Egry József: Szent Kristóf a Balatonnál, 1927.

Nagy László: Egry ragyogása

Már nem a tó és nem a tenger
nem a világ boltozata
nem a hullám, nem a villám
betölti szemem a férfi

aki jön a végtelen vízről
csónakkal, vászonruhában
hó jelenése, vért se köhög már
nem zihál, semmi erőfeszítés
két evezője vadliba-toll

kiköt s a párában asztal várja
kenyér és hal meg bor s körülötte
mind aki rajongja olyan ívben
akár a szivárvány arca előtt

SZENT A MI KENYERÜNK, HALUNK S BORUNK
JÓ VOLT, MÉG SZIVÁRVÁNYT IS LÁTTAM ITT

S elevez tőlünk a szent és barbár
két evezője vadliba-toll
zendül a tó és zeng a tenger

föltámad a hullám, a villám
reped a világ boltozata
megölnék egymást az elemek
alakok elvérzenének
de ő feltartja kezét, csönd lesz

patyolatot ád a sebekre
rend lesz, de marad a feszesség
a vízé, az égé, a hegyeké
homlokok tektóniája

kőművese a világosságnak
siratja az elherdált világot
s fölépíti káprázatában

Absztrakt és hagyományos (Gorkij: Barbárok)

Makszim Gorkij 1906-ban fejezte be Barbárok című művét, mely a Jelenetek egy vidéki városból alcímet kapta. A művet elsőként Gábor Andor fordította magyarra. A budapesti Katona József Színházban 2008. november 14-én játszották először, Ascher Tamás rendezésében.

Három dolog az előadás jellemzésének esszenciája is lehetne. A nyitókép, fekete-fehér-drapp színvilágú díszletével és ebben a kihalt térben kószáló, szotyizó alakokkal. A fontos párbeszédek kiemelése azzal, hogy csak a beszélgető felek maradnak az üres térben. A nyitókép ellenpontjaként is felfogható zárójelenet: a fekete-fehér környezetből kiemelkedő vörös kanapén szorongó alakok: Ciganov, Cserkun, Anna, Bogajevszkaja, és Ligyija. Minderre még visszatérünk.

Először azonban érdemes megvizsgálni a dramatikus szöveg és az előadás kapcsolatát. Ebből kiderül, hogy az előadás legfontosabb erénye az, hogy nem jellemző rá a posztmodern színházcsinálás néha már idegesítő kényszere a szöveg és a történet kiforgatására. A rendezés hű marad a szöveghez, ami változtatást végrehajt azon, azt azért teszi, hogy ne zavarja a nézőt a megértésben. Például elhagyja az akkori orosz világra utaló részleteket. Az előadás fő szervezője a szöveg és ezzel együtt a történet. A szöveg, a gesztusok és a szereplők közötti interakció áll a központban. Ezek közvetítik a mű sajátos hangulatát, ami a lehető legtisztábban jut el a befogadóhoz. A rendezés nem vesz el lényegi elemeket a drámából, egészében hagyja érvényesülni és folyamatosan reflektál annak világára. Olyan észrevétlen a rendezés, mintha nem is lenne, csak úgy kialakult volna az előadás: a rendező csak a műhöz illő, ahhoz szervesen illeszkedő változtatásokat eszközöl. A színészek színpadi jelenléte, az intim – kétszemélyes – és a tömegjelenetek váltakozása, valamint a színpadkép felvonásonkénti változása dinamikus előadást eredményez.

A rendezés következetes, az előadás világa egységes. Ezt két viszony harmóniája teszi lehetővé. Egyrészt a térszervezés és a történet, másrészt a karakterek és a hozzájuk rendelt színészi játék egysége. Már említettem a színpadi tér visszafogott – fekete, fehér és drapp színekből álló – színvilágát. Ehhez hozzátartozik, hogy a díszletet téglalap alakú elemekből építették fel és elhagyták a természeti környezet megjelenítését (a szöveg szerint: „kis vidéki város, melyet zöld kertek vesznek körül kedvesen”). Az utóbbi helyett fekete hátteret alkalmaznak. Az így létrehozott minimalista tér passzol a történet hangulatához. A sivár környezetben kiemelkednek az emberi cselekedetek, így a szereplők viselkedésére és egymáshoz való viszonyára jobban tudunk figyelni.

