hogy minden úgy fog menni, ahogy általában mennek a dolgok, akkor volt „A legfőbb ideje, hogy”.
Subscribe to:
Posts (Atom)