hangjegyzetek

Bill Callahan - Riding for the Feeling

2011-06-15T10:00:00.002+02:00

Bill Callahan: 'Riding for the Feeling'

Alfred Stieglitz - From the Back Window

2011-06-13T10:00:00.002+02:00

Alfred Stieglitz: From the Back Window, 1915

Son House - Grinnin' in your Face

2011-06-08T10:00:00.002+02:00

Son House: 'Grinnin' in your Face'

Edward Steichen - Flatiron

2011-06-06T10:00:00.004+02:00

Edward Steichen: Flatiron, 1905

Egyenletes (The National: High Violet)

2011-06-04T10:00:00.018+02:00

Ha valamilyen zenében érezzük a Joy Division hatását, akkor az azért annyira rossz dolog nem lehet, és a National legutóbbi albuma után még inkább így gondolom. Ha lenne bármi értelme az év végi listázásoknak, akkor biztos 2010 legjobbjai között lenne a High Violet. De nincs, viszont ez a lemez így is nagyon jó.

És nemcsak, hogy ez a legutóbbi sikerült így, hanem minden National-albumot lehet szeretni valamiért. A korábbiak, mondjuk a 2003-as Sad Songs for Dirty Lovers zseniálisan váltogatja a lágy és finoman hangszerelt megoldásokat a húrtépésre és üvöltésekre építő módszerrel. Ennek ékes bizonyítékai a 'Thirsty' és a '90-Mile Water Wall' az egyik oldalon, a 'Murder Me Rachael' és az 'Available' a másikon. Megkockáztatom, hogy a 'Thirsty' minden idők legjobb hangszerelési és dalszerzési munkái közé tartozik. Az utóbbi években azonban lenyugodni látszik a zenekar, a Boxeren vagy a High Violeten már nem találkozunk az üvöltözésben megnyilvánuló szélsőségekkel, minden sokkal lekerekítettebb és kimértebb.

Az évek folyamán egyre inkább előtérbe kerültek a sűrű ritmusalapozású dalok, hangsúlyos és variált dobszólamokkal, amik egyből előhívják a bevezetőben említett Joy Division-párhuzamot. A Boxer az a lemez, ahol ezek szinte tökéletes egyensúlyban vannak a lassabb szerzeményekkel vagy az egyszerűbb dobolásokkal. A korábbi albumok Coldplay-, Radiohead- és U2-jegyei után itt már egy abszolút saját hangot talál meg a National, és az egyetlen dolog, ami a hallgató fejében járhat, az Ian Curtis és zenekara. (Egyesek a Tindersticks-párhuzamot említik még, ami nem alaptalan, de zeneileg is vannak jókora különbségek, illetve Matt Berninger hangja azért karakterében is különbözik Stuart A. Staples-étől.) A Joy Division kapcsán még annyit, hogy nyilvánvalóan csak Bryan Devendorf ütősszólamainak jellege hasonló Stephen Morriséihoz -- egyrészt a National hangzása jóval rétegzettebb, több gitárral, alkalmasint billentyűkkel, illetve vonósokkal és fúvósokkal; másrészt, még ha Berninger hangfekvése néhol közel is jár Curtis-éhez, az alapvető különbség az, hogy az utóbbihoz képest az előbbi tud énekelni, ezért másképp old meg bizonyos zenei helyzeteket, vagy egyáltalán megoldja azokat.

A Boxer változatossága és itt-ott jóval szebb dalai ellenére egy hajszállal lemarad a High Violet mögött. Utóbbin egyértelműen a sűrű ritmusalapozású számok uralkodnak, ami révén a lemez egysége könnyebben valósul meg, de sokkal nagyobb lesz az egyhangúság veszélye. Ezt azonban nagyon szépen elkerüli a National, egyrészt azzal, hogy jó dalokat ír, másrészt azzal, hogy remekül használja az egyes hangszerelési húzásokat. A nyitó 'Terrible Love' rögtön mintaszerűen bemutatja, hogyan kell játszani a rétegekkel, és ezzel a játékkal egy sajátos dinamikai hatást kelt: a kimért zongoraalap és a téreffektezett vokálok nem engedik elszállni a menetelő dobokat és a torzított gitárt. Ugyanilyen ellentétre épít az ezt követő 'Sorrow', ami alapvetően egy lassú dal, de a sűrű akusztikus gitár- és dobalap feszessé teszi, és az erre rakódó vokál- és zongoraszólam a végére még följebb emeli. A High Violet legerősebb részét a 'Little Faith'-'Afraid of Everyone'-'Bloodbuzz Ohio'-hármas jelenti. Az elsőben először a dob és a vonóskar ritmusszekciója dominál, majd fokozatosan eltűnik az effekthegyeket cipelő gitárok és a beütőtányérok hangárjában -- a 'How to Disappear Completely' c. zseniális Radiohead-szám jut eszembe. Az 'Afraid of Everyone' szépen építkezik a loop-szerű gitár és vokáltémákkal, illetve a finoman bejövő fúvósokkal, és végén levő elszállás némiképp a Sad Songs for Dirty Lovers hasonló pillanatait idézi. A 'Bloodbuzz Ohio' is az akusztikus-elektronikus ellentétekkel játszik, remek érzékkel hozza be a fúvósokat, a sodró ütőstéma már az elején beindítja a hallgató lábait, a nagyon eltalált énekdallam pedig mindezeket csak megkoronázza. A feszesen alapozott dalok sorát a a High Violet leggyönyörűbb szerzeménye, a 'Runaway' töri meg lágy zongorájával és leheletnyi dobolásával, a dinamikáról pedig a zseniálisan behozott rézfúvósok gondoskodnak. Érezzük, hogy a lemez belassul a vége felé, ami egyáltalán nem baj, hisz nem válik egyhangúvá a történet. Az 'England'-et még felpörgetik egy kicsit, de a 'Vanderlyle Crybaby Geeks' már egyértelműen a nyugvó- és végpontot jelenti, ráadásul, mint ez a videó megmutatja, van egy tábortüzes-együtt éneklős karaktere is.

Ha még nem mondtam volna, a National szomorú zenekar. Már rögtön a 'Sorrow' igen mélyen kezd: "Sorrow's my body on the waves / Sorrow's a girl inside my cave / I live in a city sorrow built / It's in my honey, it's in my milk". Van itt szó a viszonyokban rejlő patthelyzetről ('Anyone's Ghost': "Didn't want to be your ghost / Didn't want to be anyone's ghost / But I don't want anybody else"), illetve a képesség hiányáról is ('Afraid of Everyone': "I'll try / Not to hurt anybody I like / But I don't have the drugs to sort it out"). A 'Conversation 16' bizarrabb irányba megy ("I was afraid I'd eat your brains / 'Cause I'm evil"), és a kellemesen együtt éneklős záródal refrénje is érdekes képpel operál ("All the very best of us string ourselves up for love"). A 'Runaway' viszont nemcsak visszafogott zenéjével, de pozitív szövegével is ellenpontot képez: "No, I won't be no runaway / 'Cause I won't run".

A High Violet igencsak összetett album, remek hangszerelésekkel, erős szövegekkel és sodró lendülettel. Aki nem hiszi vagy élőben is le akarja ellenőrizni, az feltétlenül menjen el és hallgassa meg őket augusztus 14-én a Szigeten! ▪

Cluster One

Smárton Trio - Blues for Montreaux

2011-06-01T10:00:00.001+02:00

Smárton Trio feat. Juhász Gábor: 'Blues for Montreaux' (mr2 Akúsztik)

Sebastiao Salgado - Benako Camp

2011-05-30T10:00:00.002+02:00

Sebastiao Salgado: Benako Camp, Tanzania, 1994

Radiohead: Street Spirit (Fade Out)

2011-05-28T10:00:00.002+02:00

Radiohead: 'Street Spirit (Fade Out)' (live)

The National: Brainy

2011-05-24T10:00:00.002+02:00

The National: 'Brainy' (live)

Yann Tiersen: Dark Stuff & Dust Lane

2011-05-21T10:00:00.002+02:00

Yann Tiersen: 'Dark Stuff' & 'Dust Lane' (La Blogotheque)

Arctic Monkeys: Don't Sit Down 'Cause I Moved Your Chair

2011-05-18T10:00:00.002+02:00

Arctic Monkeys: 'Don't Sit Down 'Cause I Moved Your Chair'

God Rest Ye Merry Gentleman

2011-05-14T10:00:00.002+02:00

'God Rest Ye Merry Gentleman' (King's College Chapel)

Tom Waits: Goin' Out West

2011-05-11T10:00:00.002+02:00

Tom Waits: 'Goin' Out West'

The National: Daughters of the Soho Riots

2011-05-07T10:00:00.002+02:00

The National: 'Daughters of the Soho Riots' (Live at KCRW)

DeVotchka: Enemy Guns

2011-05-04T10:00:00.003+02:00

DeVotchka: 'Enemy Guns' (Live at KEXP)

Kings of Convenience (koncert)

2011-04-30T10:00:00.002+02:00

Soirée de Poche (La Blogotheque)

Wye Oak: Fish

2011-04-27T10:00:00.002+02:00

Wye Oak: 'Fish'

Dupla kritika

2011-04-26T23:56:00.003+02:00

Ákos: A katona imája | KUK, Szenci-Kovács Emese és Bradák Soma

Költészet napja után

2011-04-12T00:23:00.000+02:00

Harcsa Vera Quartet: Műterem (József Attila)

Harcsa Vera Quartet: Lámpafény (Tóth Árpád)

Harcsa Vera Quartet: Nyár (Babits Mihály)

dEUS: Bad Timing

2011-04-06T10:00:00.001+02:00

Regina Spektor: Us [--3--]

2011-03-30T01:00:00.000+02:00

Radiohead: Codex

2011-03-23T10:00:00.002+01:00

Thom Yorke: Up on the Ladder (Radiohead)

2011-03-16T10:00:00.002+01:00

Milyen röhejes (Radiohead: King of Limbs)

2011-03-15T12:30:00.014+01:00

(ami kimaradt)

Igen, milyen röhejes az egész 'szakma' és az egész web, ahogy hozzááll úgy általában a Radioheadhez. Ezzel együtt természetesen mi is röhejesek vagyunk, de mi legalább nevetünk is magunkon. Egyik szerzőnk ma vesz egy nagy levegőt, hogy egy hosszú mondatban elmondja, mit is gondol. Ti meg inkább hallgassátok a lemezt kritikák olvasgatása helyett.

Persze miért is ez az egész, kérdezheti bárki: végül is maga a Radiohead az oka annak, hogy a zenei sajtó és a zeneipar elsősorban azzal a bizonyos terjesztési-megjelentetési móddal azonosítja az In Rainbows-t; a helyzet azonban az, hogy a Radiohead az orránál fogva vezeti a tömegeket, akik közben elfelejtenek a zenére figyelni, pedig az In Rainbows egy zseniálisan szép és szívbemarkoló lemez, teljes egészében, mindkét korong: iszonyatos nagy spektrumon mozognak az árnyalatok—és akkor ezek után van gondban a hallgató, ő ilyen dalokat vár, egyáltalándalokat vár, helyette megkapja a King of Limbs-et, melyen a dalok igazából egyik korábbi hatáshoz se kötődnek igazán (persze-persze, az album első fele a Kid A /Amnesiac-re mutat, a többi meg a In Rainbows vagy a Hail to the Thiefkörnyékére); ki van akadva emiatt is, meg mi az hogy csak nyolc trekket kap, „biztos jön a bónusz, mint 2007-ben”—gondolja magában, aztán ki tudja, lehet…

…de mindenesetre, ott van a pléjlisztben az a bizonyos nyolc trekk, dalok is meg nem is dalok, ’ambient’, az élet soundtrackje: elektronika kúszik a hangszerek szólamai köré, a vége felé jönnek az akusztikus dolgok is—mindkettőnek ismerősnek kellene lennie az említett Radiohead-albumokról, de mégsem azok: közel sem annyira idegesítők, mint a Kid A néhány szerzeménye, viszont nem is annyira élettel teltek, mint az In Rainbows anyaga úgy általában; középút, egyensúlyozás történetileg nézve, de azt hiszem, ez esetben a történetiség hülyeség, úgymond ebben a tekintetben aKing of Limbs értelmezhetetlen: ez egy Radiohead-lemez 2011-ben, így zenél ez az öt brit, tessék meghallgatni—igen, hallgassuk a zenét, most, hogy nincs akkora felhajtás a megjelentetés körül, nem terelik el a figyelmünket a művészetről, birtokba vehet, birtokba vehetjük, ahogy tetszik, ittvan…

… közben azon kapom magam, hogy a King of Limbs-kritikám maga is King of Limbs-esedni kezd: egyetlen mondattá, egyetlen hullámzó szövetté alakul, mint a lemez anyaga (ahogy a drága jó Cohen mester is megírta), ami végül—mint, ahogy ez az írás is—felszámolja, idézőjelbe teszi magát, hogy aztán a hallgató újra meg újra fel tudja magának építeni.

