Monday, 31 January 2011

Faludy György: Óda a magyar nyelvhez

Most, hogy szobámban ér az est setétje
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod mongol emléke rég ködös
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod kísér utamra fájón
messze e tájon.

Magyar nyelv! Vándorutamon kísérőm
sértett gőgömben értőm és kísértőm
te hangolás barangoló kalandom
te zengő és borongó hang a lanton
bőröm, bérem, bírám borom, míg bírom
és soraimmal sorson túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.

Magyar szó! Múltam és jövendő sorom
Népek közt sorom és mindegyik sorom,
Háza-hazám lovacskám, csengős szánom
és a dal a számon, mit kérnek majd számon
nincs vasvértem, páncélom, mellasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem bír le ellenség, rangomba törvén,
sem haditörvény.

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
de én itt állok az ikes igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak,
mint sustorgó füzesbe font utak
felett alkonykor krugató ludak
s minden szavamban százszor látom orcád,
bús Magyarország.

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek
ahol a fák, mint holt igék kiégtek.
Ős szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepűs vápákon elhullt katonák,
ti bíbicek, bölények, battonyák.
miket vadásztak vén csillyehajókról
s lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszelytő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor,
s hangsúly, te vidám, hangsúly te komor
lelkünk dolmánya, szőttesen, világszép
búzavirágkék.

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya.
Melléknevek, gazdag virágbarázdák,
Busák, buják, burjánzók és garázdák,
S ti, mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha füzérben vereslőn
lóg az ereszről.

Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni.
És E-betűk serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete.
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messzehangzó
könnyű harangszó.

Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a magyar, repedt rögökre.
Magánhanzó illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotja tört paraszt alázata,
vagy összhangunk, mely bolgogult utakra
messze mutatna?

És fönevek, ti szikárak és szépek
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, önteltek és hitványak
s ti elsikkadt, felőrölt állítmányok,
megölt, vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák, meg Károlyiak,
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
és a hazánkkal?

Parasztok nyelve, nem urak latinja
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva-
s ki fog-e tövised lombbal hajtani?
Arcunkat rejtő Veronika-kendő
és a jövendő.

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
Közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta ó-bora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő mustkönnyeinkben úszó
tárogatószó.

(Párizs, 1940 május)

Friday, 21 January 2011

Junip: Fields



A nyár közepén már beszámoltam a Junip nevű formációról, aminek kétségtelenül José González a leghíresebb tagja. Már akkor írtam a Rope and Summit EP kapcsán, hogy ősszel jön ki a nagylemez és indul a turné. Hát így is lett, és bár Magyarország nem szerepelt az állomások között, Bécsbe meg nem sikerült eljutni, de azért a Fields itt van, foglalkozom tehát azzal. Tizenegy dal, amiből csak a sodró lendületű ’Rope and Summit’ került át az EP-ről, de alapvetően ezek a középtempós, sűrű ritmusalapozású dalok határozzák meg a nagylemezt is. Ez nem is lenne baj, ha tudták volna tartani az EP remek szerkesztését, ám a Fieldsen ez nem sikerült. A probléma az, hogy túlsúlyba kerültek a ’Rope and Summit’-hoz hasonló számok, és bizony nem mindegyik sikerült úgy, hogy felkapjuk a fejünket. Persze azért vannak az EP címadójához mérhető, igazán eltalált szerzemények. Ilyen a végig halk, de feszes tempójú ’Howl’ vagy az utána következő ’Sweet and Bitter’. A legjobbak a fokozatosan erősödő jellegű dalok, mint a mániákusan kőröző billentyűtémával operáló ’Without You’, illetve a katartikus záródal, a ’Tide’. Három dolog hiányzott nekem erről az albumról, amikkel lehetett volna oldani a monotonná váló lemezt: egyrészt a kiállások, másrészt a ’Loops’-hoz hasonló lassú dalok, harmadrészt pedig az ’At the Door’-ban feltűnő jazzes vonal. Összességében a Fields nem rossz, bőven vannak rajta izgalmas, élvezetes momentumok, és az is biztos, hogy a következő csak jobb lehet.

