Csehy Zoltán: Cantus arcticus

Ahogy a jégcsap belenő a térbe,
építkezik, majd olvadáskor gyilkol,
esetleg ártatlanul elcsöpög,
és méri az időt – inkább ez a verzió,
ahogy elcsöpög, csepp-csepp-csepp,
ez itt az ártatlan metronóm,
ehhez van szabva a táj ritmusa (lakatlan finn tájat
képzelj, amelybe apró képeket fagyaszt a látás),
mintha mindig ünnep lenne,
az ünnep emlékezete lenne,
egy hosszan kitartott, lelassított ünnep,
csepp            csepp                 csepp
apró részletekig szervezett kitartás,
c               s                e              p          p 
a kalácstól a fügéig (ami itt, Finnországban,
ezen a szélességi körön, lássuk be,
szokatlan), a csörömpölő étkészletig,
attól, ahogy a szelőkés
belevág a húsba
egészen az ezüsttel kikanalazott
döbbenetig,
miközben folyton hallod,
miközben folyton hallani, ahogy
egy nagy, hideg madár
átszuszakolja magát
két kottavonal között.

untitled winter scene