Radiohead-dömping (Cluster One)

2011-03-15T12:00:00.001+01:00

L. Cohen (fiktív): Ki vagy te, ó kezem-lábam királya?
azazello: The "csöpög a pöcsöm" King of "oktondi" Limbs
Gorcsev: Radiohead: King of Limbs

Hillsong: Hosanna

2011-03-09T10:00:00.003+01:00

Egyensúly (Lilium: Felt)

2011-03-04T10:00:00.011+01:00

A 16 Horsepower és utódzenekarainak rajongói igencsak élvezhették 2010 májusát, ugyanis a Wovenhand és a Lilium is új anyaggal jött ki. A Pascal Humbert által hajtott Lilium harmadik, Feltcímű lemeze jobban megfogott minket.

Egy csöppnyi történetiség úgy érzem, fontos a Lilium esetében, de csak vázlatosan. A méltatók által a világ egyik legjobb koncertzenekarának, a legerősebb alt-country bandának és a legkarizmatikusabb frontemberrel rendelkező együttesnek tartott 16 Horsepower jelenti a kiindulópontot. A sok tagcsere ellenére David Eugene Edwards, Jean-Yves Tola és Pascal Humbert trióját nevezik meg mindenkor, ha a zenekarról van szó, amely 1995 és 2005 között az egyik legintenzívebb életművet tette le az asztalra. 2002-ben Edwards kiadta a Wovenhand nevű mellékprojektjének első lemezét, de ekkor Pascal már túl volt a Transmissions of All the Good-byes című Lilium-debütalbumon: ez az 1984-től 2000-ig terjedő időszak zenei ötleteit reprezentálta. A teljesen instrumentális anyag mint egyfajta "meditatív hangtájkép" ábrázolta Pascal Mojave-sivatagban eltöltött éveinek hangulatát (ami miatt itt is megemlítjük). A 2003-as Short Storiesra Jean-Yves-vel kéttagúvá bővült a stúdióformáció, és a lemezcím el is árulja annak koncepcióját: a duó zenéire különböző dalszerzők (zenészbarátok) írtak szövegeket és énekelték fel azokat, elmesélve saját "rövid történeteiket", amik között csak ritkán bukkant fel egy-egy instrumentális szerzemény. Menet közben Pascal csatlakozott a Wovenhandhez, Jean-Yves pedig kiszállt a Liliumból, őt Bruno Green váltotta. Az előbbivel járó sok turnézás (ezt mi is jócskán kiélveztük – A38, Kulti, Bécs, Sziget, Millenáris) lehet felelős a csak 2010-re elkészült új lemezért, az utóbbi pedig a kicsit megváltozott zenei világért.

A Lilium harmadik albuma, a Felt több szempontból is az egyensúlyt jelenti. ATransmissions Pascal Humbert szólóanyaga, a dobokon kívül minden hangszeren ő játszik; kizárólag instrumentális dalok szólalnak meg, akusztikusan, csendesen, visszafogottan. Egy nagy tömeg az egész lemez, szinte nem is lehet számokra bontani, csak a hangzás a meghatározó: akusztikus és slide gitárok, bőgő, mindenféle billentyűs alapok néha ütősökkel dúsítva. Persze azért vannak ittárnyalatok. A repetitív dalokon ('Far', 'The Film Box') kívül szépen építkező, dinamikus dolgokat is hallunk ('Sleeping Inside', 'Loveless Road'); máskor egy női énekhang színezi a hangszerek kavalkáját ('Erado'); és előfordulnak olyan meditatív jellegű szerzemények is, mint a vonóval megszólaltatott bőgőre építő, sötét 'Swell' vagy a kísérletező 'Transmission of All the Good-byes'. Az utóbbiak esetében már igazából téma sincsen, pusztán a hangok lánca és a különböző hangszerek hangjainak egymás elé- és mögérétegződése, és a kompozíció is csak annyiban létezik, amennyiben az instrumentumok megszólaltatásának intenzitását vesszük figyelembe. Ehhez képest a Short Stories igen nagy ugrásnak számít: három kivételével az összes dalnak van szövege. A korábbi lemezen megjelenő hangzás marad, új minőséget a dobolás és a dalszerűség hoz. Még David Eugene Edwards is feltűnik a 'Whitewashed'-ban, de nagyobb szerep Kal Cahoone-nak és Daniel McMahonnak (a 16 Horsepower és a Woven Hand alkalmi billentyűse, vokalistája) jut, akik két számot is jegyeznek. Ezek közül kiemelkedik a 'Sorry', Cahoone és Tom Barman (dEUS) kétnyelvű duettje, ami feszes basszusalapozásával és szívbemarkoló hegedűszólamával az album legjobbjának mondható.

Amíg a Transmissions túl zárt egységet képez, addig a Short Storiesszéttördeltté válik a sok előadó/énekes miatt -- persze ez korántsem zavaró, hisz a hangszerelés és a hangvétel részint összetartja az egészet, de ebben a Feltjobbnak bizonyul. Ismét több ízben találkozunk Kal Cahoone hangjával; van az előző anyaghoz közelítő akusztikus alapú dal ('Her Man Has Run'), de visszanyúlnak a Transmissions néhol dinamikusabb, néhol mélázósabb instrumentális dolgaihoz is, ezúttal azonban egy adag torzítással megspékelve, mint azt a 'Felt' és a 'One Bear with Me' igen kiválóan mutatja. Az effektezés mellett az elektronika és a zajok megjelenése is fontos, melyek a nyitószámnál egy feszes dal alapját szolgáltatják, míg az 'Amsterdam-Paris' esetében az első lemez címadó szerzeményhez hasonló absztrakt-experimentális kompozícióban kapnak helyet. Mindezek alapján elmondható, hogy a Felt az előző két lemez, instrumentális és szöveges, illetve az akusztikus és elektronikus hagyományok között egyensúlyozik.

A legjobb pontja épp az, hogy szinte sosem megy oda túlságosan semelyik előzményhez-hatáshoz-párhuzamhoz-rokonzenekarhoz sem. Nem lesz belőle elszállt, öncélú, hangszereléssel baszakodó instrumentális zene; nem lesz a Wovenhandre túlságosan hasonlító akusztikus-meghangszerelt dalokban utazó cucc sem. Az instrumentális zenék borzasztó hibáit (unalmassá válás, határtalan ismétlések, csak effektekkel tökölések, vagy épp a határtalan improvizációban értelmetlenül elúszás) a Lilium valahogy el tudja kerülni, pedig még rézfúvósok is vannak (és az aztán majdnem mindig rosszat jelent egy zenében). Ezek szép, kellő határok közt tartott dolgok, akkor is, ha repetitív témák és azok variációi, meg persze a hangszerelés ezekre felépülő rétegei viszik el őket ('Open' és 'Felt', kibaszott gyönyörűen torzított gitárra rátett bendzsó-mandolin-mittudoménmi). Határozottan érezhető, hogy a Felten olyan dalok is vannak, amik tényleg dalok, énekkel-szöveggel-struktúrával. Egyesek közülük olyan megdöbbentően szépek, mint mondjuk a 'Mama Bird', azzal a steel-gitárral, rendszertelen dobbal, és csodálatos fúvós-belépéssel (esküszöm, nekem erről a hátborzongató 'She Makes Me Wanna Die' jut eszembe Tricky-től), de legrosszabb esetben is csak jobban kihasználják azt a teret, amit az akusztikus hangszerek és az instrumentális számok már felvázoltak ('Her Man Has Run' és 'Lily Pool'): a hangzások és hangszerek közt szövődött érdekes hálóban most megakad egy szöveg meg egy ének is, ettől pedig az egész máris sokkal jobban pofánver. Mert amint ének és szöveg van, rögtön más a struktúra is, rögtön mást jelentenek a hangsúlyozások, a megállások és visszajövetelek, a csendek, tiszta és effektezett hangok. Feltétlenül lehet annak örülni, hogy egy ilyen kaliberű zenészekből és hangszerelőkből álló zenekar tud rendes dalokat is írni, nem csak instrumentálist; és hogy továbbra is mernek instrumentálist is írni.

Annak még inkább lehetne örülni, ha a Lilium élőben is hallható lenne, és nem csak Amerikában. Mert az egy dolog, hogy ők az egyik legjobb stúdióformáció az elmúlt tíz évben, de emellett bennük rejlik a lehetőség, hogy színpadon is megállják a helyüket. És ezt nemcsak azért mondom, mert nagyszerű zenészekről van szó, akik számos zenekarban bizonyítottak, hanem azért is, mert igen jó dalokat írtak és írnak a mai napig, amit remekül mutat a Short Stories és a Felt egyaránt. Csak remélni tudjuk, hogy Pascal Humbert kilépése a Wovenhandből más zenei tervekre való hivatkozással egy Lilium-turné irányába mutat. ▪

(Cluster One, Paszkal & Lamorak)

Wye Oak: Civilian (live)

2011-03-02T10:00:00.003+01:00

Egyszerűen, szépet (Fistful of Mercy: As I Call You Down)

2011-03-01T10:00:00.007+01:00

Az elsőkötetes költőnek van zenei megfelelője, a tapasztalt zenészekből összeálló formációk első vagy egyetlen lemezének viszont nincs irodalmi párhuzama. Mindegy is, ahogy az is, miként viszonyulunk a Fistful of Mercy nevű 'szupergrupp' bemutatkozó albumához.

Ugyanis akár ismerem a tagok zenei előéletét, akár nem, tökéletesen élvezhető és befogadható lemez az As I Call You Down. Az, hogy történetesen fingom sincs, ki ez a három alak – ennélfogva arról se, hogy miért 'supergroup' a zenekar –, sőt, nem is akarom nagyon tudni, eléggé meghatározza az interpretáció mozgásterét. Mégis, talán nem is baj, hogy nem kell telehivatkoznom a kritikát a tagok anyazenekarával kapcsolatos nevekkel és lemezcímekkel, koncentrálhatok inkább magára a zenére. Már csak azért se, mert az olvasó is erről az albumról szeretne valamiféle véleményt hallani.

A könnyűzene utóbbi pár évének két legmeghatározóbb supergroupja, a The Dead Weather és a Grinderman egyúttal a rockzene megmentője is. Mindkettő markánsan kísérletező hangzásával és iszonyatosan lehengerlő színpadi jelenlétével emelkedik ki a tömegből. Nos, a Fistful of Mercy esetében aligha beszélhetünk experimentalitásról. Persze ezzel semmi baj nincs, sőt. Végre még egy olyan album, ami csak egyszerűen szép, ami simán illeszkedik a tökéletes poplemezek patinás sorába. Többnyire középtempós, sikálva gitározós, harmonikus vokálokkal dúsított dalokat hallunk, szépen a háttérbe kevert dobolással, itt-ott billentyűkkel, többször hegedűvel. Ha hozzávesszük azt is, hogy a közel negyven perc kilenc dala mind jó - szépen felépített, okosan hangszerelt, nem modoros, de legfőképp dalszerű szerzemények -, sorrendjük is ideális, akkor valóban példaértékűnek mondhatjuk az As I Call You Downt.

