Sunday 28 February 2010

„Egy csap, amit az ember megnyit” - Interjú Barabás Lőrinccel

Az Eklektricben és a Random Szerdában is trombitáló Barabás Lőrinccel beszélgettünk a 25-ei eclecticAcoustic koncertről, a Trickről, dalszerzésről és folyamatszerűségről, az ismétlés hermeneutikájáról, illetve még a Boleróról is. Szó került még Londonról, Hobóról és a NOX-ról, de ez maradjon a mi titkunk.

Sunday 21 February 2010

metál akusztikusan meg grüdzsüvel

Turbo: 'Heavyweight Promises' (album version)

Turbo: 'Heavyweight Promises' (mr2 Akúsztik version)

Thursday 11 February 2010

új nyitány

Ma újraindult hazánk egyetlen (minden bizonnyal) obszcén zenei portálja, a ClusterOne. Hogy miért ilyen soká, és hogy miért a freeblog, arról Lam ír itt. Elsőként a tavaly novemberi Woven Hand & Muzsikás koncertbeszámoló került ki, olvassátok! És lesz még bőven cikk: Tankcsapda (Minden jót), Harcsa Vera (mr2 Akúsztik), hip-hop (MC Lars: The Graduate), Katie Melua (Live at the O2 Arena), Norah Jones (The Fall) és Barabás Lőrinc-interjú. Szóval érdemes lesz még kattintani.

Wednesday 3 February 2010

A változás lenyomata (Ákos 40+, CD)


Mindig is jobban szerettem Ákos koncertfelvételeit, mert a stúdióalbumokhoz képest „élőbbek”, teltebbek, dúsabban hangszereltek voltak, sőt, még néhány új, fokozó ének- és hangszerszólammal is gazdagodtak. A sorlemezeket Ákos főleg egymaga alkotja, rengeteg szerepe van a szintetizátoroknak és dobprogramoknak – legalábbis ez az Új törvényig így is volt: itt jelent meg először az élő dob (a Karcolatokat leszámítva) és a kissé elevenebb, rockos hangzás. Aztán jöttek sorra a turnék és a kapcsolódó kiadványok: először egy jubileumi, akusztikus 2003-ban (Andante, Andante Extra), majd 2004-2005-ben egy rock-centrikus, keménykedős (Utolsó hangos dal és a már-már antipopuláris programmal nyomuló Utolsó hangos dal Ráadás). A sok koncertezés – főleg az akusztikus gitározós Andante-turné – lenyomatot hagyott a 2006-os Még közelebb c. sorlemezen, ami új kezdetet jelent dúsabb hangszerelésével és néhány egyedi irányával (a férfikar, az ’Egyetlen hívó szó elég’ intim-elégikus hangulata és az ’1956’-ban a zongora és elektronika keveréke). Ezen album anyagával adták a legmonumentálisabb koncertsorozatot vonósokkal, zongoristával és férfikarral. 2008-ban a negyvenes születésnaphoz ünnepi idea is született: színházi jellegű, zongoraközpontú kamara-előadások.

