Már a borító kapcsán tettem említést erről az albumról. Nos, kézben tartva is szépnek találom. Nemcsak a képet, hanem a kihajtható, sötétszürke tokot is, amit design nélküli minimalizmus jellemez: halvány, fakó-lila csupa kisbetűvel vannak feltüntetve a nevek, számcímek. A zenekar tagjai: David Eugene Edwards, Jean-Yves Tola, Pascal Humbert és Steven Taylor. Tizennyolc dal szerepel két korongon, ami kilencven percnyi hanganyagot jelent. Tizenkettő alkotja a főműsort, főleg a Secret Southon megjelent szerzemények közül, kétszer három dal a ráadást, melyben helyet kap a 24 Hours (Joy Division) feldolgozása is.
Kifejezetten az adja a felvétel érdekességét, hogy a koncertturné idején túl voltak egy EP-n és három stúdiólemezen, így mindegyikről került dal a repertoárba. Az egyik dolog az, amiről ’Lamorak’ már írt egyszer a Black Soul Choir kapcsán, tudniillik miben különböznek egymástól az eltérő verziók – koncert, stúdió –, valamint a más-más lemezről játszott dalok miként illeszkednek a többi közé. Eképp’ vizsgálódva megállapíthatom, hogy a különböző szerzemények szépen ágyazódnak az új kontextusba, szövetbe. E szövet igencsak hullámzik: alapvetően kemény és pörgős, feszültséget kiválóan érzékeltető, épphogy nem robbanó, a dinamikával nagyszerűen játszó, valamint visszafogottan hangszerelt, lírai opuszok váltják egymást.
Meg lehet figyelni továbbá, hogy hogyan vált teltebbé, akusztikusabbá és finomabbá a 16 Horsepower zenéje a nyers és karakteresen countrys, dob-basszus-slide gitár által fémjelzett időszaktól, úgy, hogy közben velőtrázó erejéből semmit se vesztett. A folyamat betetőzését a Folklore lemez jelenti, teljesebb képet ezért a Live DVD-t hallgatva kapunk, ugyanis azon egy, a Folklore megjelenése utáni koncert felvétele található, így számos dal szerepel arról az albumról is. (Amennyiben sikerül hozzájutnom, igyekszem beszámolni a tapasztalatokról.)
A harmadik dolog, hogy mennyire kihasználják a hangszerelésben rejlő lehetőségeket. Többnyire dob, basszus/bőgő és gitár az alap, Edwards pedig slide vagy akusztikus gitáron, bendzsón és bandoneonon játszik. A visszafogottabb dalokban (Burning bush, Silver Saddle) Steve Taylor billentyűzik, újabb színt adva a hangzáshoz. Ezek nyugvópontként szolgálnak a keményebb (American wheeze, Clogger, 24 Hours), vagy monumentálisabb darabok (Cinder alley, Poor mouth, Splinters) között. Jellegzetes még az epikus, egyenletesen hömpölygő dalok csoportja (Wayfaring stranger, Straw foot, Phyllis Ruth).
Már írták párszor a 16 Horsepowerről, hogy a koncert az igazi terepük. Ezt csak megerősíteni tudom a felvétel többszöri meghallgatása után, élőben sajnos soha nem hallottam őket. Az elsöprő erő a végig zúzós, a fokozatosan erősödő és a dinamikával operáló dalok esetében egyaránt jelen van, de talán ez utóbbiak hallgatása közben ragadja igazán magával az embert, legyen az a refrénben, vagy az utána következő bridgeben. Még a líraibb szerzemények is megrendítőek, és néha igazi rockballadává emelkednek. Edwards rekedtes, recitáló – néhol torzított – hangja nemcsak a bendzsóhoz, bandoneonhoz vagy torzgitárhoz passzol, hanem a zongora vagy orgona finomabb tónusával is barátságban van. Humbert vaskos basszusa alapvető eleme és tartópillére a hangzásnak, csakúgy mint Tola hol metronómpontosságú és pörgős, hol visszafogott és kifejező dobjátéka. Steve Taylor gitárja a zúzós dalokban torzítva elengedhetetlen kellék, a többiben pedig finoman effektezve remek párost alkot Edwards valamely hengszerével.
Összességében nagyszerű felvétel, egy nagyszerű koncertzenekar hét évvel ezelőtti turnéjáról. Tudom ajánlani a gyűjteményüket gyarapítani kívánó rajongóknak, illetve azoknak, akik most kezdenének ismerkedni a zenekarral, mert az életmű tág spektrumáról és annak igen különböző pontjairól mutat be dalokat.