Monday, 10 January 2011

Csehy Zoltán: Cantus arcticus

Ahogy a jégcsap belenő a térbe,
építkezik, majd olvadáskor gyilkol,
esetleg ártatlanul elcsöpög,
és méri az időt – inkább ez a verzió,
ahogy elcsöpög, csepp-csepp-csepp,
ez itt az ártatlan metronóm,
ehhez van szabva a táj ritmusa (lakatlan finn tájat
képzelj, amelybe apró képeket fagyaszt a látás),
mintha mindig ünnep lenne,
az ünnep emlékezete lenne,
egy hosszan kitartott, lelassított ünnep,
csepp            csepp                 csepp
apró részletekig szervezett kitartás,
c               s                e              p          p 
a kalácstól a fügéig (ami itt, Finnországban,
ezen a szélességi körön, lássuk be,
szokatlan), a csörömpölő étkészletig,
attól, ahogy a szelőkés
belevág a húsba
egészen az ezüsttel kikanalazott
döbbenetig,
miközben folyton hallod,
miközben folyton hallani, ahogy
egy nagy, hideg madár
átszuszakolja magát
két kottavonal között.

untitled winter scene

Friday, 7 January 2011

Wovenhand: The Threshingfloor



Méltatlan módon nem szóltam megjelenésekor a Wovenhand legújabb albumáról, pedig az előzetes kiíráshoz képest is korábban érkezett a boltokba. Az egyértelműen a koncerthangzást megcélzó, lehengerlő Ten Stones (akárki akármit írt megjelenésekor) után a The Threshingfloorral a Wovenhand visszatérni látszik az akusztikus és a különféle népzenéket jobban előtérbe toló hangzáshoz, a Consider the Birds és a Mosaic zenei világához. Nincs szó önismétlésről, csak arról, hogy az új anyag több szempontból is rokona az előbb említett lemezeknek. Egyrészt a The Threshingflooron is megfigyelhető, ahogy egy nagy masszává olvadnak össze a dalok, és szinte megkülönböztethetetlenné válnak, nem úgy, mint a Ten Stones sokkal élesebben elkülöníthető szerzeményei. Továbbá újra hangsúlyosabbak a népzenei elemek, elsősorban az autentikus hangszerek miatt (mondjuk a darbuka a keleties hatású címadó dalban vagy Éri Péter /Muzsikás/ hosszú furulyája a ’Terre Haute’-ban). A folkos hatás ilyen mértékű kiemelése a Consider néhány dalára emlékeztet (’To Make a Ring’, ’Off the Cuff’, ’Down in Yon Forest’): ezeknél nem tapasztalható az a szintézis, ami a Wovenhand többi dalát jellemzi. Az is igaz, hogy az új Wovenhand-lemez az elődjéhez képest egy akusztikusabb vonalat képvisel, több bőgővel és mindenféle népi pengetős hangszerrel, ugyanakkor zongora és hegedű nélkül, melyek például a Consideren és a Mosaicon is túlsúlyban voltak. Az igazi hangszerelési húzása abban rejlik az új albumnak, hogy nagyon szépen hozza össze az akusztikus megközelítést az élőben és a Ten Stones-on is hallható rockos világgal. Ezt mutatja meg a ’Raise Her Hands’, a ’Truth’ (New Order-feldolgozás) és a ’Denver City’ is, de legkiemelkedőbben a ’Behind Your Breath’ és a ’The Threshingfloor’. Az utóbbi azért is érdekes, mert a Wovenhandnél soha nem volt ilyen groove-szerű dobolás. A ’Denver City’ pedig vidámságával tűnik ki, amihez hasonlót a 2002-es Wovenhand óta nem is nagyon hallhattunk – nem véletlenül lett záródal egy instrumentális szösszenetet követően. A The Threshingfloorral a Wovenhand tovább árnyalja a róla kialakuló képet, és arról biztosítja a hallgatót, hogy nincs megállás, megállapodás: ez egy élő és változó zenekar. 2011-ben, ha lemezt nem is, de egy budapesti koncertet összehozhatnának, lehetőleg a Muzsikás nélkül. 