Nyilvánvaló azért, hogy mindezek ellenére vannak jobban kiemelkedő számok is az anyagban. A lendületesen gitározós dalok közül az 'As I Call You Down' és a 'Fistful of Mercy' monumentalitásával tornyosul a többi fölé: az előbbi jó ritmusú és dallamú refrénéjével, illetve erős zongora-basszusával, az utóbbi a negyedeket hangsúlyozó fokozással, a szívbemarkoló hegedűvel és a legjobb együtt éneklős refrénnel érdemli ki a figyelmet. Az ilyen jellegű szerzemények ellenpontja mondjuk a 'Father's Son' friss-tapsolós-örömzenélős blues-a vagy a '30 Bones' négy perces könnyed instrumentális kitérője. Ami talán a leginkább elüt az album egészétől, az a 'Things Go 'Round' picit a Grizzly Bear 'Two Weeks'-éhez hasonló billentyűalapozásával, ám ez sem negatívum, mert nem válik el teljesen a többi daltól. Inkább egyfajta kikacsintásként értelmezhető, számomra pedig a lehetséges továbblépést jelzi, amennyiben lesz következő lemez.

Legyen, de elég két-három év múlva: ha akkor is tudnak írni 9-10 ilyen dalt (ennél több egyáltalán nem kell), amik között van gitározós-együtt éneklős, hegedűvel megspékelt monumentális, laza örömzenélős, valamint kicsit több bonyulultabb megoldásokkal operáló, akkor én leszek az egyik legelégedettebb zenehallgató. ▪

(Cluster One)

The Kills: Love Is a Deserter

2011-02-23T10:00:00.004+01:00

Faludy György: Michelangelo utolsó imája

2011-02-21T10:00:00.003+01:00

Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Hetvenhat éve állok fenn az állvány
deszkázatán, de nem találtalak.

Vésőm alatt porladva hullt a márvány
s öklömben torzó, vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.

Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.

Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz vén bűnöst szeretni,
Istenszobrász! A márvány én vagyok.

(Firenze, 1935)

The Raconteurs: Consoler of the Lonely

2011-02-16T10:00:00.006+01:00

Kányádi Sándor: Mikor szülőföldje határát megpillantja

2011-02-14T10:00:00.011+01:00

a szívem kolumbusz árbockosárból
kiáltó matróza mikor
idáig érkezem

minden más táj csak óceán
ez itt a föld
a föld nekem

1975

Bin-Jip: Enter

2011-02-09T10:00:00.002+01:00

Arany János: Híd-avatás

2011-02-07T15:00:00.004+01:00

Szólt a fiú: "Kettő, vagy semmi!"
   És kártya perdül, kártya mén;
Bedobta... késő visszavenni:
   Ez az utolsó tétemény:
   "Egy fiatal élet-remény."

A kártya nem "fest", - a fiúnak
   Vérgyöngy izzad ki homlokán.
Tét elveszett!... ő vándorútnak
   - Most már remény nélkül, magán --
   Indúl a késő éjszakán.

Előtte a folyam, az új hid,
   Még rajta zászlók lengenek:
Ma szentelé föl a komoly hit,
   S vidám zenével körmenet:
   Nyeré "Szűz-Szent-Margit" nevet.

Halad középig, hova záros
   Kapcsát ereszték mesteri;
Éjfélt is a négy parti város
   Tornyában sorra elveri; -
   Lenn, csillagok száz-ezeri.

S amint az óra, csengve, bongva,
   Ki véknyan üt, ki vastagon,
S ő néz a visszás csillagokba:
   Kél egy-egy árnyék a habon:
   Ősz, gyermek, ifju, hajadon.

Elébb csak a fej nő ki állig,
   S körülforog kiváncsian;
Majd az egész termet kiválik
   S ujjonganak mindannyian:
   "Uj hid! avatni mind! vigan."

"Jerünk!... ki kezdje? a galamb-pár!"
   Fehérben ifju és leány
Ölelkezik s a hídon van már:
   "Egymásé a halál után!"
   S buknak, - mint egykor igazán.

Taps várja. - "Most a millióson
   Van a sor: bátran, öregem!" -
"Ha megszökött minden adósom:
   Igy szökni tisztesebb nekem!"
   S elsímul a víz tükre lenn.

Hivatlanul is jönnek aztán
   A harmadik, a negyedik:
"Én a quaternót elszalasztám!"
   "Én a becsűletet, - pedig
   Viseltem négy évtizedig."

S kört körre hány a barna hullám,
   Amint letűnnek, itt vagy ott.
Jön egy fiú: "Én most tanúlám
   Az elsőt; pénzem elfogyott:
   Nem adtak: ugrom hát nagyot!"

Egy tisztes agg, fehér szakállal,
   Lassan a hídra vánszorog:
"Hordozta ez, míg birta vállal,
   A létet: mégis nyomorog! -
   Fogadd be, nyílt örvény-torok!

Unalmas arc, félig kifestve -
   Egy úri nő lomhán kikel:
"Ah, kínos élet: reggel, estve
   Öltözni és vetkezni kell!"
   Ezt is hullámok nyelik el.

Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
   Csörtet fel és vigyorgva mond:
"Enyém a hadvezéri pálca,
   Mely megveré Napleont!"
   A többi sugdos: "a bolond!..."

Szurtos fiú ennek nyakába
   Hátul röhögve ott terem
S ketten repűlnek a Dunába:
   "Lábszijjra várt a mesterem:
   No, várjon, míg megkérlelem!"

"Én dús vagyok" kiált egy másik
   S élvezni többé nem tudom! -"
"Én hű valék a kézfogásig
   S elvette Alfréd a hugom'!"
   Eltűnnek mind, a járt uton.

"Párbajban ezt én így fogadtam:
   Menj hát elül, sötét golyó!" --
"Én a szemérmet félrehagytam,
   És íme, az lőn bosszuló:
   Most vőlegényem a folyó. -"

Igy, s már nem egyenkint, - seregben,
   Cikázva, némán ugranak,
Mint röpke hal a tengerekben;
   Vagy mint csoportos madarak
   Föl-fölreppenve, szállanak.

Órjás szemekben hull e zápor,
   Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
   Zúg fel s le, mint malomkerék;
   A Duna győzi s adja még.

Néz a fiú... nem látja többé,
   Elméje bódult, szeme vak;
De, amint sűrübbé, sűrübbé
   Nő a veszélyes forgatag:
   Megérzi sodrát, hogy ragad.

S nincs ellenállás e viharnak, -
   Széttörni e varázsgyürüt
Nincsen hatalma földi karnak. -
   Mire az óra egyet üt:
   Üres a híd, - csend mindenütt.

(1877 aug. 22)

Laura Marling: I Speak Because I Can

2011-02-04T10:00:00.004+01:00

Bevallom, azazello cikkéig én sem ismertem Laura Marling nevét, ám a 'Devil’s Spoke' egyből lenyűgözött. Innen már csak egy lépés volt meghallgatni a 2010-es I Speak Because I Cant (no meg a 2008-as Alas I Cannot Swimet). Ez az album számomra az év legjobbja, efelől nincs semmi kétségem. Már a két évvel ezelőtti debütlemez is megmutatta Marling remek dalszerzői vénáját, az I Speak viszont továbbmegy: ha lehet, még jobb dalok kifinomultabb hangszerelésekkel párosítva, megfelelő arányérzékkel egy anyaggá gyúrva. Összességében sötétebb hangvételű, zeneileg és szövegileg is súlyosabb az új album. Az Alas hegedűje eltűnt, helyére cselló került, továbbá a zongora is nagyobb szerepet kapott: ezek következtében a hangzás sokkal méltóságteljesebb. Nincsenek pattogós gitárra építő gyors, karakteresen folkos dalok sem – a lemez egészét kétségtelenül a középtempósan hömpölygő, néha sodró szerzemények uralják ('Devil’s Spoke', 'Rambling Man', 'Alpha Shallows', 'Hope in the Air'). Talán a fenséges esztétikai kategóriája írja le legjobban az I Speak Becaue I Can világát. Szépség és félelem: amit hallunk az szép (vokálok, hangszeres szólamok), közben viszont tekintélyt parancsolóan nő fölénk. Ebben talán rokon a Wovenhand stúdiólemezeivel – valószínűleg nem hiába mondta egy barátom, hogy Laura Marling a fiatal, ránctalan és szép David Eugene Edwards. Nem alaptalan ez a párhuzam, persze Marlingnál sokkal több az örömteli momentum, ugyanis a feszültséggel teli dalokat vidámabb és lassabb számok váltják ('Made by Maid', 'Blackberry Stone', 'Goodbye England (Covered in Snow)', 'Darkness Descends'). És milyen jó, hogy ezek a barátságos szerzemények oldják az egész anyag súlyosságát, ami nemcsak a dallamokban, harmóniamenetekben és hangszerelésekben, hanem a szövegekben is tetten érhető. Ezt énekli Marling, mindjárt a nyitódalban: "Hold your devil by his spoke and spin him to the ground"; később az énre helyezi a hangsúlyt: "And it's hard to accept yourself as someone, you don't desire, /As someone you don't want to be" ('Rambling Man'). Az album közepe táján kapjuk a leginkább baljóslatú képeket: "And I believe we are meant to be seen, /And not to be understood" ('Alpha Shallows') és "Why fear death, be scared of living, /Oh hearts are small and ever thinning, /There is no hope ever of winning, /Oh why fear death, be scared of living." ('Hope in the Air'). Az utóbbi kapcsán pedig megint a fenséges visszhangzik fejemben – hogy milyen szép ez a gondolat, miközben mindennél félelmetesebb. ▪

ajánló

2011-02-02T15:00:00.000+01:00

Két cikk:
Az érzékenység dinamikája - The Unbending Trees az A38-on
2010 néhány albuma

Norah Jones: It's Gonna Be

2011-02-02T10:00:00.001+01:00

Faludy György: Óda a magyar nyelvhez

2011-01-31T10:00:00.002+01:00

Most, hogy szobámban ér az est setétje

te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje

s ajkad, melyről az esti fák alól

először szólt az ének magyarul.

Arcod mongol emléke rég ködös

de titkunk itt e földön még közös

s a te dalod kísér utamra fájón

messze e tájon.

Magyar nyelv! Vándorutamon kísérőm

sértett gőgömben értőm és kísértőm

te hangolás barangoló kalandom

te zengő és borongó hang a lanton

bőröm, bérem, bírám borom, míg bírom

és soraimmal sorson túl a síron,

kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:

mennyei poggyász.

Magyar szó! Múltam és jövendő sorom

Népek közt sorom és mindegyik sorom,

Háza-hazám lovacskám, csengős szánom

és a dal a számon, mit kérnek majd számon

nincs vasvértem, páncélom, mellasom,

de Berzsenyivel zeng a mellkasom

s nem bír le ellenség, rangomba törvén,

sem haditörvény.

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,

de én itt állok az ikes igékkel.

Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:

a hangutánzó szók utánam szállnak,

mint sustorgó füzesbe font utak

felett alkonykor krugató ludak

s minden szavamban százszor látom orcád,

bús Magyarország.

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek

ahol a fák, mint holt igék kiégtek.

Ős szók: a szemhatárról századok

ködéből még derengő nádasok,

gyepűs vápákon elhullt katonák,

ti bíbicek, bölények, battonyák.

miket vadásztak vén csillyehajókról

s lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,

mély hangok: alkony violasötétje,

káromlások veszelytő vadona,

mondatszerkesztés pogány pagonya,

kötőszók: sok-sok illanó fodor,

s hangsúly, te vidám, hangsúly te komor

lelkünk dolmánya, szőttesen, világszép

búzavirágkék.

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,

karók, keresztek és bitófák árnya.

Melléknevek, gazdag virágbarázdák,

Busák, buják, burjánzók és garázdák,

S ti, mellérendelt, kurta mondatok

mint paprika, ha füzérben vereslőn

lóg az ereszről.

Ragok: szegények szurtos csecsemői,

kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni.

És E-betűk serege: fekete

mezőn zsellérek koldus menete.

s ti kongó-bongó helyhatározók,

kukoricásban jó irányt hozók,

ban-ben-bim-bam: toronyból messzehangzó

könnyű harangszó.

Jelentőmód. Az aszály mindörökre

ráült a magyar, repedt rögökre.

Magánhanzó illeszkedés! Kaján

törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?

Mi vagy? Fülledt ötödfél százada

robotja tört paraszt alázata,

vagy összhangunk, mely bolgogult utakra

messze mutatna?

