Előre bevallom, nem vagyok country-rajongó. Van két együttes, akiket szeretek és történetesen country-t játszanak. Az egyik végletet a már nem létező Sixteen Horsepower képviseli sötét alt-country-jával. A másik póluson a Dixie Chicks található, akiket annyira nem ismerek, de úgy gondolom, hogy a country-elemeket jól integrálják egyfajta pop-köntösbe. A műfaj elvetemült rajongói biztos legyintenek mindkettőre – persze mindkettőre más miatt, de a túl populáris vagy túl szélsőséges lenézését meghagyom nekik. Ebből következik, hogy nem fogok zene-, és műfajtörténeti utalásokkal dobálózni, mert nem tudok.
Amúgy is vannak sokkal fontosabb megjegyeznivalók a Hide and Seek-kel kapcsolatban. A legelső rögtön technikai dolog, de az amatőr zenekarok körében ritka. A dinamikáról van szó. Ők ugyanis úgy tudnak egy roppant kicsi kocsmában zenélni, hogy a verzékben érthetően hallod az éneket, tisztán a gitártémákat, a ritmusszekciót és a csellót. Mert ilyen is van. A refrénekben meg egyszerű természetességgel érződik az energia. És ez a tapasztalat egy finom mosolyt eredményez az a hallgató arcán, hogy végre nincs minden kibaszottul túlhangosítva vagy érthetetlenre torzítva és nem kiabál valaki folyton hülye szövegeket a mikrofonba… (Persze ez a zenekar egyáltalán nem csak és kizárólag a mélázó és állvakargató bölcsész-hermeneutáknak szól, sőt.) Szorosan ide kapcsolódik, hogy a Hide and Seek-é a legkúlabb kezdőszám, amit valaha hallottam koncerten (’Train’). Nem akar keménykedni, hatásvadász vagy bombasztikus lenni; finoman lüktet hosszasan, majd egy hirtelen váltással lép át húzós rock ’n’ rollba. A dinamikával csak egy dalban akad problémám. Ez Tracy Chapman ’Give Me One Reason’-jének feldolgozása. Folyamatosan bennem volt a majdnemindul érzése, ami akár jó is lehetne, de ez a dal megkívánná az elszállást. Nagyon jól elő van készítve, mindenki megy föl a refrén ívén, a végeken jön az erősödő gitár, de aztán megmarad ezen az intenzitáson, ami hiányérzetet hagy maga után: várnék valami gyomrozós basszust, mellé egy kissé jobban megtépett csellóval. Valami olyasmi fokozást, amit Harcsa Vera mr2 Akúsztikos feldolgozásán az akusztikus gitár művel a refrének között fennmaradó pár ütemben.
Persze ez nem annyira számottevő, és részemről is inkább szőrszálhasogatás. Vannak még feldolgozások, mondjuk a roppant energikus ’Long Train Running’ vagy Johnny Cash ’Folsom Prison Blues’-a, amit az eredetihez hasonlóan a Hide and Seek is minimálhangszereléssel játszik. Sőt, előveszik a ’Wayfaring Stranger’-t is, és emelkedett opusszá alakítják (szemben a sejtelmes 16 Horsepower-verzióval vagy a Johnny Cash-féle játékos előadásmóddal). Véleményem szerint sokkal fontosabbak a saját dalok, amik egyértelműen mutatják a blues és a country hatásait, de félreérthetetlenül az egyéni hang kialakulásának folyamatát bizonyítják. Az olyan korábbi számokból, mint a ’Vedd le a kalapod’, az ’Amerika’ vagy a ’Fütyülős’ tisztán érezhető egy egységes zenei-hangulati világ. E korábbi szerzemények mellett a legutóbbi koncerten két új dalt is játszottak, melyek közül az egyszerűen ’Szerelmes’-nek nevezett (félkész) szám az utóbbi évek legjobb opuszai közé került nálam, és mellesleg megmutatja a zenekar dalszerzési-hangszerelési fejlődését: szellemes és bonyolultabb, de lüketető dob-groove-ra épül, és a háttérben megbúvó, majd itt-ott előtörő, enyhén torzított gitár kiválóan vezeti a dinamikai ívet. Mindezekből következik, hogy a Hide and Seek világában jól megférnek egymás mellett a lazán sodró szerzemények és a mélyebb vagy összetettebb dalok.
Az elején felhoztam a két végletemet, amire csak azért volt szükség, hogy skatulyázási célzat nélkül bedobjam a Hide and Seek-et a kettő közé. Bár mondhatjuk, hogy ők se nem olyan alternatívok, mint Lóerőék, se nem olyan populárisok, mint a Csirkék, de ennek a kategorizálásnak nincs túl sok értelme. Ez a zenekar úgy tud szórakoztatni, hogy azzal együtt nem üríti ki a dalok tartalmát. És így meg tudom nekik bocsájtani az iskolás blues alapra furán hangzó prozódiával énekelt számot is.