Wednesday, 5 January 2011

The National: 'Runaway' (live)

Monday, 3 January 2011

Nagy László: Menyegző


Arccal a tengernek itt állunk párban,
kürtszóban, ünnepi arany riadóban,
síp-sikolyban, a dobhang döbbenetében,
lábdobogásban ijedten, a tengert utánzó
táncosok lendülete fenyegeti hátunk,
mert a tengernek bemutattak minket,
vegye tudomásul, itt állunk párban,
a kőfokon, itt, a végtelenségbe bevágó
szárazföld csőrehegyén két emberi csillag,
összeesküdve örökre a jóra, igazra,
gyönyörűségre, a legszilajabb álmon is túl
a rendre, hogy általunk jönne világra,
vegye tudomásul a tenger, a szüntelen ostrom:
okosak a vének, ruganyos a vének tanácsa,
megengedik: IME, TESTETÖLTHET AZ IGE, HA TUD,
márványlap-arcélükből rettenetes kódex
tűzvirágot lepréselni mért is tömörödne,
tekintetükkel, zuzmara-üstökösökkel
mért is ütnék porba a szív delelését,
mért is úszna égre eltaknyult isten-szakálluk
csíra-ölő árnyával, fekete szalaggal
becsavarni e pázsitos bolygót – félre ijedtség,
mi vagyunk a fenség, koronánk örökös láng,
csillagsor-pályák, babonátlan lámpái az észnek
a fölismerések spirál-tornyai a végtelenségig,
ó, nem a doktrinák drágakövéből áll koronánk,
koszorúnk se mirtusz: a koponya ér-fonata,
a nagyvilág kék halántékán ugyanaz a pulzus,
ugyanaz a dübögés a pacsirta búbja körül,
mi vagyunk a tűz, mi vagyunk a vér, a tej meg a méz,
kozmikus küldetés ősatyák kőtáblái ellen,
törni törekké, akár a laskát, ez a mi csatánk,
békesség vagyunk, az újrateremtés indulata,
a képzelet kivirágzása kánoni kopárság ellen,
herétlenek ellen, mert ingereink hérosziak,
mert csillagok lázítnak minket a legnagyobb nászra,
hogy virágpor-cirmos arcunk elijessze az örök halált,
hogy szerelmünk eszményi szagától a május teljes legyen,
lepattant gombjainktól tücskös és jánosbogaras az éj,
szerelmünk harmatától erős a smaragd mező,
hogy ménjeink selyemhajóval ott siklassák az öregeket:
ráncot, csontot, hogy áztassa ifjuságunk varázslata,
ó, nekünk igazi násznagy a tenger, a tenger,
viola távolból nászajándékokat hömpölygető,
babapólyákat, csipkés patyolat-hengereket,
hogy méltassa a térben mérhetetlen sóvárgásunkat,
s a törvényt, amit immár a tiltakozók is
tisztelni kénytelenek, mert megtépi őket a só,
megsebzi őket a fény, hát valami történik mégis,
örvendjen a tenger, itt állunk párban virulva
a kova-fokon itt, a világ kirakatában
krétafehér szakállak rendeletére,
kéz a kézben, várva a ceremónia végét,
viseljük a jelképek ünnepi gyötrelmeit,
a hátunkra tűzött haragzöld selymet, amint
hullámzik, akár a reménnyel tömény mező,
s tűri a gyöngyzáport koponyánk, a búza, a rizs
rubin és opál kopogását, a sámáni igézetet,
ezerévek igéit, szivárványos babona-záport:
LEGYETEK TERMÉKENYEK, LEGYETEK TERMÉKENYEK,
