új nyitány

Ma újraindult hazánk egyetlen (minden bizonnyal) obszcén zenei portálja, a ClusterOne. Hogy miért ilyen soká, és hogy miért a freeblog, arról Lam ír itt. Elsőként a tavaly novemberi Woven Hand & Muzsikás koncertbeszámoló került ki, olvassátok! És lesz még bőven cikk: Tankcsapda (Minden jót), Harcsa Vera (mr2 Akúsztik), hip-hop (MC Lars: The Graduate), Katie Melua (Live at the O2 Arena), Norah Jones (The Fall) és Barabás Lőrinc-interjú. Szóval érdemes lesz még kattintani.

A változás lenyomata (Ákos 40+, CD)

Mindig is jobban szerettem Ákos koncertfelvételeit, mert a stúdióalbumokhoz képest „élőbbek”, teltebbek, dúsabban hangszereltek voltak, sőt, még néhány új, fokozó ének- és hangszerszólammal is gazdagodtak. A sorlemezeket Ákos főleg egymaga alkotja, rengeteg szerepe van a szintetizátoroknak és dobprogramoknak – legalábbis ez az Új törvényig így is volt: itt jelent meg először az élő dob (a Karcolatokat leszámítva) és a kissé elevenebb, rockos hangzás. Aztán jöttek sorra a turnék és a kapcsolódó kiadványok: először egy jubileumi, akusztikus 2003-ban (Andante, Andante Extra), majd 2004-2005-ben egy rock-centrikus, keménykedős (Utolsó hangos dal és a már-már antipopuláris programmal nyomuló Utolsó hangos dal Ráadás). A sok koncertezés – főleg az akusztikus gitározós Andante-turné – lenyomatot hagyott a 2006-os Még közelebb c. sorlemezen, ami új kezdetet jelent dúsabb hangszerelésével és néhány egyedi irányával (a férfikar, az ’Egyetlen hívó szó elég’ intim-elégikus hangulata és az ’1956’-ban a zongora és elektronika keveréke). Ezen album anyagával adták a legmonumentálisabb koncertsorozatot vonósokkal, zongoristával és férfikarral. 2008-ban a negyvenes születésnaphoz ünnepi idea is született: színházi jellegű, zongoraközpontú kamara-előadások.

El is érkeztünk a 40+ c. koronghoz. Ami biztosan leszögezhető, hogy ez Ákos leginkább „emberközeli” és legkifinomultabb produkciója. Méltó párja az Andanténak, mégis lényegében különbözik tőle: az főleg az akusztikus gitárokra, a vonóskarra és a vokálokra épített, és teltebb hangzás jellemezte; ezt a zongora és a szólóének élteti-mozgatja, és sokkal szellősebben szólnak a dalok. Közülük sok most az „igazi” (bár tisztában vagyok e kifejezés erősen szubjektív jellegével): a két rehabilitált Bonanza-opusz (’Persze hajnal van megint’, ’Nem ér semmit a dal’), az ős-Ákos sláger ’Dúdolni halkan’, az igazi koncertritkaságnak számító ’Nagyvárosi angyal’, és a végre teljesen swingesített ’Adj hitet’. A metál- és zongorás változatban már bizonyított ’Majom a ketrecben’ most kicsit experimentális köntösben arat sikert. A 40+ eredeti szándékát – visszafogott kamarajelleg – a szépséges kezdődal (’Asszony’), a 2006-os ’Minden most kezdődik el’, az ’Őszi tájkép/Mum’s Dying’ és a már említett egy szál zongorás ’Persze hajnal van megint’ képviseli leginkább.
A korábbiakhoz képest a hangszerelések lazábbak és változatosabbak, kitágultak a zenésztársak – főleg Czomba Imre zongorista és Kékkői Zalán gitáros – lehetőségei, mivel több szóló van, az összeolvasztott számok váltásai izgalmasak, és a taktjel elhagyása következtében az összhatás emberközelibb. Kifogásom mégis összességében van. Ákos, nem tudom, miért, de nem maradt meg az eredeti és nekem rendkívül szimpatikus intenciónál (zongora, bőgő, seprűs dobolás), és néhol túlhangszerelt és hangos lett a produkció.