És fönevek, ti szikárak és szépek

ti birtokos ragokkal úri népek,

országvesztők, önteltek és hitványak

s ti elsikkadt, felőrölt állítmányok,

megölt, vagy messze bujdosó fiak,

Hajnóczyk, Dózsák, meg Károlyiak,

ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal

és a hazánkkal?

Parasztok nyelve, nem urak latinja

nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,

magyar nyelv! fergetegben álló fácska,

hajlongasz szélcibáltan, megalázva-

s ki fog-e tövised lombbal hajtani?

Arcunkat rejtő Veronika-kendő

és a jövendő.

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk

és forró, mint forrongó szellemünk.

Nem teljesült vágy, de égő ígéret,

Közös jövő és felzengő ítélet,

nem hűs palackok tiszta ó-bora,

nem billentyűre járó zongora,

de erjedő mustkönnyeinkben úszó

tárogatószó.

(Párizs, 1940 május)

Junip: Fields

2011-01-21T10:00:00.002+01:00

A nyár közepén már beszámoltam a Junip nevű formációról, aminek kétségtelenül José González a leghíresebb tagja. Már akkor írtam a Rope and Summit EP kapcsán, hogy ősszel jön ki a nagylemez és indul a turné. Hát így is lett, és bár Magyarország nem szerepelt az állomások között, Bécsbe meg nem sikerült eljutni, de azért a Fields itt van, foglalkozom tehát azzal. Tizenegy dal, amiből csak a sodró lendületű ’Rope and Summit’ került át az EP-ről, de alapvetően ezek a középtempós, sűrű ritmusalapozású dalok határozzák meg a nagylemezt is. Ez nem is lenne baj, ha tudták volna tartani az EP remek szerkesztését, ám a Fieldsen ez nem sikerült. A probléma az, hogy túlsúlyba kerültek a ’Rope and Summit’-hoz hasonló számok, és bizony nem mindegyik sikerült úgy, hogy felkapjuk a fejünket. Persze azért vannak az EP címadójához mérhető, igazán eltalált szerzemények. Ilyen a végig halk, de feszes tempójú ’Howl’ vagy az utána következő ’Sweet and Bitter’. A legjobbak a fokozatosan erősödő jellegű dalok, mint a mániákusan kőröző billentyűtémával operáló ’Without You’, illetve a katartikus záródal, a ’Tide’. Három dolog hiányzott nekem erről az albumról, amikkel lehetett volna oldani a monotonná váló lemezt: egyrészt a kiállások, másrészt a ’Loops’-hoz hasonló lassú dalok, harmadrészt pedig az ’At the Door’-ban feltűnő jazzes vonal. Összességében a Fields nem rossz, bőven vannak rajta izgalmas, élvezetes momentumok, és az is biztos, hogy a következő csak jobb lehet. ▪

Scott Matthews: Into the Firing Line (live)

2011-01-19T10:00:00.002+01:00

Mumford & Sons: 'The Cave' (Bookshop Sessions)

2011-01-12T10:00:00.001+01:00

Csehy Zoltán: Cantus arcticus

2011-01-10T16:00:00.003+01:00

Ahogy a jégcsap belenő a térbe,
építkezik, majd olvadáskor gyilkol,
esetleg ártatlanul elcsöpög,
és méri az időt – inkább ez a verzió,
ahogy elcsöpög, csepp-csepp-csepp,
ez itt az ártatlan metronóm,
ehhez van szabva a táj ritmusa (lakatlan finn tájat
képzelj, amelybe apró képeket fagyaszt a látás),
mintha mindig ünnep lenne,
az ünnep emlékezete lenne,
egy hosszan kitartott, lelassított ünnep,
csepp csepp csepp
apró részletekig szervezett kitartás,
c s e p p
a kalácstól a fügéig (ami itt, Finnországban,
ezen a szélességi körön, lássuk be,
szokatlan), a csörömpölő étkészletig,
attól, ahogy a szelőkés
belevág a húsba
egészen az ezüsttel kikanalazott
döbbenetig,
miközben folyton hallod,
miközben folyton hallani, ahogy
egy nagy, hideg madár
átszuszakolja magát
két kottavonal között.


untitled winter scene

Wovenhand: The Threshingfloor

2011-01-07T10:00:00.001+01:00

Méltatlan módon nem szóltam megjelenésekor a Wovenhand legújabb albumáról, pedig az előzetes kiíráshoz képest is korábban érkezett a boltokba. Az egyértelműen a koncerthangzást megcélzó, lehengerlő Ten Stones (akárki akármit írt megjelenésekor) után a The Threshingfloorral a Wovenhand visszatérni látszik az akusztikus és a különféle népzenéket jobban előtérbe toló hangzáshoz, a Consider the Birds és a Mosaic zenei világához. Nincs szó önismétlésről, csak arról, hogy az új anyag több szempontból is rokona az előbb említett lemezeknek. Egyrészt a The Threshingflooron is megfigyelhető, ahogy egy nagy masszává olvadnak össze a dalok, és szinte megkülönböztethetetlenné válnak, nem úgy, mint a Ten Stones sokkal élesebben elkülöníthető szerzeményei. Továbbá újra hangsúlyosabbak a népzenei elemek, elsősorban az autentikus hangszerek miatt (mondjuk a darbuka a keleties hatású címadó dalban vagy Éri Péter /Muzsikás/ hosszú furulyája a ’Terre Haute’-ban). A folkos hatás ilyen mértékű kiemelése a Consider néhány dalára emlékeztet (’To Make a Ring’, ’Off the Cuff’, ’Down in Yon Forest’): ezeknél nem tapasztalható az a szintézis, ami a Wovenhand többi dalát jellemzi. Az is igaz, hogy az új Wovenhand-lemez az elődjéhez képest egy akusztikusabb vonalat képvisel, több bőgővel és mindenféle népi pengetős hangszerrel, ugyanakkor zongora és hegedű nélkül, melyek például a Consideren és a Mosaicon is túlsúlyban voltak. Az igazi hangszerelési húzása abban rejlik az új albumnak, hogy nagyon szépen hozza össze az akusztikus megközelítést az élőben és a Ten Stones-on is hallható rockos világgal. Ezt mutatja meg a ’Raise Her Hands’, a ’Truth’ (New Order-feldolgozás) és a ’Denver City’ is, de legkiemelkedőbben a ’Behind Your Breath’ és a ’The Threshingfloor’. Az utóbbi azért is érdekes, mert a Wovenhandnél soha nem volt ilyen groove-szerű dobolás. A ’Denver City’ pedig vidámságával tűnik ki, amihez hasonlót a 2002-es Wovenhand óta nem is nagyon hallhattunk – nem véletlenül lett záródal egy instrumentális szösszenetet követően. A The Threshingfloorral a Wovenhand tovább árnyalja a róla kialakuló képet, és arról biztosítja a hallgatót, hogy nincs megállás, megállapodás: ez egy élő és változó zenekar. 2011-ben, ha lemezt nem is, de egy budapesti koncertet összehozhatnának, lehetőleg a Muzsikás nélkül. ▪

2011-01-05T10:00:00.006+01:00

The National: 'Runaway' (live)

2011-01-03T10:00:00.013+01:00

Nagy László: Menyegző

Arccal a tengernek itt állunk párban,

kürtszóban, ünnepi arany riadóban,

síp-sikolyban, a dobhang döbbenetében,

lábdobogásban ijedten, a tengert utánzó

táncosok lendülete fenyegeti hátunk,

mert a tengernek bemutattak minket,

vegye tudomásul, itt állunk párban,

a kőfokon, itt, a végtelenségbe bevágó

szárazföld csőrehegyén két emberi csillag,

összeesküdve örökre a jóra, igazra,

gyönyörűségre, a legszilajabb álmon is túl

a rendre, hogy általunk jönne világra,

vegye tudomásul a tenger, a szüntelen ostrom:

okosak a vének, ruganyos a vének tanácsa,

megengedik: IME, TESTETÖLTHET AZ IGE, HA TUD,

márványlap-arcélükből rettenetes kódex

tűzvirágot lepréselni mért is tömörödne,

tekintetükkel, zuzmara-üstökösökkel

mért is ütnék porba a szív delelését,

mért is úszna égre eltaknyult isten-szakálluk

csíra-ölő árnyával, fekete szalaggal

becsavarni e pázsitos bolygót – félre ijedtség,

mi vagyunk a fenség, koronánk örökös láng,

csillagsor-pályák, babonátlan lámpái az észnek

a fölismerések spirál-tornyai a végtelenségig,

ó, nem a doktrinák drágakövéből áll koronánk,

koszorúnk se mirtusz: a koponya ér-fonata,

a nagyvilág kék halántékán ugyanaz a pulzus,

ugyanaz a dübögés a pacsirta búbja körül,

mi vagyunk a tűz, mi vagyunk a vér, a tej meg a méz,

kozmikus küldetés ősatyák kőtáblái ellen,

törni törekké, akár a laskát, ez a mi csatánk,

békesség vagyunk, az újrateremtés indulata,

a képzelet kivirágzása kánoni kopárság ellen,

herétlenek ellen, mert ingereink hérosziak,

mert csillagok lázítnak minket a legnagyobb nászra,

hogy virágpor-cirmos arcunk elijessze az örök halált,

hogy szerelmünk eszményi szagától a május teljes legyen,

lepattant gombjainktól tücskös és jánosbogaras az éj,

szerelmünk harmatától erős a smaragd mező,

hogy ménjeink selyemhajóval ott siklassák az öregeket:

ráncot, csontot, hogy áztassa ifjuságunk varázslata,

ó, nekünk igazi násznagy a tenger, a tenger,

viola távolból nászajándékokat hömpölygető,

babapólyákat, csipkés patyolat-hengereket,

hogy méltassa a térben mérhetetlen sóvárgásunkat,

s a törvényt, amit immár a tiltakozók is

tisztelni kénytelenek, mert megtépi őket a só,

megsebzi őket a fény, hát valami történik mégis,

örvendjen a tenger, itt állunk párban virulva

a kova-fokon itt, a világ kirakatában

krétafehér szakállak rendeletére,

kéz a kézben, várva a ceremónia végét,

viseljük a jelképek ünnepi gyötrelmeit,

a hátunkra tűzött haragzöld selymet, amint

hullámzik, akár a reménnyel tömény mező,

s tűri a gyöngyzáport koponyánk, a búza, a rizs

rubin és opál kopogását, a sámáni igézetet,

ezerévek igéit, szivárványos babona-záport:

