Regina Spektor: Us [--3--]

Radiohead: Codex

Thom Yorke: Up on the Ladder (Radiohead)

Milyen röhejes (Radiohead: King of Limbs)

(ami kimaradt)

Igen, milyen röhejes az egész 'szakma' és az egész web, ahogy hozzááll úgy általában a Radioheadhez. Ezzel együtt természetesen mi is röhejesek vagyunk, de mi legalább nevetünk is magunkon. Egyik szerzőnk ma vesz egy nagy levegőt, hogy egy hosszú mondatban elmondja, mit is gondol. Ti meg inkább hallgassátok a lemezt kritikák olvasgatása helyett.

Persze miért is ez az egész, kérdezheti bárki: végül is maga a Radiohead az oka annak, hogy a zenei sajtó és a zeneipar elsősorban azzal a bizonyos terjesztési-megjelentetési móddal azonosítja az In Rainbows-t; a helyzet azonban az, hogy a Radiohead az orránál fogva vezeti a tömegeket, akik közben elfelejtenek a zenére figyelni, pedig az In Rainbows egy zseniálisan szép és szívbemarkoló lemez, teljes egészében, mindkét korong: iszonyatos nagy spektrumon mozognak az árnyalatok—és akkor ezek után van gondban a hallgató, ő ilyen dalokat vár, egyáltalándalokat vár, helyette megkapja a King of Limbs-et, melyen a dalok igazából egyik korábbi hatáshoz se kötődnek igazán (persze-persze, az album első fele a Kid A /Amnesiac-re mutat, a többi meg a In Rainbows vagy a Hail to the Thiefkörnyékére); ki van akadva emiatt is, meg mi az hogy csak nyolc trekket kap, „biztos jön a bónusz, mint 2007-ben”—gondolja magában, aztán ki tudja, lehet…

…de mindenesetre, ott van a pléjlisztben az a bizonyos nyolc trekk, dalok is meg nem is dalok, ’ambient’, az élet soundtrackje: elektronika kúszik a hangszerek szólamai köré, a vége felé jönnek az akusztikus dolgok is—mindkettőnek ismerősnek kellene lennie az említett Radiohead-albumokról, de mégsem azok: közel sem annyira idegesítők, mint a Kid A néhány szerzeménye, viszont nem is annyira élettel teltek, mint az In Rainbows anyaga úgy általában; középút, egyensúlyozás történetileg nézve, de azt hiszem, ez esetben a történetiség hülyeség, úgymond ebben a tekintetben aKing of Limbs értelmezhetetlen: ez egy Radiohead-lemez 2011-ben, így zenél ez az öt brit, tessék meghallgatni—igen, hallgassuk a zenét, most, hogy nincs akkora felhajtás a megjelentetés körül, nem terelik el a figyelmünket a művészetről, birtokba vehet, birtokba vehetjük, ahogy tetszik, ittvan…

… közben azon kapom magam, hogy a King of Limbs-kritikám maga is King of Limbs-esedni kezd: egyetlen mondattá, egyetlen hullámzó szövetté alakul, mint a lemez anyaga (ahogy a drága jó Cohen mester is megírta), ami végül—mint, ahogy ez az írás is—felszámolja, idézőjelbe teszi magát, hogy aztán a hallgató újra meg újra fel tudja magának építeni.

Radiohead-dömping (Cluster One)

L. Cohen (fiktív): Ki vagy te, ó kezem-lábam királya?
azazello: The "csöpög a pöcsöm" King of "oktondi" Limbs
Gorcsev: Radiohead: King of Limbs

Hillsong: Hosanna

Egyensúly (Lilium: Felt)

A 16 Horsepower és utódzenekarainak rajongói igencsak élvezhették 2010 májusát, ugyanis a Wovenhand és a Lilium is új anyaggal jött ki. A Pascal Humbert által hajtott Lilium harmadik, Feltcímű lemeze jobban megfogott minket. 