Nemcsak zeneileg lett érdekesebb Ákos legfrissebb turnéja, hanem tartalmilag is. Néhány új számtól eltekintve (a kissé blues-os „Negyven” és a kevésbé sikerült „Gumicukor”) a régiek képezik a műsor gerincét. Utóbbiak közül néhányat összegyúrtak egymással. Az így létrejött új „dalok” új interpretációkat hívnak/hívhatnak elő a befogadóban, mind a formai változások (hangszerelés), mind a tartalmi vonatkozások átalakulása miatt. A reményteli könnyedséget erősíti a szving-forma az „Adj hitet / Azért vagy itt” esetében. A megdöbbentően átvariált ritmus elsőre furcsa érzést kelt a „Még közelebb / Örvény” című dalt hallgatva, főleg mindkét szám eredetijét ismerve. Végül mégis összeáll, a külső szervezőerő párhuzamba állítja az égi és földi szerelmet – hogy mennyire különböznek, remekül megmutatja az opusz középének monumentális ének-üvöltése, ami a földi szerelembe való átmenetet készíti elő, valamint ahogy később, „a szerelem örvény” kijelentésével egy időben visszahalkul a krisztusi ihletettségű „Még közelebb” utolsó versszakára. Hasonló témapárhuzamot rejt a „Térj vissza / Ikon”, bár kevesebb és más jellegű formai játékkal. Talán a legkatartikusabb mind közül a „Láss bennem mást / Az utolsó hangos dal”. Ami még a ’90-es évek eleji „Láss bennem mást”-ban még homályosan érzett dolog volt, az „Az utolsó hangos dal” egy elég lényeges részletének („Hogy hited mit ér / Arról bírád ítél”) betoldásával világossá válik. És akit ezek után elsodort a „Láss bennem mást”-sor felelgetéssel fokozott ismétlése, annak egyértelmű lett, hogy szükséges feleszmélni. E példák sora, de az összeolvasztott dalok nagy része is azt mutatja, hogy érdekes a régi és az újabb tartalmak párhuzamba állítása: a korábbi dalszövegek elénk hozzák a szerző fiatalabb énjét, ehhez képest a frissebb sorok pontosítanak, módosítanak itt-ott a jelentésen – összességében az alkotó változását tanúsítják.

Emberközeli és kifinomult – írtam az elején. Azt is, hogy lehetett volna még radikálisabban csendes és visszafogott. Az is lehet, hogy egyeseknek ez az öltönyös „izé” egy túlontúl modoros póz. Azonban leszögezhető hogy a 40+ kamaraműsora révén Ákos és zenésztársai sokkal közelebb kerültek egymáshoz (egymásra figyelés, színpadi kommunikáció) a régebbi nagyszabású koncertekhez képest, továbbá az is, hogy a nagyszerű hangszerelések, módosított akkordmenetek és újabb szólamok következtében közelebb kerültek a zeneiséghez. És mindkét változás jó. 

Ákos hivatalos
Ákos rajongói

akúsztik XV - téli

Danny Cavanagh & Anneke van Giersbergen: 'A Natural Disaster' (Anathema)

Agua di Annique: 'Come Wander with Me'

Tálentum: 'Come, Now Is the Time'

Snétberger Ferenc: 'Song to the East'

Ő a góré - Harcsa Vera az mr2 Akúsztikban

Így fogalmazott egyszer Harcsa Vera, de még ő se volt azzal tisztában, hogy ez milyen lényeges dolgot jelent. Bár a koncertet több hónapja adták le, a bizonyítás most következik. Van hallgatható kortárs jazz.

Itt van ez a szépséges és bájos nő, aki azt állította, hogy ő a főnök: négy férfi felettese. Ez a kissé túlzó kijelentés persze egyértelműen vicc volt a részéről, de én látni (és hallani) véltem, hogy titokban komolyan gondolta. Egyáltalán nincs ezzel semmi baj – jelentem ki minden feminista felhang nélkül.

Harcsa Vera górésága számunkra ugyanis sokat jelent. Történetesen azt, hogy így valamennyire kordában tartja a féktelen (és majdhogynem végtelen) hangszeres improvizációkat. Ennek pedig az az oka, hogy – ellentétben mondjuk Winand Gáborral (Balázs Elemér Group), aki vokális szólóival az éneket hangszerként kezeli – éneklésével bemutat egy világot, ami a dalszöveg miatt több értelmezési kapaszkodóval bír, mint az előbb említett (expresszionista) „dünnyögés” – ergo számára fontos a szöveg. Sőt, nemcsak szövegeket, hanem számokat is alkot, és ez a kettő szoros összefüggésben van egymással. Harcsa Vera dalokban gondolkodik, éppen ezért nem hagyhatja, hogy egységük felbomoljon. Nem engedheti meg, hogy a hangsúly túlságosan az improvizációk/szólók felé tolódjon el, még akkor sem, ha a zenekarral közös műhelymunka során született is egy dal. Ám azt se, hogy minden a szöveget szolgálja: a zenésztársak miatt, vagy azért, mert egy bizonyos számba kell szóló (mert hozzátartozik a dalhoz – megjelenít bármi olyat, amit a szöveg nem tud), vagy éppen azért, mert kedvelik az improvizációt. Így egyfajta dinamikus egyensúly jön létre, ami a kortárs jazzen belül viszonylag ritka.