vetik ránk réztálakból a lignit-barna kezek,
kezek a hátunk mögött, gótbetű-görcsös kezek,
sárgák meg zöldek, epeszakítók, heroin-fehér kezek,
szűzmell-gyaluló, here-aszályos, halálfejgyűrüs kezek,
kezek oltári gyertyasorként nyílt ujjuak
s kezek egy-ujjuak: revolvertáska-kezek,
savakkal, sorsokkal bánó, balzsamozásra váró kezek,
kezek a hátunk mögött, kezek a koccintások
villámaiban, az új párért emelt kezek,
ÉLJEN AZ ÚJ PÁR, ÉLJEN, itt állunk párban szelíden
arccal a tengernek, s kezek a hátunk mögött,
kezek a zene aranyóljaiból kieresztik
a vérengző dallamokat, ragadozó ritmusokat,
s mozdulatlanokat marni párducok jönnek, sasok,
de nekünk állni kell királyian, kéz a kézben,
összeforradt kézzel, összekapcsolt vérköreinkben,
ér-glóriában, gyöngyvirágillatú mátkaruhában,
arccal a tengernek s mosolyogni a gigászi mókát
a habból perdített tünemény baba-pólyákat,
nézni az albatrosz-párok fáradhatatlan röptét,
de állni a körtáncosok szélverésében, akár a szobor,
várni, amikor dobszóra dobognak a lábak
s rengetik az anyaföld tűzeres agyvelejét
fekete sevrócipők, és drága mazsolaszínü
topánok, lakkcsizmák, fogsorokkal sarkantyúsak,
vérszekfű-tarajuk át-üt a föld sóhaján, a poron,
s rúgva a port a szegények disznóbőr-bocskorai,
sörtésen, torzonborzan, mint kicsi szörnyetegek
ugrálnak kergén a zsírtalan remete-sarukkal,
akasztottember-színü szederlila bilgerlikkel,
csukaorr-cipőkkel, gyászszalag-cuggú cipőkkel
és összevegyűlnek a condrák, a fátyolruhák,
a folthátán-foltok, mint párzó éjjeli lepkék,
a püspökpalásttal, a bíborpuha érsekköpennyel,
s fegyencek csíkjai gyűrűzve mint a giliszták
hajnaluk piramisát nyalják: a hóhéri csuklyát,
s csokorként dobálják a vézna balerinákat
nagy lihegések magasra a girlandoknak,
az ünnep galandférgeinek, és ropják zenére
a kopottá kikefélt gúnyák a diplomata-frakkok
ollói közt is, rajongva, mert ők is hivatalosak
és összevegyűlnek a tüllök, a törpe zsokék
lótajtékillatú selyemgatyái, a prémek
dúvadhordái, a bárányok irháival,
zihál azúr-dresszben a tizenegy aranyérmes,
tolongnak a díjazott gárdák, az elégedettek,
a dicsőségféltők, lóugrás-táncban a sakkmesterek,
szívmellényben az ultivitézek zihálnak,
forognak tisztviselőcskék, ráncuk elől-hátul mosoly,
titkárnők, új délibábok rezegnek a talaj fölött
kávépárában, a drága dohányfüst csipkéiben,
dögvész-uszályban a miss Európák és Amerikák,
company-vezérek karjain, aranyos ringlispilen,
forgó aranyfán pávaként ülnek magasan,
a porban toporgó, fejüket forgató tyúkok fölött,
szédelgő, árva kis csajok fölött, és teljes az ünnep,
s rebbennek gyűrűs galambok, felropognak a díszsortüzek,
üdvözölnek kalapok, csákók, s nem ülnek vissza a fejre,
kard-élek villannak, ezüstlenek rozmaringszálak,