Szót kell ejteni arról is, hogy a történet ívéhez passzolóan változtatnak a díszleten és a világításon is. Az első felvonásban sok reflektorral jellegtelen, szórt fényt hoznak létre a főleg világos színű térben. Ez segíti a kisváros hangulatának ábrázolását, amire leginkább az unalom jellemző. Ezt követően egy szűkebb és üresebb térré változik a színpad. Itt Anna és Cserkun veszekedése kerül a középpontba. A harmadik felvonásban a tér látszólag kinyílik, a jellegtelen fényt adó reflektortömeg helyett színes lampionok világítanak. Ekkor érkezik vissza Anna: felmerül a feszültség feloldásának lehetősége. Az utolsó felvonásban újra egy szűk, de sötét helyiség tárul a szemünk elé. A drámai félhomály jelzi a végkifejlethez való közeledést, ahogy a felvonás során folyamatosan bezáruló ajtók is. Az öngyilkosság előtt már az összes ajtó csukva van: elveszett az összes kiút, elkerülhetetlen a tragédia. A lövés után az üresség érzése lengi be a kinyíló teret; ekkor hangzik el Monahov kérdése: „Mit csináltak?” – hallgatás a felelet.

A következőkben a színészek oldaláról vizsgáljuk a darabot. A tér kialakításának módja kiemeli a karaktereket és a színészi játékot. Ennek indokoltsága egyértelmű, hiszen mindenképp az emberek közötti viszonyokban rejlik az előadás lényege. A színészek általában jól ráéreznek szerepükre, beleéléssel játszanak. Ahol az előadás megkívánja, a leírtaknál túlzóbban alakítanak. Ilyen például Cserkun párbeszéde a polgármesterrel az első felvonásban, melyben Cserkun élcelődő stílusára több lapáttal is rátesz. A fiatal mérnök karakteréhez passzol ez a túlzás és erőteljesség. Anna és Cserkun tűz és víz – az asszony jóságos, szelíd és hűséges. Szinte vele ellentétes Nagyezsda Polikarpovna, aki folyamatosan a szenvedélyes és örök szerelemről áradozik. Igazából mindenkiről kiderül, hogy többé-kevésbé szerepekbe bújt, és valamennyire kisiklott az élete. Ligyijáról is lehullik a magabiztos csábító álarca a történet vége felé haladva, de viselkedése értelmezhető gőgős felülemelkedésként is. Van azonban néhány karakter, akikre jellemző az őszinteség is. Az említett Annán és Nagyezsdán kívül itt van a doktor, aki bár maga is „beteg”, de neki vannak a legtalálóbb megjegyzései. („Név – mi az? Itt az ember lelkét sem veszik észre…”)

Az előadás a humoros, ironikus és komoly jelenetek váltakozására épül, jó ritmusban. A tér felvonásonkénti átalakulása és a szereplők áramlása (kétszereplős és tömegjelenetek váltakozása) mozgalmassá teszik a darabot. Az előadás végig izgalmas marad. Az unalom és sivárság más művekben inkább főtéma (Három nővér) – itt ez az alaphelyzet. Ebbe a barbár, „tűzföldi” létbe robbannak be az először feljebbvalónak gondolt mérnökök. A néző tanúja az alapvetően szerencsétlen sorsú emberek életének és az elején normálisnak vélt személyek szétesésének és zuhanásának. A történet alakulását követve egyre inkább kérdésessé válik, hogy kikre is vonatkozik a cím valójában – Barbárok.

Makszim Gorkij: Barbárok. Rendező: Ascher Tamás. Katona József Színház, Budapest, 2008. december 27.

behold

Woven Hand: 'Cripplegate'

shake sleep
wool and glass
hung on nails
here and there
wails the wall I pass

in you alone
in you alone
there is no harm
in you alone

your sound
in a picture frame
your burlap silken scarf
right hand stares down the left
I wish to know nothing here
save the blood of the cross

in you alone
in you alone
there is no harm
in you alone

mit ér a dal?

Akár azt is mondhatnám, hogy két dalról lesz szó ebben a bejegyzésben. Mintegy 20 év telt el az eredeti verzió óta. Nyilván adott a Bonanza Banzai és Ákos szólódalai közti különbség. Főleg az utóbbi időkben, a 2003-as Andante óta, sokkal teltebben szólalnak meg a számok és sokkal erősebb az akusztikus vonal. Ez a 2006-os Még közelebb stúdiólemezen már egyértelműen érezhető. A legújabb - jubileumi - turnén nincsenek vónosok, se férfikar, csak hat ember és a dalok, eredeti feldolgozásokban. Mint ez.