Nem vallom azt a közkedvelt és némi felsőbbrendűséggel átitatott hozzáállást, hogy az ember elvből nem néz se zenetévét, se tehetségkutató műsorokat. Az előbbi most nem érdekes, mert, nem elvből, de nem nézek TV-t úgy általában. Viszont - ha jól emlékszem - az első két Megasztár-szériát végigkövettem, és most a válogatóktól figyelem nagyjából rendszeresen az X-Faktort. Nem vagyok se rajongója senkinek, se fanyalgásra és szitkozódásra vágyó kritikus, csupán egy egyszeri befogadó, szórakozni vágyó zenehallgató. Legalábbis a műsor idejére igyekszem félretenni minden olyan elvemet és elvárásomat, amikkel máskor közelítek másfajta zenékhez. Ez nem jelenti, hogy kisebb lesz az igényem - ezzel azt is feltételezném, hogy én "igényesebb" zenéket és előadókat szeretek, mint ami egy ilyen tehetségkutatón előfordulhat; ez nyilván nem így van -, csak azt, hogy megpróbálom akként értelmezni a hallottakat, amikként kell. Történetesen popzeneként, aminek egyik legfőbb célja a szórakoztatás és a minél könnyebb azonosulás lehetősége. Ebből látszik, hogy nem kívánok egyenlőségjelet tenni minden könnyűzenét játszó előadó produktumai közé, mert nyilvánvaló, hogy más befogadói hozzáállás szükséges egy Beyonce-lemezhez és egy Grizzly Bear-albumhoz. Ezeket az előadókat lehet jónak és rossznak is gondolni, de semmiképpen sem az alapján, hogy az egyik populárisabb, a másik nehezebben emészthető zenét kínál. A hangsúly azon van, hogy ezeket másként kell kezelni, egymástól különbözőként. Ha nem így teszünk, könnyen szem elől téveszthetjük azt, ami az egyikben vagy a másikban lényeges.
Az alábbiakban az X-Faktor tegnapi, október 16-ai "élő show"-jával szeretnék pár gondolat erejéig foglalkozni. A néha szórakoztató válogatást és a középdöntő-szerű fordulót követően, illetve a fájdalmasan borzasztó, külön műsorba erőszakolt döntéshozatalt túlélve most már a döntő első fordulóját nézhettük. Azon, hogy bizonyos énekesek (Németh Katica, Szirota Jennifer és mások), akik nyilvánvalóan jobbak néhány mostani döntősnél, miért nem kerültek be, többé-kevésbé túltettem magam. Már talán azon is, hogy miért kellett egy jó hangú és aranyos lány (Mimi) mellé egy bizonytalan és kevésbé jó srácot tenni, mondván, hogy "ti egy izgalmas produkció lehettek". Pedig egyrészt ki is estek, másrészt a középdöntős Conformity talán jobb volt náluk, harmadrészt pedig azért, mert Mimi szólóban még versenyben lehetne akár.
De vissza a tegnaphoz. Nekem kicsit furcsa, hogy ha már hangsúlyozottan élő show-nak hívják, akkor pl. miért nem tudnak egy élőben játszó zenekart összehozni, mint a konkurens műsorban. Így külön fájdalmas volt, ahogy az erős kezdésnek szánt, de nem annyira sikerült Pink-dalt éneklő Szabó Mariann mögött egy dögösnek gondolt csajzenekar vonaglott kellékként használt hangszerekkel. Azt hittem, hogy ez lesz az egyetlen gyengébb produkció, de aztán jött még pár. Kiderült, hogy a Mimi és Gergő néven összehozott duónak zeneileg nyilvánvalóan nincs semmi köze egymáshoz. Vastag Tamás esetében nem tudtam eldönteni, hogy a választott dal ('Come Undone') gyenge vagy ő nem tudja rendesen elénekelni. Az amúgy szimpatikus Shodeinde Dorkának nem nagyon ment a 'Halo', az egyértelműen legidegesítőbb Domokos Fanninak meg a 'Hot 'n' Cold'. Félreértés ne essék, nekem nem a tökéletesen énekelt dalok és a technikailag kifogástalan előadók tetszenek: nem hátrány és nem kizáró ok, de sokkal fontosabb a természetesség, a közeliség, amibe belefér akár némi stílusos hamisság vagy egyéb hiba. Azonban ha már egy leendő popsztárokat szerepeltető műsorról van szó, aminek nem mellékes célja a szórakoztatás (popzene, ugye), akkor elvárom, hogy tisztán énekeljenek a tehetségek, vagy ha nem így teszik, akkor érezzem az adott produkción, hogy ez a fentebb említett természetesség kategóriájába esik, az előadás része, a dalhoz és őhozzá tartozik. Ide kapcsolódik, hogy a zsűri próbál nagyon korrekt lenni, pedig néha ki kellene mondani, hogy "ez szar volt gyerekek" vagy "ez itt és itt gyenge volt, de..." stb.
A másik oldalon meg ott volt a csapatok közül kimagasló Non Stop ironikus és vicces 'Bad Romance'-feldolgozása és Király L. Norbert tökéletes show-ja a 'Sweet Home Alabama' című dalra. Vastag Csaba és Janicsák Veca számára látszólag nem nagyon okozott gondot a választott dalok technikai oldala. Takács Nikolast és Wolf Katit külön kiemelném. Aki olyan hanyag eleganciával, visszafogott lazasággal tud énekelni és mozogni a színpadon, mint Nikolas, annak elnézem ezt a hülye fülbevalót meg a rohadt idegesítő R'n'B-s hajlítgatásokat is. Wolf Kati a 'From Sarah with Love'-val pedig mindenképp a tegnapi műsor katarzisát jelentette, és nem csak számomra: az a capella-nyitánytól kezdve a fokozatosan emelkedő íven át a csúcspontig uralta a dalt mind technikailag, mind érzelmileg, és ezzel a zsűri nem nagyon tudott mit kezdeni (Keresztes Ildikó olyat talált mondani, hogy "kijött belőled az állat"; Geszti Péter érezte igazán és fogta meg a lényeget), Balázs csak indulatszavakkal lelkendezett, a közönség először egy visszafojtott lélegzetként állt, a végén pedig kitörő ovációval fogadta az előadást.
Tehát az utóbbi fellépők tudtak szórakoztatni vagy adtak lehetőséget az érzelmi azonosulásra - őmiattuk volt érdemes megnézni a műsort és miattuk viselem el azt, hogy az X-Faktor a teatralitás magas foka. Szívből remélem, hogy lesznek még hasonló produkciók, no meg persze azt is, hogy Ördög Nóra ilyen normálisan fog kinézni a továbbiakban, és hogy Balázs humora sem lankad. "Köszönjük szépen Péter, ez kár lett volna, ha benned marad!"