Klasszikusan személyes

King Crimson: 'I Talk to the Wind' (In the Court of Crimson King, 1969.)

Van egy olyan elméletem, miszerint az az igazán nagy zenész, aki csak akkor játszik, amikor kell, csak úgy, ahogy kell, és természetesen azt, amit kell. És egy dal is akkor áll össze eggyé és – mondjuk így – művé, ha a szólamok és játékmódok folyamatosan kölcsönös viszonyban vannak a dallal és egymással, mert végül is ezek már a dal részei és alakítói. Ennek megvalósulását érzem a King Crimson e felvétele kapcsán. Elsőre az az érzése az embernek, hogy ez a dal visszahúzódó, amit még a keverés is megerősít. A dobok visszafogottan, szinte tompán szólalnak meg, a fuvola és a gitár hangja mondhatni puha és meleg tónusú, valamint az énekhang is kellemes. Ám idővel... A dob variált, finomkodó játéka egyre több helyet követel magának, a fuvolaszólók játékosságukkal kiemelkednek a szöveges részek közül, így a szövegre is jobban figyelünk. Ez a dal képes arra, hogy feltárja világát a maga el-nem-rejtettségében. Nem meggyőz, csak megszólít, reflexiót vált ki. Meg tudja mutatni azt – Heideggernél maradva –, hogy egy mű feltárulásához hozzátartozik az elrejtőzés is. Mert bárhányszor is akartam megfejteni a szövegét, mindig csak nagyjából tudtam valamit kifejezni a jelentésével kapcsolatban. Aztán ennek a miértjére terelődtek gondolataim: lehet, hogy azért nem tudunk mindent megérteni egy dalszövegből (versből, festményből stb.), mert a mi fejünkben nincsenek meg azok a gondolati kapcsolóelemek, amik az alkotó, író fejében megvoltak. Lehetséges, hogy egy dal művészetfilozófiai kérdéseket is felvet?

Norah Jones: 'I've got to See You Again' (Live in New Orleans, 2002.)

Ez a dal lüktetés, báj és varázslat. Könnyű és nehéz. A koncertváltozat egyértelműen közelebb áll a szívemhez, sokkal kitörőbb és energikusabb; bár a Come Away With Me c. albumon található eredeti változat se kevésbé hatásos. Ha túllépünk az énekhang szépségén és a dal frissességén, pár dolgot még észrevehetünk. Mondjuk a dobos nagyszerű játékát. A szám elején még csak lábcinezik és a kezével matat a pergőn, aztán átvált kávázásra, később a kísérőcinnel is beszáll, majd jön a gitárszóló. Na, itt valami egészen zseniális dolog bontakozik ki a két zenész játéka közben (Norah Jones zongorán és a bőgős egyértelműen háttérben maradnak). Rögtön visszavesznek az intenzitásból: egy nagy üresség keletkezik a refrén után. Erre az ürességre építenek fel egy, a refrénnél sokkal monumentálisabb hangzást. 2:10-től még csak bevezetik a szólót, igazából 2:40-től kapja el a gitáros azt a ritmust, amiből el tudja indítani a témát. Ezután lendül bele a dobos is (tamok, kísérőcinek, beütések). Innentől egymást húzza a két zenész, egészen a 3:25-ös tetőpontig. Valami elképesztő, csontig hatoló, ahogy a dobos nyomja a beütéseket, a bell-t, és az ellenpontozásokat; a gitáros meg hozza a hajlításokat, az egyre magasabb hangokat. Folyamatosan feszítik a húrt, de nem hagyják, hogy elpattanjon. Aztán persze visszatérnek a refrénhez, ahol megmarad valami a szóló harsányságából és feszültségéből. Ez olyan dal, amit ha egymás után többször meghallgatok (elő szokott fordulni), képes vagyok elájulni újra és újra attól az ívtől, amit a szám és benne a szóló leír. Jah, és az sem utolsó, hogy az egész úgy jazz, hogy nyoma sincs benne a zenei fölényeskedésnek és a semerre sem tartó, öncélú szólóknak.

