A zene az életem része. Egy olyan része, ami az utóbbi pár évben nagyon-nagy hangsúlyt kapott. Az előzmény the Corrs-kazettától eltekintve a következőképp alakult a történet. A kezdeti Linkin' Park-Nickelback-Papa Roach-triász után Ákos és Jamie Winchester következtek, elsősorban unplugged lemezeikkel. Ez már a gimis évek közepe. És nagyjából ekkorra datálható - nem véletlenül -, hogy a ritmushangszerek környékén kezdtem tapogatózni. Ebben az időben kezdtem koncertekre is járni. Aztán fokozatosan kialakult az, hogy nem csak azért mentem meghallgatni egy zenekart, mert úgy akartam ott lenni, hogy 'jól toljátok, srácok!', hanem elkezdtem figyelni a felállásra, hangszerekre, hangszerelésre, stb. Azért is szerettem pl. az unplugged-okat, mert kíváncsi voltam, hogyan hangszerelik át az eredeti dalt, hogyan oldják meg a szólamokat, változtatnak-e valamit, vagy teljesen újat alkotnak. A koncertre járkálásnak az lett az eredménye, hogy a jazzbe is beleszaladtam itt-ott.
***De a történeti dolgoknál fontosabb az, hogy miért is hallgatok zenét, azon túl, hogy jó (bár megértem azokat is, akik szerint semmi jó nincs benne, vagy legalábbis a könnyűzene hallgatásában). Legfőképp talán azért, mert olyan dolgokból áll, amik élvezetet nyújtanak. Lehet ez a tartalom-forma egység; lehetnek a szellemes, kemény, vagy egyszerűen jó szövegek; vagy épp a harmonikus, ötletes, elsöprő, vagy kifejező hangszerelések. Ezek mind jó érzéssel töltenek el. Ezt lehet hedonista esztétikának nevezni, de talán mindenkinek ez az érzés lapul a mélyben. Meg igazából mindegy is, hogyan hívjuk.
***
Szóval a jazzel akkor szokott bajom lenni, ha elkezdenek öncélúan szólózgatni, irány nélkül, mindenfelé menni. Ez nem a zenéről szól, ez egoizmus. Van olyan mondjuk, amikor 'játszik' a zenész. Megmutatja, hogy a hangok ilyenek és ilyenek, eljátszik velük, de igazából őket mutatja. Ilyen folyam-zenét játszik Lajkó Félix, meg nagyobb részt Dresch is. Aki kordában tudja tartani a szólókat és úgy egészében marha jó zenét csinál ebben a jazzes-világzenés rétegben, az Palya Bea. Még ha egyeseknek visszatetsző is túlgesztikulált színpadi jelenléte, belőle egyéniség sugárzik. Az Adieu les complexes-en megmutatta, hogy maradhat egyben egy dal szólókkal anélkül, hogy a szólista egyénisége elvesszen és hogy a hangzás természetessége megmaradjon. A szóló a jazz-ben a hangszeres tudás fitogtatása, hogy 'hallgassátok gyerekek, én tudok így játszani'. A rockzenében is technikai viruózkodásban merül ki általában (elég példának a grindcore vagy a metál), vagy a szórakoztatás a cél; de néha előtérbe kerül a kifejezés is. Ami engem itt most érdekel, azok a szólótlan szólók, hogy a csehovi drámaiatlan drámák párhuzamát vegyem. Nincs dramaturgiai felépítése, íve; adott esetben csak valami zajnak tekinthető. Az abszolút szétcseszett szóló egyik mintaképe Tom Waits 'Make it Rain'-jében fordul elő. Az amúgy is botrányosan puritán dalban egy szétesett és darabos, minden virgázást nélkülöző gitárszóló "ékeskedik". A másik a Woven Hand 'Elktooth' c. számának egyik élő verziójában szerepel. Ebben az esetben szintén, már maga a dal is kísérletező: brutálisan torzított slide-olós basszustémára és döngő alsó tamokra jön Edwards gitárja és recitálása. Náluk mondjuk a szóló is ritkaság, általában az egész zenekaros szélvihar erejű hangörvényekben utaznak. De itt mégis van olyasmi, amit szólónak hívhatunk, persze közelebb áll egy sikításhoz.
***
Amire még rájöttem az elmúlt években, hogy én szeretem a kemény zenét. De főleg akkor, ha természetes módon jön a zenészekből. Ha arcozás és manír nélkül, zsigerből tolják a rock 'n' roll-t. Ha a személyiség kifejeződésének része a keménykedés. Hogy konkrét példákat hozzak, nem Marilyn Mansonra vagy a Rammsteinre gondolok, sokkal inkább - már biztos kitaláltátok - a Woven Handre, a 16 Horsepowerre (csak egy példa), illetve kicsit másképp a Radioheadre. Mivel a fenti videó kiválóan illusztrálja a Woven Hand "kifejező zúzását", csodálatos dinamikakezelését és nem mellesleg azt, hogy hogyan lehet egy lehangolt gitárral és a lábdob-alsótam párossal pótolni a basszusgitárt (és persze még azt is, hogyan lehet energikus rockzenét csinálni anélkül, hogy a sablonos négynegyedet hozná a dob), ezért erről nem írnék bővebben. Inkább a Radiohead érdemel egy-két sort. Ők igazából nemrég kerültek a kedvenceim közé, de máris lenyűgöztek. Kicsit abszurd is, hogy a keménykedés kapcsán írok róluk, amíg meg nem magyarázom. Ugyanis ez a szó nem asszociál magával egyből torzított gitárokat az én esetemben. Elég a rádiófejek In rainbows c. legutóbbi lemezére gondolni (amúgy le lehet tölteni a legújabb dalukat innen), amin legfeljebb a 'Bodysnatchers' vagy a 'Bangers and Mash' nevezhető hagyományos értelemben véve zúzósnak. Viszont itt van mondjuk a 'Up on the Ladder', sőt a 'Down is the New Up' zongorás változata a From the Basement felvételén. Ezekből is hallható, hogy nem feltétlenül kell torz gitár és dupla lábgép a keménykedéshez.
No comments:
Post a Comment