szép delfinkendők és veronika-kendők lobognak,
fölúsznak a zászlók az égre s fölúsznak a zászlók fölé
fölúsznak az elaggott, krétafehér istenszakállak,
s szózat hallatszik steril, a jégszférák sugallata:
ÉLJEN AZ ÚJ PÁR, ÉLJEN, DE MOST NE MOZOGJON,
arccal a tengernek itt állunk gyönyörű párban,
bűvölve mozdulatlanná és megörökítnek
kameráikkal a propeller-fejű fotósok
lebegve a halak fölött, féltérden a zöld levegőben,
nem a kivégző szakasz, ó nem, csak megörökítnek,
csöves üveglencse-szemükből kiüt a hideg sugár,
kattognak, zengnek, acélszita-szárnyuk zenél,
kék darázs-gépek, precízek, csupa gombok, rugók,
motorizált rémek Kondor Béla baljós rézkarcairól,
s megörökítnek minket, megsokasítva arcunk
röpítik rotációsok: IFJÚSÁG, SÓLYOMMADÁR,
TIÉD A VILÁG ÉS TEÉRTED VAN A VILÁG,
óriás betűk rólunk, akik itt feszülünk
arccal a tengernek s lagzi a hátunk mögött,
s múlik a drága idő, gyorsabb mint a sólyommadár,
de előttünk mindig a nappal, mögöttünk az éj,
mögöttünk mindig az éj, pedig pöröl a sötéttel
a fehérvirágú almafaerdő, a fellángoló
virágfa, tulipánfa, rengeteg tavaszi lámpa,
a láng és vér szivárványa, az ábrándok kohótüze,
az agyvelők ultra-világa, mégis hatalmas az éj,
s hiába ez a menyegző, menyegző a hátunk mögött,
hol márvánnyá lettek a leabroszolt jégtorlaszok,
asztalok az éjben, fehérek, hosszúak mint a vasút,
s rózsát nevetnek a tálak, többet mint a Rózsák Völgye,
hogy a föltálalt étel fölizgassa a mirigyeket,
levesek aranytócsáit hörpölje hamis glóriasor,
a sok cicoma, cirkuszi bokréta, álarc-kobak,
dagadnak sáfrányos gőzben, faggyúban tündöklenek,
hústörkölyösek, becukrozódnak, beittasodnak itt a fejek,
a parafafejek, a gyémántfejek, a dísztök-fejek,
a gumifejek, a fölfujható mosolyuak,
a mumusfejek, az ijedt fejek, a szerénykedők,
fejek a pironkodók, fejek a finnyás és mohó fejek,
hánykódnak a krémben, lángolnak az alkohol üdveiben,
fejek vérdíjasok, fejek árvák és örökké rezgő fejek,
fejek a migrén szentségtartói, sugarasak,
fejek az irigység csikorgó sóderfészkei, fejek,
fejek a rágalom remekbefaragott szószékei,
a szélkakas-fejek, a harckocsikupola-fejek,
a galambdúc-fejek, a bábeli torony-fejek,
regebeli családfán rezgők: a fejvárosok,
dobogó démon-fejek, a sarabolatlan sárkányfejek,
fejek a hátunk mögött, és terelik, pörgetik őket
isteneik a vének: az örvényszakállú fejek,
ÉLJEN A LAKODALOM, ÉLJEN A LAKO, A LAKODALOM
zene a hátunk mögött, az örök zenebanda zenél,
zúg a hegedűkből a fűrészelt fenyves, a nagydobokon
csökönyös szamarak bőrét örökké a bunkók ütik,
de csak a tébolyt cifrázza a húr, meg a bongó öböl,
csengetyűk lázzsibogása, a réztorok s rózsafa-gége,
ÉLJEN A LALALA LAKODA LAKODA LAKODALOM
höbögik megdagadt nyelvek, de örökké bort ad a fűrt,