LEGYETEK TERMÉKENYEK, LEGYETEK TERMÉKENYEK,

vetik ránk réztálakból a lignit-barna kezek,

kezek a hátunk mögött, gótbetű-görcsös kezek,

sárgák meg zöldek, epeszakítók, heroin-fehér kezek,

szűzmell-gyaluló, here-aszályos, halálfejgyűrüs kezek,

kezek oltári gyertyasorként nyílt ujjuak

s kezek egy-ujjuak: revolvertáska-kezek,

savakkal, sorsokkal bánó, balzsamozásra váró kezek,

kezek a hátunk mögött, kezek a koccintások

villámaiban, az új párért emelt kezek,

ÉLJEN AZ ÚJ PÁR, ÉLJEN, itt állunk párban szelíden

arccal a tengernek, s kezek a hátunk mögött,

kezek a zene aranyóljaiból kieresztik

a vérengző dallamokat, ragadozó ritmusokat,

s mozdulatlanokat marni párducok jönnek, sasok,

de nekünk állni kell királyian, kéz a kézben,

összeforradt kézzel, összekapcsolt vérköreinkben,

ér-glóriában, gyöngyvirágillatú mátkaruhában,

arccal a tengernek s mosolyogni a gigászi mókát

a habból perdített tünemény baba-pólyákat,

nézni az albatrosz-párok fáradhatatlan röptét,

de állni a körtáncosok szélverésében, akár a szobor,

várni, amikor dobszóra dobognak a lábak

s rengetik az anyaföld tűzeres agyvelejét

fekete sevrócipők, és drága mazsolaszínü

topánok, lakkcsizmák, fogsorokkal sarkantyúsak,

vérszekfű-tarajuk át-üt a föld sóhaján, a poron,

s rúgva a port a szegények disznóbőr-bocskorai,

sörtésen, torzonborzan, mint kicsi szörnyetegek

ugrálnak kergén a zsírtalan remete-sarukkal,

akasztottember-színü szederlila bilgerlikkel,

csukaorr-cipőkkel, gyászszalag-cuggú cipőkkel

és összevegyűlnek a condrák, a fátyolruhák,

a folthátán-foltok, mint párzó éjjeli lepkék,

a püspökpalásttal, a bíborpuha érsekköpennyel,

s fegyencek csíkjai gyűrűzve mint a giliszták

hajnaluk piramisát nyalják: a hóhéri csuklyát,

s csokorként dobálják a vézna balerinákat

nagy lihegések magasra a girlandoknak,

az ünnep galandférgeinek, és ropják zenére

a kopottá kikefélt gúnyák a diplomata-frakkok

ollói közt is, rajongva, mert ők is hivatalosak

és összevegyűlnek a tüllök, a törpe zsokék

lótajtékillatú selyemgatyái, a prémek

dúvadhordái, a bárányok irháival,

zihál azúr-dresszben a tizenegy aranyérmes,

tolongnak a díjazott gárdák, az elégedettek,

a dicsőségféltők, lóugrás-táncban a sakkmesterek,

szívmellényben az ultivitézek zihálnak,

forognak tisztviselőcskék, ráncuk elől-hátul mosoly,

titkárnők, új délibábok rezegnek a talaj fölött

kávépárában, a drága dohányfüst csipkéiben,

dögvész-uszályban a miss Európák és Amerikák,

company-vezérek karjain, aranyos ringlispilen,

forgó aranyfán pávaként ülnek magasan,

a porban toporgó, fejüket forgató tyúkok fölött,

szédelgő, árva kis csajok fölött, és teljes az ünnep,

s rebbennek gyűrűs galambok, felropognak a díszsortüzek,

üdvözölnek kalapok, csákók, s nem ülnek vissza a fejre,

kard-élek villannak, ezüstlenek rozmaringszálak,

szép delfinkendők és veronika-kendők lobognak,

fölúsznak a zászlók az égre s fölúsznak a zászlók fölé

fölúsznak az elaggott, krétafehér istenszakállak,

s szózat hallatszik steril, a jégszférák sugallata:

ÉLJEN AZ ÚJ PÁR, ÉLJEN, DE MOST NE MOZOGJON,

arccal a tengernek itt állunk gyönyörű párban,

bűvölve mozdulatlanná és megörökítnek

kameráikkal a propeller-fejű fotósok

lebegve a halak fölött, féltérden a zöld levegőben,

nem a kivégző szakasz, ó nem, csak megörökítnek,

csöves üveglencse-szemükből kiüt a hideg sugár,

kattognak, zengnek, acélszita-szárnyuk zenél,

kék darázs-gépek, precízek, csupa gombok, rugók,

motorizált rémek Kondor Béla baljós rézkarcairól,

s megörökítnek minket, megsokasítva arcunk

röpítik rotációsok: IFJÚSÁG, SÓLYOMMADÁR,

TIÉD A VILÁG ÉS TEÉRTED VAN A VILÁG,

óriás betűk rólunk, akik itt feszülünk

arccal a tengernek s lagzi a hátunk mögött,

s múlik a drága idő, gyorsabb mint a sólyommadár,

de előttünk mindig a nappal, mögöttünk az éj,

mögöttünk mindig az éj, pedig pöröl a sötéttel

a fehérvirágú almafaerdő, a fellángoló

virágfa, tulipánfa, rengeteg tavaszi lámpa,

a láng és vér szivárványa, az ábrándok kohótüze,

az agyvelők ultra-világa, mégis hatalmas az éj,

s hiába ez a menyegző, menyegző a hátunk mögött,

hol márvánnyá lettek a leabroszolt jégtorlaszok,

asztalok az éjben, fehérek, hosszúak mint a vasút,

s rózsát nevetnek a tálak, többet mint a Rózsák Völgye,

hogy a föltálalt étel fölizgassa a mirigyeket,

levesek aranytócsáit hörpölje hamis glóriasor,

a sok cicoma, cirkuszi bokréta, álarc-kobak,

dagadnak sáfrányos gőzben, faggyúban tündöklenek,

hústörkölyösek, becukrozódnak, beittasodnak itt a fejek,

a parafafejek, a gyémántfejek, a dísztök-fejek,

a gumifejek, a fölfujható mosolyuak,

a mumusfejek, az ijedt fejek, a szerénykedők,

fejek a pironkodók, fejek a finnyás és mohó fejek,

hánykódnak a krémben, lángolnak az alkohol üdveiben,

fejek vérdíjasok, fejek árvák és örökké rezgő fejek,

fejek a migrén szentségtartói, sugarasak,

fejek az irigység csikorgó sóderfészkei, fejek,

fejek a rágalom remekbefaragott szószékei,

a szélkakas-fejek, a harckocsikupola-fejek,

a galambdúc-fejek, a bábeli torony-fejek,

regebeli családfán rezgők: a fejvárosok,

dobogó démon-fejek, a sarabolatlan sárkányfejek,

fejek a hátunk mögött, és terelik, pörgetik őket

isteneik a vének: az örvényszakállú fejek,

ÉLJEN A LAKODALOM, ÉLJEN A LAKO, A LAKODALOM

zene a hátunk mögött, az örök zenebanda zenél,

zúg a hegedűkből a fűrészelt fenyves, a nagydobokon

csökönyös szamarak bőrét örökké a bunkók ütik,

de csak a tébolyt cifrázza a húr, meg a bongó öböl,

csengetyűk lázzsibogása, a réztorok s rózsafa-gége,

ÉLJEN A LALALA LAKODA LAKODA LAKODALOM

höbögik megdagadt nyelvek, de örökké bort ad a fűrt,

örökké születik a bárány, de kés-fényben vérzik örökké,

lángol a konyha és izzadnak a kukták szüntelenül,

megzabálódik a hús és tengerbe söprődik a csont,

a tengerbe okádik, ürül meg vizel a lakodalom,

s újra a LALALA LALALA LAKODALOM,

emeli borunkat s töri kenyerünket a lakodalom,

jussunkat emészti, nyoszolyánkon bagzik a lakodalom,

a szégyentelen, a görnyedező, a görcsben rugózó,

virággyertyáinkat dönti le könyöke és lúgjaival

gyalázza a földet, gyilkolja a gyökeret a lakodalom,

fodor a fodron, figura a figurán tülekedik,

kocsi kocsi hátán üzekedik és összefarol

és összeragadnak mind a világmárkák, akár a bogár,

ó éj, a romlás nászéjszakája, ó lakodalom,

a sátán feketemiséje, te rút, és izzik az éjben

a körmök gyöngyháza, a varasult rosszseb parázsa,

a kármin, a fekete lakk, a kőrisbogárzöld zománc,

topáz a hervadt ujjon, szuvas ínyen a porcelánfogsor,

korhadt pilléren platina-híd, és izzanak a pudvák, odvak,

a sorvadt mohák, tapló-füleken a rémcinke-függők,

bagoly-fejű lények kezén a lapokká préselt ganéj,

nagy aranybetük izzanak, s cizellált bronzlevelek,

a meddőség szíkjei, sivatagi láz-sömörök,

rókagödör-arcok, s pórusok, hol a lódarazsak a bérlők,

izzanak a vőfélyek csapzott keselyű-frizurái,

nyűves pálcái, a koszorúslányok, a nászasszonyok,

megromolva velejükig izzanak hajzatuk gyökeréig mind,

zilált pántlikáik a lepörgetett magnó-tekercsek,

lóbéllel felkoszorúzva komornái mind a halálnak,

s mi arccal a tengernek itt állunk párban megmerevítve,

izzanak a poharak, húrok, izzik a tánc, az anyaföld,

izzik a lakodalom, izzik ez a forgatag ünnep,

örvényel az égre, lesuppan a földre süvítve,

húzza neki a zenekar, s kurrog, rikogat, ropja:

SUPRA AGGNŐ, SZÖKJ FEL KABLA, TIPORJ A MAGRA!

TE VAGY A TÁNCOS, RIHERUHA-RÁNCOS, ROPJAD RÁNC!

HA MEGVOLT AZ ESKÜVŐJE, LESZÁRADHAT A TÜDŐJE, HÚZD!

EZ A KÖSZVÉNY HA MEGÁZIK, MINT A KAKAS BUBITÁZIK, BILLENTYŰ!

TYŰ, TYŰ, TYŰ! TUBARÓZSÁN TETŰ MÁSZIK, VASKESZTYŰ!

HÉ, AZ AGGCSONT MEGELLETT, A CSIKAJA DERES LETT, HÚZD!

IDENÉZZ A CSILLAGÁRA, NE A MENYASSZONY FARÁRA, HÚZD!

FEHÉR BÁRÁNY, FEHÉR KOS, EZ A LAGZI HUZAMOS, HÚZD!

VETKŐZIK A MÁTKAPÁR, KOPÁR LETT A MÁTKAPÁR, KÁR!

MAJD NEM LÁTSZIK AZ A CSONT, RÁTÖMKÖDJÜK A BETONT, HÚZD!

BEOMOLHAT BUDAVÁRA, HALLGASS CSAK A HADNAGYÁRA, HIPP!

KRIPTABELŰ VARJÚ TÁNCOL, SZÁJÁBAN A HÚS, A FÁTYOL, HUSS!

IKULÁS, PIKULÁS, TÁNCOL EZER MIKULÁS, HOPP!

EZER HORDÓ BOROM VAN, MIND AZ EZER CSAPON VAN, TÖLTS!

NE IJEDJ MEG A POHÁRTÓL, TE SZELLEMI EXKAVÁTOR, EX!

ISZIK IGY MÁS IS, GÉGE SE VÁSIK, MEGMARAD A STEX!

TYUHAHÉ, RÓKAPRÉM, MÁS IS KURVA NEMCSAK ÉN, HÚZD!

BÁRCSAK EZ AZ ÉJSZAKA MINDÖRÖKKÉ TARTANA, HÚZD!

s mi felszalagozva és megkoszorúzva a dörgő időben,

arccal a tengernek itt feszülünk öntve szoborrá!

untitled

2010-12-30T10:00:00.002+01:00

Laura Marling: 'Rest in the Bed' (live)

2010-12-28T10:00:00.008+01:00

Pilinszky János: Elég

A teremtés bármilyen széles,

ólnál is szűkösebb.

Innét odáig. Kő, fa, ház.

Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

És mégis olykor belép valaki

és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,

s a tapéták vérezni kezdenek.

Elég, igen, egy kéz elég amint

megkeveri a kávét, vagy ahogy

"visszavonúl a bemutatkozásból",

elég, hogy elfeledjük a helyet,

a levegőtlen ablaksort, igen,

hogy visszatérve éjszaka szobánkba

elfogadjuk az elfogadhatatlant.

london #6, 2009

Az ünnepek előtt

2010-12-21T10:00:00.004+01:00

Sigur Rós: 'Starálfur' (Heima)

2010-12-19T10:00:00.004+01:00

Jász Attila: Azégfelé

Mielőtt a halott Van Gogh szemét barátja lecsukta volna,

sárga napraforgókat látott benne megmerevedve. Amint

a hullámzó, skizofrén dombok közt utolsó erejükkel,

utolsó erejükkel az ég felé fordítják fonnyadt fejüket.

Másfajta intenzitás

2010-12-17T10:00:00.002+01:00

A kortárs rockzene két üdvöskéje egy 2009-es lemez zárásaként egy iskolás, hatnyolcados blues-alapra azt énekli, hogy lesz-e elég víz, et cetera. Itt sokak számára biztos véget is ér a történet, de mi azért szeretünk tovább menni.

Persze, hogy Jack White úrról és Alison Mosshart kisasszonyról van szó, és a Horehound című lemez záródaláról, de még inkább annak koncertvideójáról, ami megmutatja, hogy mi is rejlik a hagyományos blues-alap és az egyszerű szöveg mögött. Továbbá jelzi, hogy az élő zene esetében mennyire nem elég, nem ad teljes képet, ha csak a zenével foglalkozunk; hogy a látvány, a zenészek jelenléte, színpadi mozgása, gesztikulációja és arckifejezései teljesítik ki a jelentést nemcsak azoknak, akik valamilyen szinten fontosnak tartják a tudatos zenehallgatást, hanem az egyszerű zenehallgatónak is, tudat alatt, annak ellenére, hogy ők csak kikapcsolódni, szórakozni akarnak.

