Szindbád, vélemények

- hozzászólások margójára 

Az eggyel korábban közzétett videoklipre érkezett kommenteket olvasgatva néhány dolog megfogalmazódott bennem. Az első még mindig a magyar webkettő rögvalóságához kapcsolódik. Azzal még semmi bajom nincs, hogy a rajongók szimplán elragadtatott dicséreteket halmoznak - egy rajongónak ez a dolga. Az már problémás, amikor lényegtelen dolgokat dicsérnek vagy szidnak. Idegesítőbb az a jelenség, amikor egy reflektáltabban vagy rosszindulatúbban megfogalmazott, ám nemtetszést kifejező véleményre válaszképp reflektáltnak tűnő vagy épp ugyanolyan rosszindulatú hozzászólás érkezik. Ez egy annyira, de annyira szánalmas dolog, hogy már-már foglalkozni se érdemes vele.

Persze nem csak a reflexiókra szeretnék reflektálni. Itt van 'Szindbád dala' is. Ha történetileg közelítünk, az utóbbi három single közül a legjobb. A 'Negyven' finom és zenei volt itt-ott erőltetett szöveggel, a 'Gumicukor' pedig borzasztóan gyenge: a szövegében szerepelt egy-két erősebb kép, de mind hangszerelésében, mind dallamvezetésében átlagosra sikerült. Persze nem elég, ha valami valami máshoz viszonyítva jó. A 'Szindbád dala' önmagában is megállja a helyét, még akkor is, ha nem a legerősebb Ákos-dal, még ha vannak nála keményebbek, vagy jobb szövegűek. Helyén van a gitártéma és a gitárhangzáson érződik, hogy sokat szaroztak vele (a szimpla, tömbszerű 'grüdzsü' és a lájtos torzítás között); a verze alatt menő dobtéma sajnos sablonos, amit viszont kompenzál a bridge-ben a pergő monoton kalapálása; Szindbád történetének dalszövegbe írása pedig példaértékű.

Klipből is van jobb Ákosnak, de ez is igencsak erős. Az 'Alig hitted' élesség-életlenség játékát viszi tovább, másképp. A fények stroboszkópszerű villogásával párosítva jól működteti a "megidézett zenekar" ötletét. Fontos megemlíteni még a "háromákosos" jelenetet, ami épp az "Otthon sehol nem vagyok"-sornál jelenik meg. A történetet mesélő képsorok esetében egy kérdés merül fel bennem. Biztos, hogy Ákosnak kellett Szindbádot alakítania?

Névnélküli bizonytalanság (Grizzly Bear: 'Ready, Able')

Az indie-gurunak számító zenekar 2009-ben új klipet tolt ki a 'Two Weeks' (amiből kiderül, milyen rondák ők maguk) és a 'While You Wait for the Others' után. Szerencsénkre a képi megfogalmazás minősége nem változott, és megmaradt a vizuális játékokban gondolkodó megközelítés.

Hogy pár szó essék azért a zenéről, meg amúgy is, fontos azzal kezdeni a Grizzly Bear legutóbbi klipes dalával kapcsolatban, hogy talán ez a legemészthetőbb a Veckatimestről (azazello is megírta, hogy nem egy könnyen dekódolható valamivel van dolgunk). Mondjuk a 'Two Weeks'-hez képest azért a 'Ready, Able' már elvontabb. Mégis, azért fontos dal, mert a befogadhatóság és az egész albumra jellemző álomi hangulat egyszerre mutatkozik meg benne (szokták mondani, jól reprezentálja). Ez a hangulat – bármennyire is megfoghatatlan fogalmilag –, ez a tűnődő-merengő tekintet, ami az ember arcára ül a dal hallgatása közben, és a zene hömpölygő folyamszerűsége mind megjelenik a hozzá készült animációs klipben.

