Elérni a másikhoz. Az eddig megtett utunkkal a hátunk mögött.
Az egész meseszerű és groteszk egyszerre. Kevés beszéd, sok gesztus. Inkább tekintet, mint hang. Valós emberek, helyzetek: nagyon is reális minden. Mégis: elszakított, boncasztalra helyezett absztrahálás. Nevek nélkül, ha lehet, és a legkevesebb viszony ábrázolásával. Így vannak ebbe a jelkép-térbe helyezve az alakok. Mélyről, érzelemből, felindulásból jövő cselekedetek. Mondhatnám: „Tiszta Faulkner” – de nem ismerem a világát (szinte semennyire), hogy mondhassam. Mégis valami olyasféle. Minimalista, de sűrített alkotás ez. Görög sorstragédiák sziluettje sejlik fel. És talán a legszebb záró képsor az Amerikai szépség óta.
No comments:
Post a Comment