Egy csöppnyi történetiség úgy érzem, fontos a Lilium esetében, de csak vázlatosan. A méltatók által a világ egyik legjobb koncertzenekarának, a legerősebb alt-country bandának és a legkarizmatikusabb frontemberrel rendelkező együttesnek tartott 16 Horsepower jelenti a kiindulópontot. A sok tagcsere ellenére David Eugene Edwards, Jean-Yves Tola és Pascal Humbert trióját nevezik meg mindenkor, ha a zenekarról van szó, amely 1995 és 2005 között az egyik legintenzívebb életművet tette le az asztalra. 2002-ben Edwards kiadta a Wovenhand nevű mellékprojektjének első lemezét, de ekkor Pascal már túl volt a Transmissions of All the Good-byes című Lilium-debütalbumon: ez az 1984-től 2000-ig terjedő időszak zenei ötleteit reprezentálta. A teljesen instrumentális anyag mint egyfajta "meditatív hangtájkép" ábrázolta Pascal Mojave-sivatagban eltöltött éveinek hangulatát (ami miatt itt is megemlítjük). A 2003-as Short Storiesra Jean-Yves-vel kéttagúvá bővült a stúdióformáció, és a lemezcím el is árulja annak koncepcióját: a duó zenéire különböző dalszerzők (zenészbarátok) írtak szövegeket és énekelték fel azokat, elmesélve saját "rövid történeteiket", amik között csak ritkán bukkant fel egy-egy instrumentális szerzemény. Menet közben Pascal csatlakozott a Wovenhandhez, Jean-Yves pedig kiszállt a Liliumból, őt Bruno Green váltotta. Az előbbivel járó sok turnézás (ezt mi is jócskán kiélveztük – A38, Kulti, Bécs, Sziget, Millenáris) lehet felelős a csak 2010-re elkészült új lemezért, az utóbbi pedig a kicsit megváltozott zenei világért.

A Lilium harmadik albuma, a Felt több szempontból is az egyensúlyt jelenti. ATransmissions Pascal Humbert szólóanyaga, a dobokon kívül minden hangszeren ő játszik; kizárólag instrumentális dalok szólalnak meg, akusztikusan, csendesen, visszafogottan. Egy nagy tömeg az egész lemez, szinte nem is lehet számokra bontani, csak a hangzás a meghatározó: akusztikus és slide gitárok, bőgő, mindenféle billentyűs alapok néha ütősökkel dúsítva. Persze azért vannak ittárnyalatok. A repetitív dalokon ('Far', 'The Film Box') kívül szépen építkező, dinamikus dolgokat is hallunk ('Sleeping Inside', 'Loveless Road'); máskor egy női énekhang színezi a hangszerek kavalkáját ('Erado'); és előfordulnak olyan meditatív jellegű szerzemények is, mint a vonóval megszólaltatott bőgőre építő, sötét 'Swell' vagy a kísérletező 'Transmission of All the Good-byes'. Az utóbbiak esetében már igazából téma sincsen, pusztán a hangok lánca és a különböző hangszerek hangjainak egymás elé- és mögérétegződése, és a kompozíció is csak annyiban létezik, amennyiben az instrumentumok megszólaltatásának intenzitását vesszük figyelembe. Ehhez képest a Short Stories igen nagy ugrásnak számít: három kivételével az összes dalnak van szövege. A korábbi lemezen megjelenő hangzás marad, új minőséget a dobolás és a dalszerűség hoz. Még David Eugene Edwards is feltűnik a 'Whitewashed'-ban, de nagyobb szerep Kal Cahoone-nak és Daniel McMahonnak (a 16 Horsepower és a Woven Hand alkalmi billentyűse, vokalistája) jut, akik két számot is jegyeznek. Ezek közül kiemelkedik a 'Sorry', Cahoone és Tom Barman (dEUS) kétnyelvű duettje, ami feszes basszusalapozásával és szívbemarkoló hegedűszólamával az album legjobbjának mondható.