Az első dolog, amit mindenképp illik megjegyezni a 'Will There Be Enough Water'-rel kapcsolatban, hogy a Dead Weather legtöbb számához képest ebben Jack White nem dobol, hanem gitározik, a doboknál Jack Lawrence ül, Dean Fertita meg orgonán pötyög. Így létrejön egy Doorshoz hasonló felállás, már ami a hangszereket illeti (dob, gitár, orgona — basszusgitár nélkül). De ennél is fontosabb következmény, hogy White Alison Mossharttal énekel duettet, ami önmagában még semmit nem jelent, mert van pár ilyen dal a zenekar eddigi két albumán. Most viszont egymás közvetlen közelében, egy mikrofonba énekelnek-kiabálnak, ami a többi Dead Weather-ös dob mögül énekelt duetthez képest egy lényegében más dolog. Az utóbbi a White Stripes felállását idézi, a 'Will There Be…' pedig a Killsét, ha csak a zenekari tagok egyéb produkcióit nézzük. Közvetlenül White-hoz kötődik az Alicia Keys-zel előadott Bond-betétdal, de távolabbi példák is vannak a férfi-nő párosokra. Biztos végtelen sok, de legyen elég az a pár, ami eszembe jut, azok is igen különböző karakterűek: kezdve a Mary J. Blige-féle 'One'-nal, folytatva Hajós Kristóf és Bocskor Bíborka ('Overture') vagy Harcsa Vera és Jamie Winchester párosával ('Give Me One Reason') egészen Damien Rice 'Volcano' című daláig. Ezek azért érdekesek, mert férfi és nő viszonyának egyes árnyalatait mutatják meg, akár ennek színpadi (látható) vagy épp szövegbeli vonatkozásairól van szó, és mindkét esetben észre lehet venni a harmonikus és a disszonáns elemeket.

Mindezek igazak a White-Mosshart-duettre is. Amit mégis el kell mondani, hogy ez a dal kicsit kilóg a klasszikus duettek közül, mert nincs benne váltott éneklés, és a sokszor erre jellemző hangbeli kvalitások fitogtatása, már csak a műfaj miatt sem. White és Mosshart végig együtt énekelnek—kivéve, amikor Alison későn vergődik oda a mikrofonhoz—olyan ez, mintha egy párhuzamos párbeszéd lenne: (majdnem) egyszerre és ugyanazt éneklik, de máshogy, más intenzitással—az egyik férfi, a másik nő; az egyik gitározik közben, a másik dohányzik—: ebből adódik az az érzés, hogy mást énekelnek, és egy dialógussá alakul a látszólag egyszerre kiadott hangsor. Ez különbözik a Harcsa Vera-féle 'Give Me One Reason'-feldolgozástól, amiben a férfi és a nő egymásra felelő szövege és a zene fokozódó heve teremt feszültséget. De különbözik a kórusénekléstől is, ahol szintén többen éneklik egyszerre és ugyanazt, de nem adatik az egyes énekesnek akkora szabadság, hogy a többiektől nagyon eltérő intenzitással énekeljen (kivétel, ha valamiféle disszonancia elérése a cél). Jack White és Alison Mosshart esetében nem a szövegrészek vagy a felváltva énekelt dallamok ellentétéből, hanem a máshogy éneklésből adódik a feszültség, többek között ezzel emelik monumentálissá az egyszerű szövegű klasszikus blues-dalt.

A színpadi jelenléttel foglalkozva is a másfajta intenzitás gondolatával találkozunk. Nyilván a stúdió- és koncertkörülmények különböző jellegével, de még inkább élet és művészet egymástól (nem minden tekintetben) elváló világával. Eszünkbe juthat — persze Platón megszállottságban alkotó művészén túl — ismét a Doors, mármint Jim Morrison, vagy Kiss Erzsi (pszichedelikus) halandzsaéneke. Ezeket a pózokat — mert ezek kétségtelenül pózok — lehet underground manírnak tartani, én inkább az élet és a művészet színterének elkülönböződését látom benne (a francba, mit keres itt Derrida?). Miért kell inni, dohányozni, drogozni, meditálni vagy imádkozni mielőtt valaki felmegy a színpadra? Mert úgy érzik, hogy nem lehet 'csak úgy' odamenni és beleénekelni vagy beleszínészkedni a közönségbe. És miért fáradtak, miért néznek ki a fejükből a zenészek, színészek, mikor véget ért az előadás? Mert vissza kell térni az 'életbe', a valóság realitásába a művészet realitásából, akkor is, ha egy művészkedő, nagy átéltséget mutató art- vagy indie rock-zenekarról és akkor is, ha egy nagy show-jellegű produkcióval éneklő világsztárról van szó. És ahhoz, hogy visszatérjenek, bele kell halniuk a szerepükbe a színpadon valamilyen módon — ennek biztos sok poptörténeti előzménye van; nekem csak Jim Morrison és David Eugene Edwards ugrott be, az előbbi alkoholos és drogos befolyásoltságú őrjöngése, az utóbbi átszellemült (vagy inkább átlelkesült? — bár a 'Holy Ghost' is megszokott) fejrázása, széken forgása és rúgkapálása. Végül is, minden koncert "megint egy kis halál".

Ezt remekül illusztrálja a Dead Weather szóban forgó videója is. A 'Will There Be…' zeneileg szépen, csendesen indul, majd fokozatosan bekeményít. Ezzel együtt Alison Mosshart és Jack White amúgy is erős színpadi jelenléte egyre sűrítettebbé válik, a végére szinte eksztatikus állapotba kerülnek. White-ról tudjuk, hogy egy igazi karakter, de Alison arckifejezései és gesztusai szintén elférnének egy filmben, kiemelkedő az a hanyag elegancia, amivel dohányzik. Még egy pillanatra visszatérnék a férfi-nő témára. Érdekes White és Mosshart intim viszonya, ami feltehetőleg a színpadi realitás sajátja. Azon túl, hogy végig egymástól pár centis távolságra énekelnek, a dal közepe táján White úgy szólózik az őt megigézetten bámuló Mosshart előtt, mintha szerelmi vallomást tenne, kicsit később pedig egymás hátának feszülve járják "héja-nászukat". Talán ez a mintha a művészet egyik alapeleme — igen, színész minden férfi és nő, csak a shakespeare-i gondolat elejét kell átírni: Every stage's a stage. A Dead Weather tagjai feedback-ben úszva hagyják ott a színpadot. Ha elült ez a zaj, a közönség is visszatérhet az életbe. ▪

2010-12-15T10:00:00.005+01:00

Junip: 'Without You' (LiveBuzz Session)

2010-12-13T10:00:00.019+01:00

Halmai Tamás: Ars poetica

Vasadi Péternek

Botlani út, dadogni nyelv

az imádság, madárnyi fény,

Isten olvasta vers

a poklok peremén,

hol imádság a vers, színpompás

és szegényes, gyönyörű gyónás,

fekete létből

költözni fénybe,

Isten kezéből

Isten kezébe.

Wovenhand | Riport

2010-11-19T13:34:00.001+01:00

Katt ide az epikus hosszúságú interjúhoz (fotókkal és jó minőségű koncertvideókkal).
(A videók egy helyen.)

Karen Elson live

2010-11-15T10:45:00.000+01:00

Kritikus faktor

2010-10-17T17:14:00.000+02:00

Nem vallom azt a közkedvelt és némi felsőbbrendűséggel átitatott hozzáállást, hogy az ember elvből nem néz se zenetévét, se tehetségkutató műsorokat. Az előbbi most nem érdekes, mert, nem elvből, de nem nézek TV-t úgy általában. Viszont - ha jól emlékszem - az első két Megasztár-szériát végigkövettem, és most a válogatóktól figyelem nagyjából rendszeresen az X-Faktort. Nem vagyok se rajongója senkinek, se fanyalgásra és szitkozódásra vágyó kritikus, csupán egy egyszeri befogadó, szórakozni vágyó zenehallgató. Legalábbis a műsor idejére igyekszem félretenni minden olyan elvemet és elvárásomat, amikkel máskor közelítek másfajta zenékhez. Ez nem jelenti, hogy kisebb lesz az igényem - ezzel azt is feltételezném, hogy én "igényesebb" zenéket és előadókat szeretek, mint ami egy ilyen tehetségkutatón előfordulhat; ez nyilván nem így van -, csak azt, hogy megpróbálom akként értelmezni a hallottakat, amikként kell. Történetesen popzeneként, aminek egyik legfőbb célja a szórakoztatás és a minél könnyebb azonosulás lehetősége. Ebből látszik, hogy nem kívánok egyenlőségjelet tenni minden könnyűzenét játszó előadó produktumai közé, mert nyilvánvaló, hogy más befogadói hozzáállás szükséges egy Beyonce-lemezhez és egy Grizzly Bear-albumhoz. Ezeket az előadókat lehet jónak és rossznak is gondolni, de semmiképpen sem az alapján, hogy az egyik populárisabb, a másik nehezebben emészthető zenét kínál. A hangsúly azon van, hogy ezeket másként kell kezelni, egymástól különbözőként. Ha nem így teszünk, könnyen szem elől téveszthetjük azt, ami az egyikben vagy a másikban lényeges.

Az alábbiakban az X-Faktor tegnapi, október 16-ai "élő show"-jával szeretnék pár gondolat erejéig foglalkozni. A néha szórakoztató válogatást és a középdöntő-szerű fordulót követően, illetve a fájdalmasan borzasztó, külön műsorba erőszakolt döntéshozatalt túlélve most már a döntő első fordulóját nézhettük. Azon, hogy bizonyos énekesek (Németh Katica, Szirota Jennifer és mások), akik nyilvánvalóan jobbak néhány mostani döntősnél, miért nem kerültek be, többé-kevésbé túltettem magam. Már talán azon is, hogy miért kellett egy jó hangú és aranyos lány (Mimi) mellé egy bizonytalan és kevésbé jó srácot tenni, mondván, hogy "ti egy izgalmas produkció lehettek". Pedig egyrészt ki is estek, másrészt a középdöntős Conformity talán jobb volt náluk, harmadrészt pedig azért, mert Mimi szólóban még versenyben lehetne akár.

De vissza a tegnaphoz. Nekem kicsit furcsa, hogy ha már hangsúlyozottan élő show-nak hívják, akkor pl. miért nem tudnak egy élőben játszó zenekart összehozni, mint a konkurens műsorban. Így külön fájdalmas volt, ahogy az erős kezdésnek szánt, de nem annyira sikerült Pink-dalt éneklő Szabó Mariann mögött egy dögösnek gondolt csajzenekar vonaglott kellékként használt hangszerekkel. Azt hittem, hogy ez lesz az egyetlen gyengébb produkció, de aztán jött még pár. Kiderült, hogy a Mimi és Gergő néven összehozott duónak zeneileg nyilvánvalóan nincs semmi köze egymáshoz. Vastag Tamás esetében nem tudtam eldönteni, hogy a választott dal ('Come Undone') gyenge vagy ő nem tudja rendesen elénekelni. Az amúgy szimpatikus Shodeinde Dorkának nem nagyon ment a 'Halo', az egyértelműen legidegesítőbb Domokos Fanninak meg a 'Hot 'n' Cold'. Félreértés ne essék, nekem nem a tökéletesen énekelt dalok és a technikailag kifogástalan előadók tetszenek: nem hátrány és nem kizáró ok, de sokkal fontosabb a természetesség, a közeliség, amibe belefér akár némi stílusos hamisság vagy egyéb hiba. Azonban ha már egy leendő popsztárokat szerepeltető műsorról van szó, aminek nem mellékes célja a szórakoztatás (popzene, ugye), akkor elvárom, hogy tisztán énekeljenek a tehetségek, vagy ha nem így teszik, akkor érezzem az adott produkción, hogy ez a fentebb említett természetesség kategóriájába esik, az előadás része, a dalhoz és őhozzá tartozik. Ide kapcsolódik, hogy a zsűri próbál nagyon korrekt lenni, pedig néha ki kellene mondani, hogy "ez szar volt gyerekek" vagy "ez itt és itt gyenge volt, de..." stb.

