Minden a ’Glósóli’-val kezdődött. Elszállás. Repülés. Aztán a Takk többi dala. Nem is hallgatok más lemezt a Sigur Róstól. Bár a 2008-as kimondhatatlan nevűvel próbálkoztam (Med sud i eyrum vid spilum endalaust), de nem működött annyira. Még a Heima tud elbűvölni tiszta hangzásával és akusztikus hangszereléseivel—itt elhagyják a nagy hangerőt, a széteffektezett dolgokat, meg a (mellesleg király) gitáron vonózást. A már említett számon kívül a ’Seaglopur’ és a ’Gong’ jelentik számomra az album csúcspontjait. Ezek kifejezetten, de a Takk többi dala is a felszabadultságot szimbolizálja, valami nehézség legyőzését. Ezzel a légiességgel furcsamód keveredik a fenségesség és némi szomorúság. Ez a lemez fájdalmasan szép. Már írtam korábban, hogy az Amerikai szépség óta nem találkoztam olyannal, ami ennyire mélyen emberi lett volna. A Takk közeli, nem ironizál, inkább megmutatja a mesét. Nekem pedig azt mondja végső soron, hogy élni bizony—minden fájdalom ellenére—jó. ▪
Két évvel a Ladal
után Barabás Lőrinc és zenésztársai újabb lemezt adtak ki, a címével
ellentétben trükközés nélkül, sok mindenben a bevált dolgokat követve. A Trick
nem próbálja meg túlszárnyalni elődjét, se újradefiniálni a nu jazzt. Kicsit
másabb, korántsem savanyú és kétségtelenül az övék.
A trombitás-dalszerző
2006-ban alapította meg Eklektric-et. Az elnevezés magáért beszél, illetve a
zenéért, természetesen. Dalaik olyan hatásokat tettek egymás mellé, amelyeknek
alapesetben nem feltétlenül lenne közük a másikhoz: így került össze a hip-hop,
a többi tánczenei stílus és a jazz. A 2007-es Ladallal debütált ez a hangzásvilág, és a közönség egyből rávetette
magát. Szinte mindegyik szám sikerrel ötvözte az említett stílusokat: a dob
(Delov Jávor) és basszusgitár (Bata István) néhol középtempósan lüktető, néhol
táncosabb alapozásaira Lőrinc minimál-trombitálása felelt; a billentyűs
hangszerek (Premecz Mátyás) egyszer csilingelő, máskor karcos megszólalása
együtt volt jelen a scratch-elésekkel (Dermot); Sena Dagadu vagy Kemon rapjeit Fábián
Juli jazzéneke egészítette ki.
2009-ben jött ki a Trick, a Barabás Lőrinc Eklektric
második lemeze, ami számos változást mutat elődjéhez képest. A legszembetűnőbb,
hogy sokkal egységesebb, kevesebb hatást mutat fel, mint a Ladal. Ennek egyik fő oka az, hogy Sena kilépett az együttesből, és
csak a ’Strange Night’-ban vendégszerepel énekkel, továbbá az eddigi DJ helyére
más lépett. Így a hip-hop nagyrészt eltűnt a hangzásból és kevesebb a középtempós
dal. Helyette jóval nagyobb lett a pörgősebb tánczene szerepe. A nehezebben
befogadható, instrumentális szerzeményekből is kevesebb van a Tricken: a jazz nem különül el annyira a
többi hatástól, jobban közeledik azokhoz és integráns részükké válik.
Mégse lehet okunk
panaszra azért, mert a Trick nem váltotta meg a világot vagy legalább a
nu jazzt. És azért sem, mert ez a lemez könnyedebb és egyszerűbb lett, mint az
elődje. Sőt, még azért se, mert kevesebb izgalmat hoz, mint a Ladal.
Ugyanis a Barabás Lőrinc Eklektric még mindig egy ugyanolyan kúlan lüktető
jazzt játszik, amire a lehető legjobb érzéssel lehet bólogatni. ▪
Az eggyel korábban közzétett videoklipre érkezett kommenteket olvasgatva néhány dolog megfogalmazódott bennem. Az első még mindig a magyar webkettő rögvalóságához kapcsolódik. Azzal még semmi bajom nincs, hogy a rajongók szimplán elragadtatott dicséreteket halmoznak - egy rajongónak ez a dolga. Az már problémás, amikor lényegtelen dolgokat dicsérnek vagy szidnak. Idegesítőbb az a jelenség, amikor egy reflektáltabban vagy rosszindulatúbban megfogalmazott, ám nemtetszést kifejező véleményre válaszképp reflektáltnak tűnő vagy épp ugyanolyan rosszindulatú hozzászólás érkezik. Ez egy annyira, de annyira szánalmas dolog, hogy már-már foglalkozni se érdemes vele.
Persze nem csak a reflexiókra szeretnék reflektálni. Itt van 'Szindbád dala' is. Ha történetileg közelítünk, az utóbbi három single közül a legjobb. A 'Negyven' finom és zenei volt itt-ott erőltetett szöveggel, a 'Gumicukor' pedig borzasztóan gyenge: a szövegében szerepelt egy-két erősebb kép, de mind hangszerelésében, mind dallamvezetésében átlagosra sikerült. Persze nem elég, ha valami valami máshoz viszonyítva jó. A 'Szindbád dala' önmagában is megállja a helyét, még akkor is, ha nem a legerősebb Ákos-dal, még ha vannak nála keményebbek, vagy jobb szövegűek. Helyén van a gitártéma és a gitárhangzáson érződik, hogy sokat szaroztak vele (a szimpla, tömbszerű 'grüdzsü' és a lájtos torzítás között); a verze alatt menő dobtéma sajnos sablonos, amit viszont kompenzál a bridge-ben a pergő monoton kalapálása; Szindbád történetének dalszövegbe írása pedig példaértékű.
Klipből is van jobb Ákosnak, de ez is igencsak erős. Az 'Alig hitted' élesség-életlenség játékát viszi tovább, másképp. A fények stroboszkópszerű villogásával párosítva jól működteti a "megidézett zenekar" ötletét. Fontos megemlíteni még a "háromákosos" jelenetet, ami épp az "Otthon sehol nem vagyok"-sornál jelenik meg. A történetet mesélő képsorok esetében egy kérdés merül fel bennem. Biztos, hogy Ákosnak kellett Szindbádot alakítania?