Amíg a Transmissions túl zárt egységet képez, addig a Short Storiesszéttördeltté válik a sok előadó/énekes miatt -- persze ez korántsem zavaró, hisz a hangszerelés és a hangvétel részint összetartja az egészet, de ebben a Feltjobbnak bizonyul. Ismét több ízben találkozunk Kal Cahoone hangjával; van az előző anyaghoz közelítő akusztikus alapú dal ('Her Man Has Run'), de visszanyúlnak a Transmissions néhol dinamikusabb, néhol mélázósabb instrumentális dolgaihoz is, ezúttal azonban egy adag torzítással megspékelve, mint azt a 'Felt' és a 'One Bear with Me' igen kiválóan mutatja. Az effektezés mellett az elektronika és a zajok megjelenése is fontos, melyek a nyitószámnál egy feszes dal alapját szolgáltatják, míg az 'Amsterdam-Paris' esetében az első lemez címadó szerzeményhez hasonló absztrakt-experimentális kompozícióban kapnak helyet. Mindezek alapján elmondható, hogy a Felt az előző két lemez, instrumentális és szöveges, illetve az akusztikus és elektronikus hagyományok között egyensúlyozik.

A legjobb pontja épp az, hogy szinte sosem megy oda túlságosan semelyik előzményhez-hatáshoz-párhuzamhoz-rokonzenekarhoz sem. Nem lesz belőle elszállt, öncélú, hangszereléssel baszakodó instrumentális zene; nem lesz a Wovenhandre túlságosan hasonlító akusztikus-meghangszerelt dalokban utazó cucc sem. Az instrumentális zenék borzasztó hibáit (unalmassá válás, határtalan ismétlések, csak effektekkel tökölések, vagy épp a határtalan improvizációban értelmetlenül elúszás) a Lilium valahogy el tudja kerülni, pedig még rézfúvósok is vannak (és az aztán majdnem mindig rosszat jelent egy zenében). Ezek szép, kellő határok közt tartott dolgok, akkor is, ha repetitív témák és azok variációi, meg persze a hangszerelés ezekre felépülő rétegei viszik el őket ('Open' és 'Felt', kibaszott gyönyörűen torzított gitárra rátett bendzsó-mandolin-mittudoménmi). Határozottan érezhető, hogy a Felten olyan dalok is vannak, amik tényleg dalok, énekkel-szöveggel-struktúrával. Egyesek közülük olyan megdöbbentően szépek, mint mondjuk a 'Mama Bird', azzal a steel-gitárral, rendszertelen dobbal, és csodálatos fúvós-belépéssel (esküszöm, nekem erről a hátborzongató 'She Makes Me Wanna Die' jut eszembe Tricky-től), de legrosszabb esetben is csak jobban kihasználják azt a teret, amit az akusztikus hangszerek és az instrumentális számok már felvázoltak ('Her Man Has Run' és 'Lily Pool'): a hangzások és hangszerek közt szövődött érdekes hálóban most megakad egy szöveg meg egy ének is, ettől pedig az egész máris sokkal jobban pofánver. Mert amint ének és szöveg van, rögtön más a struktúra is, rögtön mást jelentenek a hangsúlyozások, a megállások és visszajövetelek, a csendek, tiszta és effektezett hangok. Feltétlenül lehet annak örülni, hogy egy ilyen kaliberű zenészekből és hangszerelőkből álló zenekar tud rendes dalokat is írni, nem csak instrumentálist; és hogy továbbra is mernek instrumentálist is írni. 

