José González nevét a legtöbben néhány híressé vált feldolgozáshoz vagy az (egyáltalán nem rossz értelemben vett) egy szál gitáros prüntyögéshez kötik. Akik jobban képben vannak, azok tudják, hogy van egy Junip nevű zenekara is. Nos, ez a trió a 2005-ös Black Refuge után idén egy újabb EP-t adott ki Rope and Summit címmel, amit nyáron turné, ősszel nagylemez követ.
Amikor először hallottam róluk, akkor nem gondoltam volna, hogy lehet jó rockzenét csinálni basszusgitár nélkül, spanyolgitárral, dobbal és szintivel. Hát megmutatták, hogy lehet—meg azt, hogy kell is. Már csak a felállás miatt is különböznek a többségtől, és persze nem tekinthetünk el González dalszerzői egyéniségétől se, ami bár a szólólemezei esetében itt-ott halványulni látszik, ha valamire ráérez, akkor nincs megállás. Elias Araya dobos és Tobias Winterkorn billentyűs pedig tökéletes partner a keresetlen hangvételű, fesztelen zenélésben.
A monotónia, a folyamatzenei jelleg és a barátságos énekhang a legfőbb karakterisztikusságai a Junipnak. Az utóbbit nem kell magyarázni azoknak, akik hallották már José Gonzalez orgánumát—akik meg nem, azoknak meg itt az ideje. Az első két jellemző viszont kevésbé egyértelmű. Ez a monotónia kicsit más, mint az elektronikus zenék esetében: az akkordmeneteknek és a dobolásnak van egyfajta repetitív jellege; néha az az érzésem, mintha egy loopból állna az egész dal. A folyamatzene is másképp valósul meg a Junipnál, mint azoknál, akiknél ezt a jelzőt előszeretettel használjuk. Eszünkbe juthat Lajkó Félixnél „minden egyes hang művészi megformálása”, a Sigur Rós esetében mint az ’álomszerűség’ kifejeződése vagy a free jazz ’szerkesztési elve’ is. Noha az ’At the Door’ c. dalban érezhető a jazzes jelleg a hosszas billentyű-improvizációban, a Rope and Summit egészét azért nem ez uralja. Szóval folyamatzene ez, de úgy, mintha az lett volna, hogy ’Bementünk a stúdióba, zenélgettünk: ez a végeredmény’. ’Csak természetesen’, ’be cool’—mondhatnák a srácok—’csak semmi feszengés’. Örömzenélés ez, ha úgy vesszük, és ha lehet ennek a kifejezésnek pozitív kicsengése a J. D. Isolated koncertje után. Azért a Junip esetében ne gondoljon az ember nagy vidámkodásra vagy arra, hogy ne lenne ’mély’ vagy ’komoly’ a hangvétel bizonyos esetekben. Az előző EP-n a ’Black Refuge’ és az ’Official’ egyenesen emelkedett; a ’Chugga Chugga’ melankóliáját a ’Loops’ menti át a Rope and Summitra. A Black Refuge könnyedebb hangütésű dalainak párhuzamait pedig a ’Rope and Summit’ és a ’Far Away’ jelentik. Ami előzmény nélküli az idei albumon, az a már említett, jazzes billentyűkkel operáló ’At the Door’, ami persze hibátlanul illik a Junip folyamzenei világába.
Tiszta gitár és énekhang, lendületes dobolás és szintivel megoldott basszus (meg persze sok másminden)—ezek a srácok nem hivalkodnak, hanem csak zenélnek. Közvetlen, keresetlen, sodró és repetitív jellegű dalokat, egyiket a másik után, aztán meglátják, hogy beragad-e az emberek lejátszójába vagy sem. Nekem egy jó darabig „akadt” a lemez. ▪
No comments:
Post a Comment