Egyszerűen, szépet (Fistful of Mercy: As I Call You Down)

Az elsőkötetes költőnek van zenei megfelelője, a tapasztalt zenészekből összeálló formációk első vagy egyetlen lemezének viszont nincs irodalmi párhuzama. Mindegy is, ahogy az is, miként viszonyulunk a Fistful of Mercy nevű 'szupergrupp' bemutatkozó albumához. 

Ugyanis akár ismerem a tagok zenei előéletét, akár nem, tökéletesen élvezhető és befogadható lemez az As I Call You Down. Az, hogy történetesen fingom sincs, ki ez a három alak – ennélfogva arról se, hogy miért 'supergroup' a zenekar –, sőt, nem is akarom nagyon tudni, eléggé meghatározza az interpretáció mozgásterét. Mégis, talán nem is baj, hogy nem kell telehivatkoznom a kritikát a tagok anyazenekarával kapcsolatos nevekkel és lemezcímekkel, koncentrálhatok inkább magára a zenére. Már csak azért se, mert az olvasó is erről az albumról szeretne valamiféle véleményt hallani. 

A könnyűzene utóbbi pár évének két legmeghatározóbb supergroupja, a The Dead Weather és a Grinderman egyúttal a rockzene megmentője is. Mindkettő markánsan kísérletező hangzásával és iszonyatosan lehengerlő színpadi jelenlétével emelkedik ki a tömegből. Nos, a Fistful of Mercy esetében aligha beszélhetünk experimentalitásról. Persze ezzel semmi baj nincs, sőt. Végre még egy olyan album, ami csak egyszerűen szép, ami simán illeszkedik a tökéletes poplemezek patinás sorába. Többnyire középtempós, sikálva gitározós, harmonikus vokálokkal dúsított dalokat hallunk, szépen a háttérbe kevert dobolással, itt-ott billentyűkkel, többször hegedűvel. Ha hozzávesszük azt is, hogy a közel negyven perc kilenc dala mind jó - szépen felépített, okosan hangszerelt, nem modoros, de legfőképp dalszerű szerzemények -, sorrendjük is ideális, akkor valóban példaértékűnek mondhatjuk az As I Call You Downt.

Nyilvánvaló azért, hogy mindezek ellenére vannak jobban kiemelkedő számok is az anyagban. A lendületesen gitározós dalok közül az 'As I Call You Down' és a 'Fistful of Mercy' monumentalitásával tornyosul a többi fölé: az előbbi jó ritmusú és dallamú refrénéjével, illetve erős zongora-basszusával, az utóbbi a negyedeket hangsúlyozó fokozással, a szívbemarkoló hegedűvel és a legjobb együtt éneklős refrénnel érdemli ki a figyelmet. Az ilyen jellegű szerzemények ellenpontja mondjuk a 'Father's Son' friss-tapsolós-örömzenélős blues-a vagy a '30 Bones' négy perces könnyed instrumentális kitérője. Ami talán a leginkább elüt az album egészétől, az a 'Things Go 'Round' picit a Grizzly Bear 'Two Weeks'-éhez hasonló billentyűalapozásával, ám ez sem negatívum, mert nem válik el teljesen a többi daltól. Inkább egyfajta kikacsintásként értelmezhető, számomra pedig a lehetséges továbblépést jelzi, amennyiben lesz következő lemez.

Legyen, de elég két-három év múlva: ha akkor is tudnak írni 9-10 ilyen dalt (ennél több egyáltalán nem kell), amik között van gitározós-együtt éneklős, hegedűvel megspékelt monumentális, laza örömzenélős, valamint kicsit több bonyulultabb megoldásokkal operáló, akkor én leszek az egyik legelégedettebb zenehallgató. ▪

(Cluster One)