Annak még inkább lehetne örülni, ha a Lilium élőben is hallható lenne, és nem csak Amerikában. Mert az egy dolog, hogy ők az egyik legjobb stúdióformáció az elmúlt tíz évben, de emellett bennük rejlik a lehetőség, hogy színpadon is megállják a helyüket. És ezt nemcsak azért mondom, mert nagyszerű zenészekről van szó, akik számos zenekarban bizonyítottak, hanem azért is, mert igen jó dalokat írtak és írnak a mai napig, amit remekül mutat a Short Stories és a Felt egyaránt. Csak remélni tudjuk, hogy Pascal Humbert kilépése a Wovenhandből más zenei tervekre való hivatkozással egy Lilium-turné irányába mutat. ▪

(Cluster One, Paszkal & Lamorak)

Wye Oak: Civilian (live)

Egyszerűen, szépet (Fistful of Mercy: As I Call You Down)

Az elsőkötetes költőnek van zenei megfelelője, a tapasztalt zenészekből összeálló formációk első vagy egyetlen lemezének viszont nincs irodalmi párhuzama. Mindegy is, ahogy az is, miként viszonyulunk a Fistful of Mercy nevű 'szupergrupp' bemutatkozó albumához. 

Ugyanis akár ismerem a tagok zenei előéletét, akár nem, tökéletesen élvezhető és befogadható lemez az As I Call You Down. Az, hogy történetesen fingom sincs, ki ez a három alak – ennélfogva arról se, hogy miért 'supergroup' a zenekar –, sőt, nem is akarom nagyon tudni, eléggé meghatározza az interpretáció mozgásterét. Mégis, talán nem is baj, hogy nem kell telehivatkoznom a kritikát a tagok anyazenekarával kapcsolatos nevekkel és lemezcímekkel, koncentrálhatok inkább magára a zenére. Már csak azért se, mert az olvasó is erről az albumról szeretne valamiféle véleményt hallani. 

A könnyűzene utóbbi pár évének két legmeghatározóbb supergroupja, a The Dead Weather és a Grinderman egyúttal a rockzene megmentője is. Mindkettő markánsan kísérletező hangzásával és iszonyatosan lehengerlő színpadi jelenlétével emelkedik ki a tömegből. Nos, a Fistful of Mercy esetében aligha beszélhetünk experimentalitásról. Persze ezzel semmi baj nincs, sőt. Végre még egy olyan album, ami csak egyszerűen szép, ami simán illeszkedik a tökéletes poplemezek patinás sorába. Többnyire középtempós, sikálva gitározós, harmonikus vokálokkal dúsított dalokat hallunk, szépen a háttérbe kevert dobolással, itt-ott billentyűkkel, többször hegedűvel. Ha hozzávesszük azt is, hogy a közel negyven perc kilenc dala mind jó - szépen felépített, okosan hangszerelt, nem modoros, de legfőképp dalszerű szerzemények -, sorrendjük is ideális, akkor valóban példaértékűnek mondhatjuk az As I Call You Downt.

Nyilvánvaló azért, hogy mindezek ellenére vannak jobban kiemelkedő számok is az anyagban. A lendületesen gitározós dalok közül az 'As I Call You Down' és a 'Fistful of Mercy' monumentalitásával tornyosul a többi fölé: az előbbi jó ritmusú és dallamú refrénéjével, illetve erős zongora-basszusával, az utóbbi a negyedeket hangsúlyozó fokozással, a szívbemarkoló hegedűvel és a legjobb együtt éneklős refrénnel érdemli ki a figyelmet. Az ilyen jellegű szerzemények ellenpontja mondjuk a 'Father's Son' friss-tapsolós-örömzenélős blues-a vagy a '30 Bones' négy perces könnyed instrumentális kitérője. Ami talán a leginkább elüt az album egészétől, az a 'Things Go 'Round' picit a Grizzly Bear 'Two Weeks'-éhez hasonló billentyűalapozásával, ám ez sem negatívum, mert nem válik el teljesen a többi daltól. Inkább egyfajta kikacsintásként értelmezhető, számomra pedig a lehetséges továbblépést jelzi, amennyiben lesz következő lemez.

Legyen, de elég két-három év múlva: ha akkor is tudnak írni 9-10 ilyen dalt (ennél több egyáltalán nem kell), amik között van gitározós-együtt éneklős, hegedűvel megspékelt monumentális, laza örömzenélős, valamint kicsit több bonyulultabb megoldásokkal operáló, akkor én leszek az egyik legelégedettebb zenehallgató. ▪

(Cluster One)