Bill Callahan - Riding for the Feeling

Bill Callahan: 'Riding for the Feeling'

Alfred Stieglitz - From the Back Window

Alfred Stieglitz: From the Back Window, 1915

Son House - Grinnin' in your Face

Son House: 'Grinnin' in your Face'

Edward Steichen - Flatiron

Edward Steichen: Flatiron, 1905

Egyenletes (The National: High Violet)

Ha valamilyen zenében érezzük a Joy Division hatását, akkor az azért annyira rossz dolog nem lehet, és a National legutóbbi albuma után még inkább így gondolom. Ha lenne bármi értelme az év végi listázásoknak, akkor biztos 2010 legjobbjai között lenne a High Violet. De nincs, viszont ez a lemez így is nagyon jó.

És nemcsak, hogy ez a legutóbbi sikerült így, hanem minden National-albumot lehet szeretni valamiért. A korábbiak, mondjuk a 2003-as Sad Songs for Dirty Lovers zseniálisan váltogatja a lágy és finoman hangszerelt megoldásokat a húrtépésre és üvöltésekre építő módszerrel. Ennek ékes bizonyítékai a 'Thirsty' és a '90-Mile Water Wall' az egyik oldalon, a 'Murder Me Rachael' és az 'Available' a másikon. Megkockáztatom, hogy a 'Thirsty' minden idők legjobb hangszerelési és dalszerzési munkái közé tartozik. Az utóbbi években azonban lenyugodni látszik a zenekar, a Boxeren vagy a High Violeten már nem találkozunk az üvöltözésben megnyilvánuló szélsőségekkel, minden sokkal lekerekítettebb és kimértebb.

Az évek folyamán egyre inkább előtérbe kerültek a sűrű ritmusalapozású dalok, hangsúlyos és variált dobszólamokkal, amik egyből előhívják a bevezetőben említett Joy Division-párhuzamot. A Boxer az a lemez, ahol ezek szinte tökéletes egyensúlyban vannak a lassabb szerzeményekkel vagy az egyszerűbb dobolásokkal. A korábbi albumok Coldplay-, Radiohead- és U2-jegyei után itt már egy abszolút saját hangot talál meg a National, és az egyetlen dolog, ami a hallgató fejében járhat, az Ian Curtis és zenekara. (Egyesek a Tindersticks-párhuzamot említik még, ami nem alaptalan, de zeneileg is vannak jókora különbségek, illetve Matt Berninger hangja azért karakterében is különbözik Stuart A. Staples-étől.) A Joy Division kapcsán még annyit, hogy nyilvánvalóan csak Bryan Devendorf ütősszólamainak jellege hasonló Stephen Morriséihoz -- egyrészt a National hangzása jóval rétegzettebb, több gitárral, alkalmasint billentyűkkel, illetve vonósokkal és fúvósokkal; másrészt, még ha Berninger hangfekvése néhol közel is jár Curtis-éhez, az alapvető különbség az, hogy az utóbbihoz képest az előbbi tud énekelni, ezért másképp old meg bizonyos zenei helyzeteket, vagy egyáltalán megoldja azokat.

A Boxer változatossága és itt-ott jóval szebb dalai ellenére egy hajszállal lemarad a High Violet mögött. Utóbbin egyértelműen a sűrű ritmusalapozású számok uralkodnak, ami révén a lemez egysége könnyebben valósul meg, de sokkal nagyobb lesz az egyhangúság veszélye. Ezt azonban nagyon szépen elkerüli a National, egyrészt azzal, hogy jó dalokat ír, másrészt azzal, hogy remekül használja az egyes hangszerelési húzásokat. A nyitó 'Terrible Love' rögtön mintaszerűen bemutatja, hogyan kell játszani a rétegekkel, és ezzel a játékkal egy sajátos dinamikai hatást kelt: a kimért zongoraalap és a téreffektezett vokálok nem engedik elszállni a menetelő dobokat és a torzított gitárt. Ugyanilyen ellentétre épít az ezt követő 'Sorrow', ami alapvetően egy lassú dal, de a sűrű akusztikus gitár- és dobalap feszessé teszi, és az erre rakódó vokál- és zongoraszólam a végére még följebb emeli. A High Violet legerősebb részét a 'Little Faith'-'Afraid of Everyone'-'Bloodbuzz Ohio'-hármas jelenti. Az elsőben először a dob és a vonóskar ritmusszekciója dominál, majd fokozatosan eltűnik az effekthegyeket cipelő gitárok és a beütőtányérok hangárjában -- a 'How to Disappear Completely' c. zseniális Radiohead-szám jut eszembe. Az 'Afraid of Everyone' szépen építkezik a loop-szerű gitár és vokáltémákkal, illetve a finoman bejövő fúvósokkal, és végén levő elszállás némiképp a Sad Songs for Dirty Lovers hasonló pillanatait idézi. A 'Bloodbuzz Ohio' is  az akusztikus-elektronikus ellentétekkel játszik, remek érzékkel hozza be a fúvósokat, a sodró ütőstéma már az elején beindítja a hallgató lábait, a nagyon eltalált énekdallam pedig mindezeket csak megkoronázza. A feszesen alapozott dalok sorát a a High Violet leggyönyörűbb szerzeménye, a 'Runaway' töri meg lágy zongorájával és leheletnyi dobolásával, a dinamikáról pedig a zseniálisan behozott rézfúvósok gondoskodnak. Érezzük, hogy a lemez belassul a vége felé, ami egyáltalán nem baj, hisz nem válik egyhangúvá a történet. Az 'England'-et még felpörgetik egy kicsit, de a 'Vanderlyle Crybaby Geeks' már egyértelműen a nyugvó- és végpontot jelenti, ráadásul, mint ez a videó megmutatja, van egy tábortüzes-együtt éneklős karaktere is.

Ha még nem mondtam volna, a National szomorú zenekar. Már rögtön a 'Sorrow' igen mélyen kezd: "Sorrow's my body on the waves / Sorrow's a girl inside my cave / I live in a city sorrow built / It's in my honey, it's in my milk". Van itt szó a viszonyokban rejlő patthelyzetről ('Anyone's Ghost': "Didn't want to be your ghost / Didn't want to be anyone's ghost / But I don't want anybody else"), illetve a képesség hiányáról is ('Afraid of Everyone': "I'll try / Not to hurt anybody I like / But I don't have the drugs to sort it out"). A 'Conversation 16' bizarrabb irányba megy ("I was afraid I'd eat your brains / 'Cause I'm evil"), és a kellemesen együtt éneklős záródal refrénje is érdekes képpel operál ("All the very best of us string ourselves up for love"). A 'Runaway' viszont nemcsak visszafogott zenéjével, de pozitív szövegével is ellenpontot képez: "No, I won't be no runaway / 'Cause I won't run".

A High Violet igencsak összetett album, remek hangszerelésekkel, erős szövegekkel és sodró lendülettel. Aki nem hiszi vagy élőben is le akarja ellenőrizni, az feltétlenül menjen el és hallgassa meg őket augusztus 14-én a Szigeten! ▪

Cluster One

Smárton Trio - Blues for Montreaux

Smárton Trio feat. Juhász Gábor: 'Blues for Montreaux' (mr2 Akúsztik)