A másik oldalon meg ott volt a csapatok közül kimagasló Non Stop ironikus és vicces 'Bad Romance'-feldolgozása és Király L. Norbert tökéletes show-ja a 'Sweet Home Alabama' című dalra. Vastag Csaba és Janicsák Veca számára látszólag nem nagyon okozott gondot a választott dalok technikai oldala. Takács Nikolast és Wolf Katit külön kiemelném. Aki olyan hanyag eleganciával, visszafogott lazasággal tud énekelni és mozogni a színpadon, mint Nikolas, annak elnézem ezt a hülye fülbevalót meg a rohadt idegesítő R'n'B-s hajlítgatásokat is. Wolf Kati a 'From Sarah with Love'-val pedig mindenképp a tegnapi műsor katarzisát jelentette, és nem csak számomra: az a capella-nyitánytól kezdve a fokozatosan emelkedő íven át a csúcspontig uralta a dalt mind technikailag, mind érzelmileg, és ezzel a zsűri nem nagyon tudott mit kezdeni (Keresztes Ildikó olyat talált mondani, hogy "kijött belőled az állat"; Geszti Péter érezte igazán és fogta meg a lényeget), Balázs csak indulatszavakkal lelkendezett, a közönség először egy visszafojtott lélegzetként állt, a végén pedig kitörő ovációval fogadta az előadást.

Tehát az utóbbi fellépők tudtak szórakoztatni vagy adtak lehetőséget az érzelmi azonosulásra - őmiattuk volt érdemes megnézni a műsort és miattuk viselem el azt, hogy az X-Faktor a teatralitás magas foka. Szívből remélem, hogy lesznek még hasonló produkciók, no meg persze azt is, hogy Ördög Nóra ilyen normálisan fog kinézni a továbbiakban, és hogy Balázs humora sem lankad. "Köszönjük szépen Péter, ez kár lett volna, ha benned marad!"

Képkalandok I.

2010-09-07T19:08:00.000+02:00

Sokáig nem értettem mit esznek a művészettörténészek és esztéták a Las Meninason. Nekem elsőre egy szimpla udvari festmény volt, amiket alapvetően nem szeretek. Aztán hallottam meg olvastam róla dolgokat, kezdtem odafigyelni rá. Legutóbb tavasszal beszélgettünk róla szemináriumon.

Diego Velázquez: Las Meninas, 1656

Az fogalmazódott meg bennem, hogy ez a kép az alkotás-befogadás folyamatának allegóriája, vagy mije. Először is, a háttér. Felsorakoznak festmények mint a művészet történetének jelképei. Látható egy tükör mint a kép egyik definíciója: a kép a valóság vagy a művész gondolatának tükrözése. Aztán egy keret (itt éppen ajtó) mint másik meghatározás: a kép ablak a világra, benne a világ egy bizonyos nézőpontból látható. Időben ezek után, tehát ezek tudatában áll a középtérben a festő, Diego Velázquez. A testtartása maga az ars poetica - az alkotó kettőssége a megfigyelőből (szemlélőből, elemzőből) és anyagot a gondolatok függvényében alakító mesteremberből áll. És az előtérben a keretre feszített vászon, ami összeköti mindezeket a befogadóval. A néző ezen a művön keresztül találkozik a művészettörténetre és az alkotásra való utalásokkal, és így mintegy ezek és ezek viszonyának lereflektálására van késztetve. Valamint a művésszel is kapcsolatba kerül, gondoljunk csak Velázquez a képen megjelenő önarcképére vagy arra, hogy minden mű valamilyen szinten alkotójának portréja. Mindezeken túl, vagy mindezek előtt (talán mindezektől függetlenül) magával a festménnyel találkozik a befogadó.

Ő dönti el, hogy pusztán a képet szemléli, vagy elmerül a kép által felkínált asszociációk birodalmában.

Joel-Peter Witkin: Las Meninas (Self Portrait), 1987

2010-08-25T11:00:00.000+02:00

Charlotte Gainsbourg: 'Trick Pony' (live, Letterman)

Popművészet jazzénekesnővel – Az eat me! a Kertemben

2010-07-14T09:00:00.021+02:00

Védekezhetnék, hogy miért hallgatok én 'psych-pop'-nak kategorizált izét, de fölösleges lenne. Az eat me! zenéjére véletlenül bukkantam, és a derült égből villámcsapás hirtelenségével le is döntött lábamról, nincs mit szépíteni ezen. A napokban aztán fogtam magam (és még egy embert) és meghallgattam őket élőben is.

Nagy mr2 Akúsztik rajongóként — talán nem túlzás ezt állítani — épp azt élveztem, hogy az összes eddigi műsort teljes egészében lehet streamként hallgatni a rádió honlapján, amikor is az eat me! nevére kattintottam. Csak egy harántimpulzus volt — rémlett, hogy Kozma Orsinak a jazz- meg popzenekarán kívül van egy harmadik, amit így hívnak. És egy napra beragadt ez a zene. Először az akusztikus szettet, aztán a stúdióanyagokat hallgattam. De hogy kik is ők és mit is hallhatunk? A felállásban nincs semmi extra: dob (Bajkai Ferenc), basszusgitár (Nagy Gergely), gitár (Komenczi Bálint), billentyűk (Borosi Gábor), ének (Kozma Orsi), ez alkalmasint hegedűvel (Matísz Flóra) egészül ki. Ha mindenképp valami kritikusi jelző- és műfajkomplexumot akarok idetornyozni, akkor azt mondanám, hogy elektronikus és jazz-zenei elemekkel tűzdelt power popot játszanak. A bevezetőben említett pszichedélia itt-ott jelentkezik csak, egy-egy elborult billentyűszólamnál vagy elszállósabb résznél.

A felvételeken hallható energikusság a múlt heti Kertem-beli koncerten is teljesen átjött. Ezért elsősorban a dobos és basszusgitáros párosa felelős: egyszer hihetetlenül lazán lüktet ez az alap, máskor arcbataposóan menetel előre — az ember végtagjai mindkét esetben kényszeredetten rándulnak a ritmusra. Nekem rögtön a Barabás Lőrinc Eklektric hangzása ugrott be, ami nem véletlen, mert náluk is ez a negyedekre lábdobolós felütéses lábcinezés dominál jó vaskos basszussal. Látszólag ők is tudták, hogy ez jól megy nekik, éppen ezért a dalok és a koncert kompozíciós dinamikája számomra hagyott maga mögött némi kívánnivalót. A program vége felé becsúszott egy-két lassabb vagy más ritmusú dal, amiből nem ártott volna párat a szett első kétharmadában is játszani. No, persze ez csak amolyan 'szakértői' fanyalgás, mert, ahogy a barátnőm is megállapította, mindig, amikor már-már unalmassá vált volna a dolog, bejött valami, amire az ember felkapja a fejét — egy énekkel fokozó kiállás ('Let Me Dance'), egy zúzósabb instrumentális rész, egy beteg billentyűtéma ('Big Tuna')vagy egy wah-os basszusfutam. Vagy magukban a dalokban is — a technikai vagy szerkezeti megoldásoktól eltekintve — elég gyakran van egy jól eltalált refréndallam ('Psalm', 'Smoker on the Water'); néhol pedig a többi daltól eltérő ritmusra ('Lazy Song') vagy egy jó feldolgozásra ('I Love Budapest') figyelünk fel.

Amivel a legjobban meg lehet határozni csodálatom mértékét az az, hogy Kozma Orsinak csak ezért megbocsátom a Jazz+Azt és a Cotton Club Singerst egybevéve, ami azért egyáltalán nem lebecsülendő teljesítmény. Az eat me!-t hallgatva az jut eszembe, hogy soha nem gondoltam volna, hogy egy psych-popnak kategorizált dolog lehet ennyire rohadt jó. De ez mégse meglepő, hiszen nincs itt semmi művészkedés és mellébeszélés, csak jó dalok és egy nagy adag dög. Kicsit több pszichedelikus beütéssel és kevesebb monotóniával az eat me! tökéletes popművészetet művelhetne, de már így is veszett jó zenéről van szó, úgyhogy tessék elmenni koncertre vagy bárhogy máshogy meghallgatni őket, megéri.

A keresetlen zene (Junip: Rope and Summit)

2010-07-08T16:08:00.003+02:00

José González nevét a legtöbben néhány híressé vált feldolgozáshoz vagy az (egyáltalán nem rossz értelemben vett) egy szál gitáros prüntyögéshez kötik. Akik jobban képben vannak, azok tudják, hogy van egy Junip nevű zenekara is. Nos, ez a trió a 2005-ös Black Refuge után idén egy újabb EP-t adott ki Rope and Summit címmel, amit nyáron turné, ősszel nagylemez követ.

Amikor először hallottam róluk, akkor nem gondoltam volna, hogy lehet jó rockzenét csinálni basszusgitár nélkül, spanyolgitárral, dobbal és szintivel. Hát megmutatták, hogy lehet—meg azt, hogy kell is. Már csak a felállás miatt is különböznek a többségtől, és persze nem tekinthetünk el González dalszerzői egyéniségétől se, ami bár a szólólemezei esetében itt-ott halványulni látszik, ha valamire ráérez, akkor nincs megállás. Elias Araya dobos és Tobias Winterkorn billentyűs pedig tökéletes partner a keresetlen hangvételű, fesztelen zenélésben.

A monotónia, a folyamatzenei jelleg és a barátságos énekhang a legfőbb karakterisztikusságai a Junipnak. Az utóbbit nem kell magyarázni azoknak, akik hallották már José Gonzalez orgánumát—akik meg nem, azoknak meg itt az ideje. Az első két jellemző viszont kevésbé egyértelmű. Ez a monotónia kicsit más, mint az elektronikus zenék esetében: az akkordmeneteknek és a dobolásnak van egyfajta repetitív jellege; néha az az érzésem, mintha egy loopból állna az egész dal. A folyamatzene is másképp valósul meg a Junipnál, mint azoknál, akiknél ezt a jelzőt előszeretettel használjuk. Eszünkbe juthat Lajkó Félixnél „minden egyes hang művészi megformálása”, a Sigur Rós esetében mint az ’álomszerűség’ kifejeződése vagy a free jazz ’szerkesztési elve’ is. Noha az ’At the Door’ c. dalban érezhető a jazzes jelleg a hosszas billentyű-improvizációban, a Rope and Summit egészét azért nem ez uralja. Szóval folyamatzene ez, de úgy, mintha az lett volna, hogy ’Bementünk a stúdióba, zenélgettünk: ez a végeredmény’. ’Csak természetesen’, ’be cool’—mondhatnák a srácok—’csak semmi feszengés’. Örömzenélés ez, ha úgy vesszük, és ha lehet ennek a kifejezésnek pozitív kicsengése a J. D. Isolated koncertje után. Azért a Junip esetében ne gondoljon az ember nagy vidámkodásra vagy arra, hogy ne lenne ’mély’ vagy ’komoly’ a hangvétel bizonyos esetekben. Az előző EP-n a ’Black Refuge’ és az ’Official’ egyenesen emelkedett; a ’Chugga Chugga’ melankóliáját a ’Loops’ menti át a Rope and Summitra. A Black Refuge könnyedebb hangütésű dalainak párhuzamait pedig a ’Rope and Summit’ és a ’Far Away’ jelentik. Ami előzmény nélküli az idei albumon, az a már említett, jazzes billentyűkkel operáló ’At the Door’, ami persze hibátlanul illik a Junip folyamzenei világába.