A korábban említett két klip absztraktabb jellegű tereihez képest most egy karakteresebb környezettel van dolgunk, ami azonban még mindig nem konkretizálható.  Tehát, míg a 'Two Weeks' és a 'While' esetében egy templomszerű belső nagy üvegablakai, illetve egy szűk szoba sima, fehér falai képezik a hátteret (mondjuk felbukkannak asztalok és egyéb tárgyak), addig az új klipben az erdő világa jelenti a környezetet. Különbség továbbá, hogy a régebbi filmes megfogalmazások emberalakjai helyett antropomorf lényekkel találkozunk a 'Ready, Able'-ben. Közös mégis a 'While' vívósisakos figuráiban és a mostani gyurmaképződményekben a pontos azonosíthatóság hiánya, a névnélküliség. Az új videó központi motívuma a folyamatszerűség és az egymásba folyó átalakulások sora, amihez megfelelő alapot és hátteret nyújt a természeti környezet. Megy a(z) (elvont) történet, aminek része a gyurmafigurák örökös el- és átváltozása (identitásuk újraalakítása?). Az állandóságnak ez a szűnni nem akaró hiánya egyben a bizonyosságé is: a (gyurma)főhős kész- és képes-e arra, hogy megtalálja a maga helyét a sokszínű, néha félelmetes és folyamatosan változó erdőben ["Hope I'm ready, able to make my own, good home"].

(Akit érdekel, hogy zeneileg mit hoztak ki a Grizzlimedvék ebből a dalból élőben, vonósnégyessel, az kattintson ide.)

Kapcsolódó linkek:

Mankó nélkül (Grizzly Bear: Veckatimest)

Grizzly Bear YouTube
Grizzly Bear MySpace
Grizzly Bear hivatalos

Absztrahálás boncasztalon (A Grönholm-módszer)

Arra jutottam a napokban, hogy szeretem azokat a filmeket, melyek a látványelemek minimális használatára szorítkoznak. A Joy Division-nel, közelebbről Ian Curtis-szel foglalkozó Control fotószerű jeleneteivel ragadott el. A Párizs, Texas látványszegény képsorai vezettek a film egyre jobban kitáruló világába.

A vizuális minimalizmus abszolút fokát nálam az El Método (A Grönholm-módszer) c. film jelenti most. A szinte-dokumentarista képsorok és a gyakorlatilag két helyiségben játszódó jelenetek egyaránt arra mutatnak, hogy az emberi viszonyok kiragadása és analizálása zajlik. Nagyító alá helyezett arcok, viselkedésformák, szituációk és harcok. Nincsenek rohanó akciójelenetek villódzó képsorokkal. Nincsenek fegyverek és robbanások, még egy csepp vér se. Mégis egyre feszültebben tornyosulnak előttünk a történések. És mégis mindenki sérül: sok kis halál. Szinte beteríti az embert az idegesség és a játszmák könyörtelensége. Közben egyre világosabb lesz, hogy nem a végkifejlet a fő kérdés, hanem az odavezető út. A jelöltek szembekerülnek magukkal, és azon rágódnak, hogy fel merjék-e magukat vállalni. Valaki remekel az álarca mögött, valaki nem bírja tovább a farkastörvényeket és feladja a lélekölést. Hogy ki a sikeresebb ebben a játékban, nyilvánvaló.

Nehéz film az El Método. Mégpedig azért, mert a néző fokozatosan szorultabb helyzetbe kerül. Kezdetben úgy érzi, hogy a cégvezetéssel együtt vizsgálja az állásinterjún részt vevő embereket, és hogy kellő távolságban van az eseményektől. A végén azonban szembesül magával és rájön, hogy akik vizsgálnak, és akiket vizsgálnak, végtére ugyanazok.

Lepel alatt (Sam Mendes: Amerikai szépség)

Szeretem ezt a filmet, de inkább kezdjük a nemekkel. Nem azért szeretem, mert a drogfogyasztás által kínált tudatmódosítást hirdetné és igenelné. Nem azért szeretem, mert a szexualitásban lát meg egyfajta kiutat a főszereplő. És nem azért, mert tele van káromkodással. Nem is azért, mert meghat az amerikai középosztály kálváriája. És azért sem, mert szó esik benne Istenről vagy a transzcendenciáról.

