Milyen röhejes (Radiohead: King of Limbs)

(ami kimaradt)

Igen, milyen röhejes az egész 'szakma' és az egész web, ahogy hozzááll úgy általában a Radioheadhez. Ezzel együtt természetesen mi is röhejesek vagyunk, de mi legalább nevetünk is magunkon. Egyik szerzőnk ma vesz egy nagy levegőt, hogy egy hosszú mondatban elmondja, mit is gondol. Ti meg inkább hallgassátok a lemezt kritikák olvasgatása helyett.

Persze miért is ez az egész, kérdezheti bárki: végül is maga a Radiohead az oka annak, hogy a zenei sajtó és a zeneipar elsősorban azzal a bizonyos terjesztési-megjelentetési móddal azonosítja az In Rainbows-t; a helyzet azonban az, hogy a Radiohead az orránál fogva vezeti a tömegeket, akik közben elfelejtenek a zenére figyelni, pedig az In Rainbows egy zseniálisan szép és szívbemarkoló lemez, teljes egészében, mindkét korong: iszonyatos nagy spektrumon mozognak az árnyalatok—és akkor ezek után van gondban a hallgató, ő ilyen dalokat vár, egyáltalándalokat vár, helyette megkapja a King of Limbs-et, melyen a dalok igazából egyik korábbi hatáshoz se kötődnek igazán (persze-persze, az album első fele a Kid A /Amnesiac-re mutat, a többi meg a In Rainbows vagy a Hail to the Thiefkörnyékére); ki van akadva emiatt is, meg mi az hogy csak nyolc trekket kap, „biztos jön a bónusz, mint 2007-ben”—gondolja magában, aztán ki tudja, lehet…

…de mindenesetre, ott van a pléjlisztben az a bizonyos nyolc trekk, dalok is meg nem is dalok, ’ambient’, az élet soundtrackje: elektronika kúszik a hangszerek szólamai köré, a vége felé jönnek az akusztikus dolgok is—mindkettőnek ismerősnek kellene lennie az említett Radiohead-albumokról, de mégsem azok: közel sem annyira idegesítők, mint a Kid A néhány szerzeménye, viszont nem is annyira élettel teltek, mint az In Rainbows anyaga úgy általában; középút, egyensúlyozás történetileg nézve, de azt hiszem, ez esetben a történetiség hülyeség, úgymond ebben a tekintetben aKing of Limbs értelmezhetetlen: ez egy Radiohead-lemez 2011-ben, így zenél ez az öt brit, tessék meghallgatni—igen, hallgassuk a zenét, most, hogy nincs akkora felhajtás a megjelentetés körül, nem terelik el a figyelmünket a művészetről, birtokba vehet, birtokba vehetjük, ahogy tetszik, ittvan…

… közben azon kapom magam, hogy a King of Limbs-kritikám maga is King of Limbs-esedni kezd: egyetlen mondattá, egyetlen hullámzó szövetté alakul, mint a lemez anyaga (ahogy a drága jó Cohen mester is megírta), ami végül—mint, ahogy ez az írás is—felszámolja, idézőjelbe teszi magát, hogy aztán a hallgató újra meg újra fel tudja magának építeni.