Az mr2 Akúsztik c. műsora, ami a magyar könnyűzene élvonalának különleges vagy épp kevésbé különleges koncertjeit mutatja be, kiváló kezdeményezés. Feldobja a lehetőséget a zenekaroknak, hogy mutassák be dalaikat egy kis helyen, kis közönségnek, akik ülnek: így aztán sok minden mellett az is kiderül, hogy mennyire jók a dalaik. Mit érnek, érnek-e egyáltalán valamit úgy, hogy a hallgatóság nem tombol, nem baszott be teljesen és úgy, hogy nem akkora hangerővel és nem ugyanazzal a hangszereléssel tolják el a számokat, ahogy megszokták. Szokatlan koncertek ezek, ki-ki a maga módján reagálja le ezt, nagybőgővel, zongorával, seprűkkel, miegyébbel.

Mivel Harcsa Veronika és zenésztársai amúgy is szinte-akusztikusan szoktak játszani, most csak több akusztikus gitárt használnak, több a minimálhangszerelés és… A papír. A nyitó U2-feldolgozásban (’Stay (Faraway, So Close!)’) Majtényi Bálint (dobok) papírt tépked a refrénben (a lábcin mikrofonjába) és a végén összegyűr egy lapot Blaho Attila (zongora) is. Egyfelől a gitárral kísért ének mellett nem olyan harsány, mint egy hagyományos ritmushangszer lenne (mondjuk csörgő), másfelől viszont karakteres. Továbbá érdekes hatást kelt az, hogy az amúgy dallamközpontú és tiszta hangzásokra építő előadásmódhoz zörejek társulnak. Azt kell mondanom, hogy nehéz ennél jobb kezdést kitalálni egy különleges koncertre. Volt még mellkason dobolós-tapsos-csettintéses kíséret is (’You’), ami másképp, de ugyanezt a játékosan hangszerelt vonalat erősítette. A továbbiakban pörögnek a jazzdalok, fantasztikus énekesi és hangszeres teljesítménnyel, valamint sajátos karakterrel. Itt-ott felbukkannak feldolgozások: a Nirvana ’Come As You Are’-ja, a ’Cicadal’ a Macskafogóból és a ’Give Me One Reason’ Tracy Chapmantől. Ez utóbbiban Jamie Winchester a partnere Verának, és hihetetlen bluest tolnak. Egyértelműen a két énekhang felelgetése, no meg Gyémánt Bálint gitáros viszi a dalt a hátán, és a refrének végén olyan fokozásokat művel, hogy még David Eugene Edwards is megirigyelhetné. Egyébként is feltűnt a koncert többszöri meghallgatása során, hogy néhány opusz kifejezetten rockosan szól (bőgő-dob alapú verzék, riffek). Valahol az ének szövegmondássá alakul és a dobpergés folyamatos aláfestésével valami elidegenítő hangzása lesz az egésznek, méghozzá a jazztől távolra rugaszkodva.

Összességében nem tudnám azt mondani, hogy ez mainstream jazz. Bár az egész a dob-bőgő-zongora klasszikus felállása köré szerveződik – sok gitárral megspékelve – és nincsenek hosszas, free-jazzes, sehova se tartó improvizációk, sőt, még a konvencionális dalforma is megmarad – de mégsem. Olyan jazz-alapú vokális zene, ami elvétve rockos hatásokat is mutat, végső soron pedig igencsak egyedi. Ez utóbbi a zenészeken kívül leginkább Harcsa Vera érdeme – ő az, aki összefogja, aki megmondja, aki tudja. Tulajdonképp mégis ő a góré.

Harcsa Vera hivatalos
Harcsa Vera MySpace

Catharses II.

Woven Hand. Ezt a zenekarnevet leírva két dolog jut eszembe: erő és alázat. A zenei és emberi oldal. Elképesztő energia jellemzi minden egyes koncertjüket—hihetetlen erő nyomul a ’befogadó’ arcába. És ezt úgy tudják adagolni, olyan dinamikával, ami mindig meglepi a hallgatót. Az intenzitás végig állandó, de más jellegű a ’Whistling Girl’, amit Edwards szólóban, bendzsózva ad elő, és más a ’White Bird’, amiben az alapként pulzáló alsó tamok és basszushangok fölé a második gitár effektezett, vinnyogó szólama kerül—megadva a dal abszolút tetőpontját. Ami még fontos—és tulajdonképp ez adja a Woven Hand hitelességét—, hogy náluk a kemény zene zsigerből jön, nem valami megcsinált koncepció határozza meg. Nem azt akarom mondani, hogy minden egyes alkalommal véletlenül játszanak durván, hanem, hogy ők keményen szeretnek zenélni és kész. Pontosabban keményen és alázattal. Amikor először mentem koncertjükre, meglepődtem a négy szerény figurán, akik kedvesen mosolyogva mentek ki a színpadra, de percekkel később már nem várt intenzitással kezdtek játszani. Kevés beszéd, semmi sztárallűr, csak tisztán erő és alázat.