Sokáig nem értettem mit esznek a művészettörténészek és esztéták a Las Meninason. Nekem elsőre egy szimpla udvari festmény volt, amiket alapvetően nem szeretek. Aztán hallottam meg olvastam róla dolgokat, kezdtem odafigyelni rá. Legutóbb tavasszal beszélgettünk róla szemináriumon.
Diego Velázquez: Las Meninas, 1656
Az fogalmazódott meg bennem, hogy ez a kép az alkotás-befogadás folyamatának allegóriája, vagy mije. Először is, a háttér. Felsorakoznak festmények mint a művészet történetének jelképei. Látható egy tükör mint a kép egyik definíciója: a kép a valóság vagy a művész gondolatának tükrözése. Aztán egy keret (itt éppen ajtó) mint másik meghatározás: a kép ablak a világra, benne a világ egy bizonyos nézőpontból látható. Időben ezek után, tehát ezek tudatában áll a középtérben a festő, Diego Velázquez. A testtartása maga az ars poetica - az alkotó kettőssége a megfigyelőből (szemlélőből, elemzőből) és anyagot a gondolatok függvényében alakító mesteremberből áll. És az előtérben a keretre feszített vászon, ami összeköti mindezeket a befogadóval. A néző ezen a művön keresztül találkozik a művészettörténetre és az alkotásra való utalásokkal, és így mintegy ezek és ezek viszonyának lereflektálására van késztetve. Valamint a művésszel is kapcsolatba kerül, gondoljunk csak Velázquez a képen megjelenő önarcképére vagy arra, hogy minden mű valamilyen szinten alkotójának portréja. Mindezeken túl, vagy mindezek előtt (talán mindezektől függetlenül) magával a festménnyel találkozik a befogadó.
Ő dönti el, hogy pusztán a képet szemléli, vagy elmerül a kép által felkínált asszociációk birodalmában.
Joel-Peter Witkin: Las Meninas (Self Portrait), 1987