El is érkeztünk a 40+ c. koronghoz. Ami biztosan leszögezhető, hogy ez Ákos leginkább „emberközeli” és legkifinomultabb produkciója. Méltó párja az Andanténak, mégis lényegében különbözik tőle: az főleg az akusztikus gitárokra, a vonóskarra és a vokálokra épített, és teltebb hangzás jellemezte; ezt a zongora és a szólóének élteti-mozgatja, és sokkal szellősebben szólnak a dalok. Közülük sok most az „igazi” (bár tisztában vagyok e kifejezés erősen szubjektív jellegével): a két rehabilitált Bonanza-opusz (’Persze hajnal van megint’, ’Nem ér semmit a dal), az ős-Ákos sláger ’Dúdolni halkan, az igazi koncertritkaságnak számító ’Nagyvárosi angyal’, és a végre teljesen swingesített ’Adj hitet’. A metál- és zongorás változatban már bizonyított ’Majom a ketrecben’ most kicsit experimentális köntösben arat sikert. A 40+ eredeti szándékát – visszafogott kamarajelleg – a szépséges kezdődal (’Asszony’), a 2006-os ’Minden most kezdődik el’, az ’Őszi tájkép/Mum’s Dying’ és a már említett egy szál zongorás ’Persze hajnal van megint’ képviseli leginkább.
A korábbiakhoz képest a hangszerelések lazábbak és változatosabbak, kitágultak a zenésztársak – főleg Czomba Imre zongorista és Kékkői Zalán gitáros – lehetőségei, mivel több szóló van, az összeolvasztott számok váltásai izgalmasak, és a taktjel elhagyása következtében az összhatás emberközelibb. Kifogásom mégis összességében van. Ákos, nem tudom, miért, de nem maradt meg az eredeti és nekem rendkívül szimpatikus intenciónál (zongora, bőgő, seprűs dobolás), és néhol túlhangszerelt és hangos lett a produkció.

Nemcsak zeneileg lett érdekesebb Ákos legfrissebb turnéja, hanem tartalmilag is. Néhány új számtól eltekintve (a kissé blues-os „Negyven” és a kevésbé sikerült „Gumicukor”) a régiek képezik a műsor gerincét. Utóbbiak közül néhányat összegyúrtak egymással. Az így létrejött új „dalok” új interpretációkat hívnak/hívhatnak elő a befogadóban, mind a formai változások (hangszerelés), mind a tartalmi vonatkozások átalakulása miatt. A reményteli könnyedséget erősíti a szving-forma az „Adj hitet / Azért vagy itt” esetében. A megdöbbentően átvariált ritmus elsőre furcsa érzést kelt a „Még közelebb / Örvény” című dalt hallgatva, főleg mindkét szám eredetijét ismerve. Végül mégis összeáll, a külső szervezőerő párhuzamba állítja az égi és földi szerelmet – hogy mennyire különböznek, remekül megmutatja az opusz középének monumentális ének-üvöltése, ami a földi szerelembe való átmenetet készíti elő, valamint ahogy később, „a szerelem örvény” kijelentésével egy időben visszahalkul a krisztusi ihletettségű „Még közelebb” utolsó versszakára. Hasonló témapárhuzamot rejt a „Térj vissza / Ikon”, bár kevesebb és más jellegű formai játékkal. Talán a legkatartikusabb mind közül a „Láss bennem mást / Az utolsó hangos dal”. Ami még a ’90-es évek eleji „Láss bennem mást”-ban még homályosan érzett dolog volt, az „Az utolsó hangos dal” egy elég lényeges részletének („Hogy hited mit ér / Arról bírád ítél”) betoldásával világossá válik. És akit ezek után elsodort a „Láss bennem mást”-sor felelgetéssel fokozott ismétlése, annak egyértelmű lett, hogy szükséges feleszmélni. E példák sora, de az összeolvasztott dalok nagy része is azt mutatja, hogy érdekes a régi és az újabb tartalmak párhuzamba állítása: a korábbi dalszövegek elénk hozzák a szerző fiatalabb énjét, ehhez képest a frissebb sorok pontosítanak, módosítanak itt-ott a jelentésen – összességében az alkotó változását tanúsítják.

Emberközeli és kifinomult – írtam az elején. Azt is, hogy lehetett volna még radikálisabban csendes és visszafogott. Az is lehet, hogy egyeseknek ez az öltönyös „izé” egy túlontúl modoros póz. Azonban leszögezhető hogy a 40+ kamaraműsora révén Ákos és zenésztársai sokkal közelebb kerültek egymáshoz (egymásra figyelés, színpadi kommunikáció) a régebbi nagyszabású koncertekhez képest, továbbá az is, hogy a nagyszerű hangszerelések, módosított akkordmenetek és újabb szólamok következtében közelebb kerültek a zeneiséghez. És mindkét változás jó.