örökké születik a bárány, de kés-fényben vérzik örökké,
lángol a konyha és izzadnak a kukták szüntelenül,
megzabálódik a hús és tengerbe söprődik a csont,
a tengerbe okádik, ürül meg vizel a lakodalom,
s újra a LALALA LALALA LAKODALOM,
emeli borunkat s töri kenyerünket a lakodalom,
jussunkat emészti, nyoszolyánkon bagzik a lakodalom,
a szégyentelen, a görnyedező, a görcsben rugózó,
virággyertyáinkat dönti le könyöke és lúgjaival
gyalázza a földet, gyilkolja a gyökeret a lakodalom,
fodor a fodron, figura a figurán tülekedik,
kocsi kocsi hátán üzekedik és összefarol
és összeragadnak mind a világmárkák, akár a bogár,
ó éj, a romlás nászéjszakája, ó lakodalom,
a sátán feketemiséje, te rút, és izzik az éjben
a körmök gyöngyháza, a varasult rosszseb parázsa,
a kármin, a fekete lakk, a kőrisbogárzöld zománc,
topáz a hervadt ujjon, szuvas ínyen a porcelánfogsor,
korhadt pilléren platina-híd, és izzanak a pudvák, odvak,
a sorvadt mohák, tapló-füleken a rémcinke-függők,
bagoly-fejű lények kezén a lapokká préselt ganéj,
nagy aranybetük izzanak, s cizellált bronzlevelek,
a meddőség szíkjei, sivatagi láz-sömörök,
rókagödör-arcok, s pórusok, hol a lódarazsak a bérlők,
izzanak a vőfélyek csapzott keselyű-frizurái,
nyűves pálcái, a koszorúslányok, a nászasszonyok,
megromolva velejükig izzanak hajzatuk gyökeréig mind,
zilált pántlikáik a lepörgetett magnó-tekercsek,
lóbéllel felkoszorúzva komornái mind a halálnak,
s mi arccal a tengernek itt állunk párban megmerevítve,
izzanak a poharak, húrok, izzik a tánc, az anyaföld,
izzik a lakodalom, izzik ez a forgatag ünnep,
örvényel az égre, lesuppan a földre süvítve,
húzza neki a zenekar, s kurrog, rikogat, ropja:
SUPRA AGGNŐ, SZÖKJ FEL KABLA, TIPORJ A MAGRA!
TE VAGY A TÁNCOS, RIHERUHA-RÁNCOS, ROPJAD RÁNC!
HA MEGVOLT AZ ESKÜVŐJE, LESZÁRADHAT A TÜDŐJE, HÚZD!
EZ A KÖSZVÉNY HA MEGÁZIK, MINT A KAKAS BUBITÁZIK, BILLENTYŰ!
TYŰ, TYŰ, TYŰ! TUBARÓZSÁN TETŰ MÁSZIK, VASKESZTYŰ!
HÉ, AZ AGGCSONT MEGELLETT, A CSIKAJA DERES LETT, HÚZD!
IDENÉZZ A CSILLAGÁRA, NE A MENYASSZONY FARÁRA, HÚZD!
FEHÉR BÁRÁNY, FEHÉR KOS, EZ A LAGZI HUZAMOS, HÚZD!
VETKŐZIK A MÁTKAPÁR, KOPÁR LETT A MÁTKAPÁR, KÁR!
MAJD NEM LÁTSZIK AZ A CSONT, RÁTÖMKÖDJÜK A BETONT, HÚZD!
BEOMOLHAT BUDAVÁRA, HALLGASS CSAK A HADNAGYÁRA, HIPP!
KRIPTABELŰ VARJÚ TÁNCOL, SZÁJÁBAN A HÚS, A FÁTYOL, HUSS!
IKULÁS, PIKULÁS, TÁNCOL EZER MIKULÁS, HOPP!
EZER HORDÓ BOROM VAN, MIND AZ EZER CSAPON VAN, TÖLTS!
NE IJEDJ MEG A POHÁRTÓL, TE SZELLEMI EXKAVÁTOR, EX!
ISZIK IGY MÁS IS, GÉGE SE VÁSIK, MEGMARAD A STEX!
TYUHAHÉ, RÓKAPRÉM, MÁS IS KURVA NEMCSAK ÉN, HÚZD!
BÁRCSAK EZ AZ ÉJSZAKA MINDÖRÖKKÉ TARTANA, HÚZD!

s mi felszalagozva és megkoszorúzva a dörgő időben,
arccal a tengernek itt feszülünk öntve szoborrá!



untitled