16 Horsepower: 'Poor Mouth' (Secret South, 2000.)

Mind a stúdióváltozat, mind a koncertfelvétel zseniális, és még csak túl sok különbség sincs közöttük. Ha csak az nem, hogy vagy 10-szer brutálisabb az élő verzió; meg ott van még a végén a vonyító hegedű is. Az egész dal egy crescendo, bár számos dinamikai finomság van benne, pl. a halkulás az első refrén után. Pedig már itt azt hihetnénk, hogy na, most tuti elszáll az egész. De nem. A hegedű és a gitár visszavesz, az egész bridge folyamatosan visszaáll a dob és a basszus lüktetésére. Azonban innentől (3. versszak) tényleg nincs szarakodás. A refrénben jön a dob fokozása a beütésekkel, az emelkedő és felemelő énektéma a hegedűvel támogatva. Végül az instrumentális elszállásba torkollik a dal. A röpke gitárszaggatós résznél egy pillanat alatt nyugtázzuk, hogy ez a lezárás, és újra nincs igazunk! Az indulás finom akusztikus gitárjától és shakerétől jutunk el a tiszta rock'n'roll-ig. A 'Poor Mouth' tökéletesen mutatja be, hogy a Low Estate és a Secret South legfőbb jellemzője a country és a rockzene hagyományának szintetizálása, ugyanakkor azt is, hogy az utóbbi lemezen inkább a rock felé tolódott a hangsúly. Meg azt, hogy a 16 Horsepower dinamikakezelése elképesztő (és még elképesztőbb, hogy ezt a Woven Handdel még tovább tudta fokozni Edwards), és hogy hiába hasonlít nagyban a stúdió-, és a koncertverzió, vagy hiába hallgattuk rongyosra a számokat, mindig érezzük ugyanazt az erőt és töltöttséget, ami a beindulásokban vagy épp a csendes részekben van. Valahogy a Lóerőt (meg a Szövetkezet) hallgatva mindig arra jutok, hogy akár visszafogottan, akár durván játszanak, mindig ugyanazt a feszültséget érzem. Ezeken felül még a kiváltott érzelmi hatás is kettős: tud deprimálni, de reményt adni is.

Pearl Jam: 'Garden' (Ten, 1991.)

Minthogy különböző zenéket különböző hangulatokban vagyunk csak képesek hallgatni, úgy ez a dal is speciális lelkiállapotot kíván. Legfőképpen az ambivalenciája miatt. Egyrészt itt van a refrén számomra reményt sugárzó és felemelő ereje, ahogy azt mondja: csakazértis és minden körülmények között ("I will walk... with my hands bound / I will walk... with my face blood / I will walk... with my shadow flag" – teljes szöveg itt). Másrészt meg a refrén utáni átvezetés kiabálása ("I don't know... / I don't care... / I don't need / You, for me to live") mintha tagadása lenne az előtte mondottaknak. Talán éppen ezért felemelő ezt a dalt hallgatni. Mert a magasság mellett ott van a mélység. (Gondoljunk bele, milyen keveset érne pl. a Radiohead 'All I Need'-jében az utolsó egy perc beindulása a dal többi része nélkül.) A közjáték ellenpontja a refrén; és hiába van a végén megint felkavaró rész, az "I will walk" annyira erős és telített, hogy képes kiegyenlíteni azt.

Nirvana: 'Where Did You Sleep Last Night' (Unplugged in New York, 1994.)

Számomra egyszerűen ez a felvétel, leginkább pedig Kurt Cobain alakja megismételhetetlen bájjal bír. Egyszerre nevetséges és megragadó, ahogy öltözködnek (a kardigán, ugye), meg ahogy gyertyák és növények között zenélnek. (Ezt amúgy a Red Hot Chilli Peppers kitűnően parodizálta a 'Dani California' klipjében, 2:47-től.) Igazából semmi különleges nincs benne: egy tradicionális dallamot akkordozó gitárkísérettel dolgoztak fel. Az a legjobb az egészben, amikor a végén bedurvul az ének, rekedten és torzult arccal kiabál szegény Kurt. Még az utolsó "night through" előtt úgy kigúvad a szeme, miközben levegőt vesz, hogy azt hiszem mindig, hogy abban a pillanatban ájul el. Még szerencse, hogy ez a felvétel megmentette az utókornak Kurt Cobain és a Nirvana utolsó akusztikus próbálkozását, mielőtt Dave Grohlnak egészen tele lett volna a töke, és szét nem lőtte Kurt fejét.