Itt egy videó. Két dal, kilenc perc. És kb., 'roughly' megmutatja mi a Woven Hand, hogy mi jó benne. Hogy mindig ugyanaz és mindig változó. Ugyanaz az erő dönt le, sodor el századszorra is. És mégis. Ott van Edwards szenvedélyes személyisége, az improvizációk fő forrása. Két menetelés között megmutatja hangja szépségeit. Teljes természetességgel a kereszténység Istenéről; minden harca, kudarca és öröme a dalokban. Rázza a fejét extázisában. Magára és a többi emberre. Imádkozik magáért és a többi emberért. A világosságra mutat, de nem tukmálja az emberekre hitét. Csak néz - mered - a közönségre két mikrofonja közül. Személyes tapasztalat: nem könnyű a tekintetét bírni. És a zene. Van hogy egyszerűen két akkorddal viszik le a fejed. Máskor díszítenek, fokoznak és aztán sodornak el hangáradatukkal. Aztán zajokat hordanak halomba, effektekkel operálnak, miközben Jenő letakart szemekkel recitál a torzmikrofonba. Majd előveszi százéves bendzsóját és egyedül is betölti a teret. Visszajön a zenekar, és finoman zenélnek egy-két dalt. A koncertet újra hatalmas erejű dallal fejezik be. Az ember csak áll és gondolkodik. Úgy megy el egy alig másfél órás koncertről, hogy nem akarja tovább hallgatni. Csak többször.
(Adjanak ki koncertlemezt.)
(Adjanak ki koncertlemezt.)
