Woven Hand. Ezt a zenekarnevet leírva két dolog jut eszembe: erő és alázat. A zenei és emberi oldal. Elképesztő energia jellemzi minden egyes koncertjüket—hihetetlen erő nyomul a ’befogadó’ arcába. És ezt úgy tudják adagolni, olyan dinamikával, ami mindig meglepi a hallgatót. Az intenzitás végig állandó, de más jellegű a ’Whistling Girl’, amit Edwards szólóban, bendzsózva ad elő, és más a ’White Bird’, amiben az alapként pulzáló alsó tamok és basszushangok fölé a második gitár effektezett, vinnyogó szólama kerül—megadva a dal abszolút tetőpontját. Ami még fontos—és tulajdonképp ez adja a Woven Hand hitelességét—, hogy náluk a kemény zene zsigerből jön, nem valami megcsinált koncepció határozza meg. Nem azt akarom mondani, hogy minden egyes alkalommal véletlenül játszanak durván, hanem, hogy ők keményen szeretnek zenélni és kész. Pontosabban keményen és alázattal. Amikor először mentem koncertjükre, meglepődtem a négy szerény figurán, akik kedvesen mosolyogva mentek ki a színpadra, de percekkel később már nem várt intenzitással kezdtek játszani. Kevés beszéd, semmi sztárallűr, csak tisztán erő és alázat.