Ezek mind csak eszközök. Leginkább azért szeretem, mert mélységesen emberi ez a film. Felvonultat szinte minden megoldási módot az élet nehézségeinek leküzdésére. Mindenki menekülni akar a helyzetéből, kiszakadni valami teljesebb felé vagy megtalálni egyáltalán önmagát. Les a szexuális vágyából eredően életmódot és viselkedést vált. A végén rájön, hogy felesleges dolgot hajszolt, és boldogsága nem is abban van. Carolyn is pocsékul érzi magát ellaposodott házassága miatt, ráadásul munka terén se sikeres. Elkezdi kis kalandját a környék „ingatlankirályával”, aki az ágyban is rászolgál e jelzőre. Jane, a szeretethiányban szenvedő és önértékelési zavarokkal küzdő kamasz, szüleitől és barátnőjétől való távolodása közben egyre közelebb kerül a szomszéd sráchoz. Ricky-vel alakuló kapcsolata jelenti a mélypontról való felemelkedést. Az ifjabbik Fitts még drogban utazik, de a kereskedelem eszközzé vált, és a fogyasztás ennek csak járuléka. Képekben emlékezteti magát a szépségre: az őt körülvevő világban szükség is van kapaszkodókra. Számára is ugyanolyan segítség Janey, mint ő neki. Még akik sokáig nem is gondolnak arra, hogy változásra van szükségük – Amanda és Fitz ezredes –, a végén rádöbbennek valamire. Ez a film azt mutatja meg, hogy mindenkinek mást jelent a változtatás. Sőt, azt is, hogy mi van akkor, ha valaki nem bírja elviselni az kudarcot.

A film eszköztárát tekintve hasonló dolgokat használ, hogy elrejtse mondanivalóját, mint a Ponyvaregény, csak sokkal finomabban. A lepel alatt szabadságra és emberségre vágyó emberek élete mutatkozik meg. A csalódások arra világítanak rá, hogy nem kizárólag a cél fontos: az út maga sokkal több: a változás, fejlődés vagy felemelkedés lehetősége. Ez a film a keresés filmje.

fordulatszámláló (Quentin Tarantino: Pulp Fiction)

Nagyjából két percnyi 'bazmeg' kivonatolva. Izgalmas, a felcserélt jelenetekkel a figyelmet fenntartó, jó kompozíció. Változatos karakterek és helyszínek. Akció, humor és obszcenitás.

Nekem mégis tartalom és forma ellentmondásos viszonyának bemutatását jelenti ez az alkotás. Alig lehet észrevenni a lényeges, az érdemes réteget. Kuszaság a jelenetek közt. Lebeg a felszíni réteg, de alatta: bűn, átadás, megtisztulás. És mindezek mellett rettentően szórakoztató. És mindennek van helye-szerepe a filmben. Nem akar nyögvenyelősen mondani valamit, inkább a fecsegést választja. Mégis nagy dolgot mond.
Akinek van füle a hallásra, hallja.

ladikkal Velencében – (Mundruczó Kornél: Delta)

Elérni a másikhoz. Az eddig megtett utunkkal a hátunk mögött.

Az egész meseszerű és groteszk egyszerre. Kevés beszéd, sok gesztus. Inkább tekintet, mint hang. Valós emberek, helyzetek: nagyon is reális minden. Mégis: elszakított, boncasztalra helyezett absztrahálás. Nevek nélkül, ha lehet, és a legkevesebb viszony ábrázolásával. Így vannak ebbe a jelkép-térbe helyezve az alakok. Mélyről, érzelemből, felindulásból jövő cselekedetek. Mondhatnám: „Tiszta Faulkner” – de nem ismerem a világát (szinte semennyire), hogy mondhassam. Mégis valami olyasféle. Minimalista, de sűrített alkotás ez. Görög sorstragédiák sziluettje sejlik fel. És talán a legszebb záró képsor az Amerikai szépség óta.

delta

A film zenéjéből egy kicsi meghallgatható itt.
Elöljáróban ennyi.