Így fogalmazott egyszer Harcsa Vera, de még ő se volt azzal tisztában, hogy ez milyen lényeges dolgot jelent. Bár a koncertet több hónapja adták le, a bizonyítás most következik. Van hallgatható kortárs jazz.
Itt van ez a szépséges és bájos nő, aki azt állította, hogy ő a főnök: négy férfi felettese. Ez a kissé túlzó kijelentés persze egyértelműen vicc volt a részéről, de én látni (és hallani) véltem, hogy titokban komolyan gondolta. Egyáltalán nincs ezzel semmi baj – jelentem ki minden feminista felhang nélkül.
Harcsa Vera górésága számunkra ugyanis sokat jelent. Történetesen azt, hogy így valamennyire kordában tartja a féktelen (és majdhogynem végtelen) hangszeres improvizációkat. Ennek pedig az az oka, hogy – ellentétben mondjuk Winand Gáborral (Balázs Elemér Group), aki vokális szólóival az éneket hangszerként kezeli – éneklésével bemutat egy világot, ami a dalszöveg miatt több értelmezési kapaszkodóval bír, mint az előbb említett (expresszionista) „dünnyögés” – ergo számára fontos a szöveg. Sőt, nemcsak szövegeket, hanem számokat is alkot, és ez a kettő szoros összefüggésben van egymással. Harcsa Vera dalokban gondolkodik, éppen ezért nem hagyhatja, hogy egységük felbomoljon. Nem engedheti meg, hogy a hangsúly túlságosan az improvizációk/szólók felé tolódjon el, még akkor sem, ha a zenekarral közös műhelymunka során született is egy dal. Ám azt se, hogy minden a szöveget szolgálja: a zenésztársak miatt, vagy azért, mert egy bizonyos számba kell szóló (mert hozzátartozik a dalhoz – megjelenít bármi olyat, amit a szöveg nem tud), vagy éppen azért, mert kedvelik az improvizációt. Így egyfajta dinamikus egyensúly jön létre, ami a kortárs jazzen belül viszonylag ritka.Az mr2 Akúsztik c. műsora, ami a magyar könnyűzene élvonalának különleges vagy épp kevésbé különleges koncertjeit mutatja be, kiváló kezdeményezés. Feldobja a lehetőséget a zenekaroknak, hogy mutassák be dalaikat egy kis helyen, kis közönségnek, akik ülnek: így aztán sok minden mellett az is kiderül, hogy mennyire jók a dalaik. Mit érnek, érnek-e egyáltalán valamit úgy, hogy a hallgatóság nem tombol, nem baszott be teljesen és úgy, hogy nem akkora hangerővel és nem ugyanazzal a hangszereléssel tolják el a számokat, ahogy megszokták. Szokatlan koncertek ezek, ki-ki a maga módján reagálja le ezt, nagybőgővel, zongorával, seprűkkel, miegyébbel.
Mivel Harcsa Veronika és zenésztársai amúgy is szinte-akusztikusan szoktak játszani, most csak több akusztikus gitárt használnak, több a minimálhangszerelés és… A papír. A nyitó U2-feldolgozásban (’Stay (Faraway, So Close!)’) Majtényi Bálint (dobok) papírt tépked a refrénben (a lábcin mikrofonjába) és a végén összegyűr egy lapot Blaho Attila (zongora) is. Egyfelől a gitárral kísért ének mellett nem olyan harsány, mint egy hagyományos ritmushangszer lenne (mondjuk csörgő), másfelől viszont karakteres. Továbbá érdekes hatást kelt az, hogy az amúgy dallamközpontú és tiszta hangzásokra építő előadásmódhoz zörejek társulnak. Azt kell mondanom, hogy nehéz ennél jobb kezdést kitalálni egy különleges koncertre. Volt még mellkason dobolós-tapsos-csettintéses kíséret is (’You’), ami másképp, de ugyanezt a játékosan hangszerelt vonalat erősítette. A továbbiakban pörögnek a jazzdalok, fantasztikus énekesi és hangszeres teljesítménnyel, valamint sajátos karakterrel. Itt-ott felbukkannak feldolgozások: a Nirvana ’Come As You Are’-ja, a ’Cicadal’ a Macskafogóból és a ’Give Me One Reason’ Tracy Chapmantől. Ez utóbbiban Jamie Winchester a partnere Verának, és hihetetlen bluest tolnak. Egyértelműen a két énekhang felelgetése, no meg Gyémánt Bálint gitáros viszi a dalt a hátán, és a refrének végén olyan fokozásokat művel, hogy még David Eugene Edwards is megirigyelhetné. Egyébként is feltűnt a koncert többszöri meghallgatása során, hogy néhány opusz kifejezetten rockosan szól (bőgő-dob alapú verzék, riffek). Valahol az ének szövegmondássá alakul és a dobpergés folyamatos aláfestésével valami elidegenítő hangzása lesz az egésznek, méghozzá a jazztől távolra rugaszkodva.Összességében nem tudnám azt mondani, hogy ez mainstream jazz. Bár az egész a dob-bőgő-zongora klasszikus felállása köré szerveződik – sok gitárral megspékelve – és nincsenek hosszas, free-jazzes, sehova se tartó improvizációk, sőt, még a konvencionális dalforma is megmarad – de mégsem. Olyan jazz-alapú vokális zene, ami elvétve rockos hatásokat is mutat, végső soron pedig igencsak egyedi. Ez utóbbi a zenészeken kívül leginkább Harcsa Vera érdeme – ő az, aki összefogja, aki megmondja, aki tudja. Tulajdonképp mégis ő a góré.
No comments:
Post a Comment