Absztrahálás boncasztalon (A Grönholm-módszer)

Arra jutottam a napokban, hogy szeretem azokat a filmeket, melyek a látványelemek minimális használatára szorítkoznak. A Joy Division-nel, közelebbről Ian Curtis-szel foglalkozó Control fotószerű jeleneteivel ragadott el. A Párizs, Texas látványszegény képsorai vezettek a film egyre jobban kitáruló világába.

A vizuális minimalizmus abszolút fokát nálam az El Método (A Grönholm-módszer) c. film jelenti most. A szinte-dokumentarista képsorok és a gyakorlatilag két helyiségben játszódó jelenetek egyaránt arra mutatnak, hogy az emberi viszonyok kiragadása és analizálása zajlik. Nagyító alá helyezett arcok, viselkedésformák, szituációk és harcok. Nincsenek rohanó akciójelenetek villódzó képsorokkal. Nincsenek fegyverek és robbanások, még egy csepp vér se. Mégis egyre feszültebben tornyosulnak előttünk a történések. És mégis mindenki sérül: sok kis halál. Szinte beteríti az embert az idegesség és a játszmák könyörtelensége. Közben egyre világosabb lesz, hogy nem a végkifejlet a fő kérdés, hanem az odavezető út. A jelöltek szembekerülnek magukkal, és azon rágódnak, hogy fel merjék-e magukat vállalni. Valaki remekel az álarca mögött, valaki nem bírja tovább a farkastörvényeket és feladja a lélekölést. Hogy ki a sikeresebb ebben a játékban, nyilvánvaló.

Nehéz film az El Método. Mégpedig azért, mert a néző fokozatosan szorultabb helyzetbe kerül. Kezdetben úgy érzi, hogy a cégvezetéssel együtt vizsgálja az állásinterjún részt vevő embereket, és hogy kellő távolságban van az eseményektől. A végén azonban szembesül magával és rájön, hogy akik vizsgálnak, és akiket vizsgálnak, végtére ugyanazok.