Zárójelbe tett tenger - Sigur Rós: ()

Nemrég azt írtam, hogy a Takkon kívül nem nagyon hallgatok más Sigur Rós-lemezt, és nem is nagyon szeretnék. Ez azért is jó döntés, mert az ő zenéjük olyan, hogy könnyen lehet belőle elege az embernek. Ugyanis ritkán van olyan hangulatban, hogy 6-8-10 perces, epikus, atmoszférikus, hangvászonszerű opuszokat hallgasson. Mellékesen megjegyzem, az is érdekes kérdés, hogy az ilyen szerzemények meddig tekinthetők daloknak vagy hogyan viszonyulnak a konvencionális dalformához. Visszatérve az elejéhez, úgy alakult, hogy mégis elkezdtem végighallgatni az életművet.

Elsőként a Takk előtt 3 évvel megjelent () c. lemezt szúrtam ki magamnak. Érdekességét a furcsa cím—vagy címnélküliség—adja. Ez az első dolog, ami szembetűnik, ám némi utána olvasással az is kiderül, hogy a borítókon semmilyen jellegű adat nem jelenik meg: se dalcímek, se felvételi adatok, se dalszövegek. Az utóbbiak amúgy is a Sigur Rósra jellemző ’Hopelandic’ nyelven születtek; feltüntetésük hiányán túl a CD-tokban egy néhány lapos üres füzetecske kapott helyet. A zenekar el is mondja, hogy azért csinálták így, hogy a hallgatók bele tudják írni a saját dalcímeiket és asszociációikat a zenével kapcsolatban. Persze a sorszámozott ’untitled’-számcímeken kívül mindegyik opusznak van egy ’aka’-címe is (ahogy a zenekar hívja a bizonyos szerzeményeket), nyilván praktikus okokból. Mindent összevetve azért elég erősen a szerző halálának posztmodern gondolata köré csoportosíthatóak az eddig említett dolgok. Itt azonban el is hagynám az elméleti részt.

Ez a lemez maga a tenger. Az, hogy folyamzene, nem kétséges—de nem úgy, ahogy mondjuk a free jazz vagy Lajkó Félix játéka, még csak nem is úgy, hogy hiányozna belőle a dinamika. Folyamzene, ám a lemez maga egy kerek egész—mondhatnám, hogy a zárójelek vagy félkörök által határolva—és minden dala ugyanolyan jó. Folyamzene, de mind az album, mind az egyes szerzemények kompozíciós dinamikája tökéletes. Ez a lemez kifinomult: akár a dalokról van szó, akár az album cezúrájaként funkcionáló fél perces csendről, ami az első (halkabb) és második (hangosabb) négy opuszt választja el egymástól. Sőt, számomra úgy tűnik, hogy ez a csend nemcsak funkció, hanem kompozíciós elem, tehát esztétikum is: jelzés és megpihenés a lemez második része előtt. Itt erősödik fel lényegében az egészen átívelő crescendo, innentől válik minden dal egyre drámaiabbá, sodróbbá és feszítettebbé, hogy aztán a végén egy többperces, elsöprő katarzis-rockba torkolljon az album.

A () az utolsó olyan lemez eddig a Sigur Rós életművében, ami mellőzi a vidám, parádéhangulatú számokat, melyek a Takkon és a Med sud i eyrum vid spilum endalauston, illetve Jónsi szólóalbumán már megtalálhatóak. Amíg ez a jelleg különböző mértékben teszi változatossá az előbb említett korongokat, addig a () egészét lerombolná, amennyiben megjelenne rajta. Ez egy formailag zárt egység, aminek tartalmi kibontása azonban a hallgatóra vár—a zárójelek közének kitöltése. ▪