Tiszta gitár és énekhang, lendületes dobolás és szintivel megoldott basszus (meg persze sok másminden)—ezek a srácok nem hivalkodnak, hanem csak zenélnek. Közvetlen, keresetlen, sodró és repetitív jellegű dalokat, egyiket a másik után, aztán meglátják, hogy beragad-e az emberek lejátszójába vagy sem. Nekem egy jó darabig „akadt” a lemez. ▪

mr2 Akúsztik - Top 10

2010-06-21T20:00:00.001+02:00

Előrebocsátom, hogy nem sokszor hallottam egész koncertet a műsor eddigi történelme során, viszont annál többet keresgéltem utána a videók között. És el kell mondjam, hogy ez a legjobb dolog, ami az utóbbi évek magyar könnyűzenei életében megvalósult. Azon túl, hogy szeretem az akusztikus átdolgozásokat és az élőben stúdiózós dolgokat, az mr2 Akúsztik önmagában is jó. Az unplugged-ügy ugye az MTV Unplugged-dal és a VH1 Storytellerszel kezdődött, a másik vonal legjobbjai közé pedig a From the Basement és a Live from Abbey Road tartozik. Az Akúsztik valahol a kettő között helyezkedik el. A legérdekesebb az, hogy a zenekarok miként reagálnak a helyzetre - arra, hogy kevés ember előtt, kis helyen, a megszokottnál halkabban és lehetőleg minél akusztikusabban kell játszani. Nekem amúgy az se baj, ha nem minden áron és feltétlenül "bedugatlan" a hangszerelés: néha többet ér az, ha a zenészek valami teljesen más irányból közelítik meg a dalokat.
Itt pedig egy rögtönzött top 10-es lista következik. (A sorrend majdhogynem lényegtelen.)

1. Harcsa Vera feat. Jamie Winchester: 'Give Me One Reason' (Tracey Chapman)
2. Nemjuci: 'Nem'
3. Turbo: 'Heavyweight Promises'
4. Varga Zsuzsa: 'Adhatom'
5. Ferenczi György & Rackajam: 'Ki vagyok én'
6. A kutya vacsorája: 'A lány, akit csak egyszer látsz'
7. The Unbending Trees: 'Devil on Your Shoulder'
8. Kiscsillag: 'Van-e szándék?'
9. Csík zenekar feat. Kiss Tibi: 'Sehol se talállak' (Quimby)
10. Jamie Winchester: 'Damned' (Ákos)

2010-06-18T15:19:00.001+02:00

Varga Zsuzsa: 'Adhatom' (mr2 Akúsztik)

(Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy lehet keménykedős-nőcis szövegeket keménykedően és pattogva énekelni kemény gitározásra, de ezt a dalt, hangszerelést és érzékeny éneklést nem tudja felülmúlni.)

Zárójelbe tett tenger - Sigur Rós: ()

2010-06-14T14:17:00.003+02:00

Nemrég azt írtam, hogy a Takkon kívül nem nagyon hallgatok más Sigur Rós-lemezt, és nem is nagyon szeretnék. Ez azért is jó döntés, mert az ő zenéjük olyan, hogy könnyen lehet belőle elege az embernek. Ugyanis ritkán van olyan hangulatban, hogy 6-8-10 perces, epikus, atmoszférikus, hangvászonszerű opuszokat hallgasson. Mellékesen megjegyzem, az is érdekes kérdés, hogy az ilyen szerzemények meddig tekinthetők daloknak vagy hogyan viszonyulnak a konvencionális dalformához. Visszatérve az elejéhez, úgy alakult, hogy mégis elkezdtem végighallgatni az életművet.

Elsőként a Takk előtt 3 évvel megjelent () c. lemezt szúrtam ki magamnak. Érdekességét a furcsa cím—vagy címnélküliség—adja. Ez az első dolog, ami szembetűnik, ám némi utána olvasással az is kiderül, hogy a borítókon semmilyen jellegű adat nem jelenik meg: se dalcímek, se felvételi adatok, se dalszövegek. Az utóbbiak amúgy is a Sigur Rósra jellemző ’Hopelandic’ nyelven születtek; feltüntetésük hiányán túl a CD-tokban egy néhány lapos üres füzetecske kapott helyet. A zenekar el is mondja, hogy azért csinálták így, hogy a hallgatók bele tudják írni a saját dalcímeiket és asszociációikat a zenével kapcsolatban. Persze a sorszámozott ’untitled’-számcímeken kívül mindegyik opusznak van egy ’aka’-címe is (ahogy a zenekar hívja a bizonyos szerzeményeket), nyilván praktikus okokból. Mindent összevetve azért elég erősen a szerző halálának posztmodern gondolata köré csoportosíthatóak az eddig említett dolgok. Itt azonban el is hagynám az elméleti részt.

Ez a lemez maga a tenger. Az, hogy folyamzene, nem kétséges—de nem úgy, ahogy mondjuk a free jazz vagy Lajkó Félix játéka, még csak nem is úgy, hogy hiányozna belőle a dinamika. Folyamzene, ám a lemez maga egy kerek egész—mondhatnám, hogy a zárójelek vagy félkörök által határolva—és minden dala ugyanolyan jó. Folyamzene, de mind az album, mind az egyes szerzemények kompozíciós dinamikája tökéletes. Ez a lemez kifinomult: akár a dalokról van szó, akár az album cezúrájaként funkcionáló fél perces csendről, ami az első (halkabb) és második (hangosabb) négy opuszt választja el egymástól. Sőt, számomra úgy tűnik, hogy ez a csend nemcsak funkció, hanem kompozíciós elem, tehát esztétikum is: jelzés és megpihenés a lemez második része előtt. Itt erősödik fel lényegében az egészen átívelő crescendo, innentől válik minden dal egyre drámaiabbá, sodróbbá és feszítettebbé, hogy aztán a végén egy többperces, elsöprő katarzis-rockba torkolljon az album.

A () az utolsó olyan lemez eddig a Sigur Rós életművében, ami mellőzi a vidám, parádéhangulatú számokat, melyek a Takkon és a Med sud i eyrum vid spilum endalauston, illetve Jónsi szólóalbumán már megtalálhatóak. Amíg ez a jelleg különböző mértékben teszi változatossá az előbb említett korongokat, addig a () egészét lerombolná, amennyiben megjelenne rajta. Ez egy formailag zárt egység, aminek tartalmi kibontása azonban a hallgatóra vár—a zárójelek közének kitöltése. ▪

Catharses III.

2010-04-23T09:12:00.001+02:00

Sigur Rós: Takk

Minden a ’Glósóli’-val kezdődött. Elszállás. Repülés. Aztán a Takk többi dala. Nem is hallgatok más lemezt a Sigur Róstól. Bár a 2008-as kimondhatatlan nevűvel próbálkoztam (Med sud i eyrum vid spilum endalaust), de nem működött annyira. Még a Heima tud elbűvölni tiszta hangzásával és akusztikus hangszereléseivel—itt elhagyják a nagy hangerőt, a széteffektezett dolgokat, meg a (mellesleg király) gitáron vonózást. A már említett számon kívül a ’Seaglopur’ és a ’Gong’ jelentik számomra az album csúcspontjait. Ezek kifejezetten, de a Takk többi dala is a felszabadultságot szimbolizálja, valami nehézség legyőzését. Ezzel a légiességgel furcsamód keveredik a fenségesség és némi szomorúság. Ez a lemez fájdalmasan szép. Már írtam korábban, hogy az Amerikai szépség óta nem találkoztam olyannal, ami ennyire mélyen emberi lett volna. A Takk közeli, nem ironizál, inkább megmutatja a mesét. Nekem pedig azt mondja végső soron, hogy élni bizony—minden fájdalom ellenére—jó. ▪

Az Eklektric és a kúl (Barabás Lőrinc Eklektric: Trick)

2010-04-21T20:56:00.009+02:00

Két évvel a Ladal után Barabás Lőrinc és zenésztársai újabb lemezt adtak ki, a címével ellentétben trükközés nélkül, sok mindenben a bevált dolgokat követve. A Trick nem próbálja meg túlszárnyalni elődjét, se újradefiniálni a nu jazzt. Kicsit másabb, korántsem savanyú és kétségtelenül az övék.

A trombitás-dalszerző 2006-ban alapította meg Eklektric-et. Az elnevezés magáért beszél, illetve a zenéért, természetesen. Dalaik olyan hatásokat tettek egymás mellé, amelyeknek alapesetben nem feltétlenül lenne közük a másikhoz: így került össze a hip-hop, a többi tánczenei stílus és a jazz. A 2007-es Ladallal debütált ez a hangzásvilág, és a közönség egyből rávetette magát. Szinte mindegyik szám sikerrel ötvözte az említett stílusokat: a dob (Delov Jávor) és basszusgitár (Bata István) néhol középtempósan lüktető, néhol táncosabb alapozásaira Lőrinc minimál-trombitálása felelt; a billentyűs hangszerek (Premecz Mátyás) egyszer csilingelő, máskor karcos megszólalása együtt volt jelen a scratch-elésekkel (Dermot); Sena Dagadu vagy Kemon rapjeit Fábián Juli jazzéneke egészítette ki. 2009-ben jött ki a Trick, a Barabás Lőrinc Eklektric második lemeze, ami számos változást mutat elődjéhez képest. A legszembetűnőbb, hogy sokkal egységesebb, kevesebb hatást mutat fel, mint a Ladal. Ennek egyik fő oka az, hogy Sena kilépett az együttesből, és csak a ’Strange Night’-ban vendégszerepel énekkel, továbbá az eddigi DJ helyére más lépett. Így a hip-hop nagyrészt eltűnt a hangzásból és kevesebb a középtempós dal. Helyette jóval nagyobb lett a pörgősebb tánczene szerepe. A nehezebben befogadható, instrumentális szerzeményekből is kevesebb van a Tricken: a jazz nem különül el annyira a többi hatástól, jobban közeledik azokhoz és integráns részükké válik.

Mégse lehet okunk panaszra azért, mert a Trick nem váltotta meg a világot vagy legalább a nu jazzt. És azért sem, mert ez a lemez könnyedebb és egyszerűbb lett, mint az elődje. Sőt, még azért se, mert kevesebb izgalmat hoz, mint a Ladal. Ugyanis a Barabás Lőrinc Eklektric még mindig egy ugyanolyan kúlan lüktető jazzt játszik, amire a lehető legjobb érzéssel lehet bólogatni. ▪

Szindbád, vélemények

2010-04-09T22:03:00.000+02:00

- hozzászólások margójára

Az eggyel korábban közzétett videoklipre érkezett kommenteket olvasgatva néhány dolog megfogalmazódott bennem. Az első még mindig a magyar webkettő rögvalóságához kapcsolódik. Azzal még semmi bajom nincs, hogy a rajongók szimplán elragadtatott dicséreteket halmoznak - egy rajongónak ez a dolga. Az már problémás, amikor lényegtelen dolgokat dicsérnek vagy szidnak. Idegesítőbb az a jelenség, amikor egy reflektáltabban vagy rosszindulatúbban megfogalmazott, ám nemtetszést kifejező véleményre válaszképp reflektáltnak tűnő vagy épp ugyanolyan rosszindulatú hozzászólás érkezik. Ez egy annyira, de annyira szánalmas dolog, hogy már-már foglalkozni se érdemes vele.

Persze nem csak a reflexiókra szeretnék reflektálni. Itt van 'Szindbád dala' is. Ha történetileg közelítünk, az utóbbi három single közül a legjobb. A 'Negyven' finom és zenei volt itt-ott erőltetett szöveggel, a 'Gumicukor' pedig borzasztóan gyenge: a szövegében szerepelt egy-két erősebb kép, de mind hangszerelésében, mind dallamvezetésében átlagosra sikerült. Persze nem elég, ha valami valami máshoz viszonyítva jó. A 'Szindbád dala' önmagában is megállja a helyét, még akkor is, ha nem a legerősebb Ákos-dal, még ha vannak nála keményebbek, vagy jobb szövegűek. Helyén van a gitártéma és a gitárhangzáson érződik, hogy sokat szaroztak vele (a szimpla, tömbszerű 'grüdzsü' és a lájtos torzítás között); a verze alatt menő dobtéma sajnos sablonos, amit viszont kompenzál a bridge-ben a pergő monoton kalapálása; Szindbád történetének dalszövegbe írása pedig példaértékű.

Klipből is van jobb Ákosnak, de ez is igencsak erős. Az 'Alig hitted' élesség-életlenség játékát viszi tovább, másképp. A fények stroboszkópszerű villogásával párosítva jól működteti a "megidézett zenekar" ötletét. Fontos megemlíteni még a "háromákosos" jelenetet, ami épp az "Otthon sehol nem vagyok"-sornál jelenik meg. A történetet mesélő képsorok esetében egy kérdés merül fel bennem. Biztos, hogy Ákosnak kellett Szindbádot alakítania?