Varga Zsuzsa: 'Adhatom' (mr2 Akúsztik)

(Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy lehet keménykedős-nőcis szövegeket keménykedően és pattogva énekelni kemény gitározásra, de ezt a dalt, hangszerelést és érzékeny éneklést nem tudja felülmúlni.)

Zárójelbe tett tenger - Sigur Rós: ()

Nemrég azt írtam, hogy a Takkon kívül nem nagyon hallgatok más Sigur Rós-lemezt, és nem is nagyon szeretnék. Ez azért is jó döntés, mert az ő zenéjük olyan, hogy könnyen lehet belőle elege az embernek. Ugyanis ritkán van olyan hangulatban, hogy 6-8-10 perces, epikus, atmoszférikus, hangvászonszerű opuszokat hallgasson. Mellékesen megjegyzem, az is érdekes kérdés, hogy az ilyen szerzemények meddig tekinthetők daloknak vagy hogyan viszonyulnak a konvencionális dalformához. Visszatérve az elejéhez, úgy alakult, hogy mégis elkezdtem végighallgatni az életművet.

Elsőként a Takk előtt 3 évvel megjelent () c. lemezt szúrtam ki magamnak. Érdekességét a furcsa cím—vagy címnélküliség—adja. Ez az első dolog, ami szembetűnik, ám némi utána olvasással az is kiderül, hogy a borítókon semmilyen jellegű adat nem jelenik meg: se dalcímek, se felvételi adatok, se dalszövegek. Az utóbbiak amúgy is a Sigur Rósra jellemző ’Hopelandic’ nyelven születtek; feltüntetésük hiányán túl a CD-tokban egy néhány lapos üres füzetecske kapott helyet. A zenekar el is mondja, hogy azért csinálták így, hogy a hallgatók bele tudják írni a saját dalcímeiket és asszociációikat a zenével kapcsolatban. Persze a sorszámozott ’untitled’-számcímeken kívül mindegyik opusznak van egy ’aka’-címe is (ahogy a zenekar hívja a bizonyos szerzeményeket), nyilván praktikus okokból. Mindent összevetve azért elég erősen a szerző halálának posztmodern gondolata köré csoportosíthatóak az eddig említett dolgok. Itt azonban el is hagynám az elméleti részt.

Ez a lemez maga a tenger. Az, hogy folyamzene, nem kétséges—de nem úgy, ahogy mondjuk a free jazz vagy Lajkó Félix játéka, még csak nem is úgy, hogy hiányozna belőle a dinamika. Folyamzene, ám a lemez maga egy kerek egész—mondhatnám, hogy a zárójelek vagy félkörök által határolva—és minden dala ugyanolyan jó. Folyamzene, de mind az album, mind az egyes szerzemények kompozíciós dinamikája tökéletes. Ez a lemez kifinomult: akár a dalokról van szó, akár az album cezúrájaként funkcionáló fél perces csendről, ami az első (halkabb) és második (hangosabb) négy opuszt választja el egymástól. Sőt, számomra úgy tűnik, hogy ez a csend nemcsak funkció, hanem kompozíciós elem, tehát esztétikum is: jelzés és megpihenés a lemez második része előtt. Itt erősödik fel lényegében az egészen átívelő crescendo, innentől válik minden dal egyre drámaiabbá, sodróbbá és feszítettebbé, hogy aztán a végén egy többperces, elsöprő katarzis-rockba torkolljon az album.

A () az utolsó olyan lemez eddig a Sigur Rós életművében, ami mellőzi a vidám, parádéhangulatú számokat, melyek a Takkon és a Med sud i eyrum vid spilum endalauston, illetve Jónsi szólóalbumán már megtalálhatóak. Amíg ez a jelleg különböző mértékben teszi változatossá az előbb említett korongokat, addig a () egészét lerombolná, amennyiben megjelenne rajta. Ez egy formailag zárt egység, aminek tartalmi kibontása azonban a hallgatóra vár—a zárójelek közének kitöltése. ▪

Catharses III.

Sigur Rós: Takk

Minden a ’Glósóli’-val kezdődött. Elszállás. Repülés. Aztán a Takk többi dala. Nem is hallgatok más lemezt a Sigur Róstól. Bár a 2008-as kimondhatatlan nevűvel próbálkoztam (Med sud i eyrum vid spilum endalaust), de nem működött annyira. Még a Heima tud elbűvölni tiszta hangzásával és akusztikus hangszereléseivel—itt elhagyják a nagy hangerőt, a széteffektezett dolgokat, meg a (mellesleg király) gitáron vonózást. A már említett számon kívül a ’Seaglopur’ és a ’Gong’ jelentik számomra az album csúcspontjait. Ezek kifejezetten, de a Takk többi dala is a felszabadultságot szimbolizálja, valami nehézség legyőzését. Ezzel a légiességgel furcsamód keveredik a fenségesség és némi szomorúság. Ez a lemez fájdalmasan szép. Már írtam korábban, hogy az Amerikai szépség óta nem találkoztam olyannal, ami ennyire mélyen emberi lett volna. A Takk közeli, nem ironizál, inkább megmutatja a mesét. Nekem pedig azt mondja végső soron, hogy élni bizony—minden fájdalom ellenére—jó. ▪

Az Eklektric és a kúl (Barabás Lőrinc Eklektric: Trick)

Két évvel a Ladal után Barabás Lőrinc és zenésztársai újabb lemezt adtak ki, a címével ellentétben trükközés nélkül, sok mindenben a bevált dolgokat követve. A Trick nem próbálja meg túlszárnyalni elődjét, se újradefiniálni a nu jazzt. Kicsit másabb, korántsem savanyú és kétségtelenül az övék.

A trombitás-dalszerző 2006-ban alapította meg Eklektric-et. Az elnevezés magáért beszél, illetve a zenéért, természetesen. Dalaik olyan hatásokat tettek egymás mellé, amelyeknek alapesetben nem feltétlenül lenne közük a másikhoz: így került össze a hip-hop, a többi tánczenei stílus és a jazz. A 2007-es Ladallal debütált ez a hangzásvilág, és a közönség egyből rávetette magát. Szinte mindegyik szám sikerrel ötvözte az említett stílusokat: a dob (Delov Jávor) és basszusgitár (Bata István) néhol középtempósan lüktető, néhol táncosabb alapozásaira Lőrinc minimál-trombitálása felelt; a billentyűs hangszerek (Premecz Mátyás) egyszer csilingelő, máskor karcos megszólalása együtt volt jelen a scratch-elésekkel (Dermot); Sena Dagadu vagy Kemon rapjeit Fábián Juli jazzéneke egészítette ki. 2009-ben jött ki a Trick, a Barabás Lőrinc Eklektric második lemeze, ami számos változást mutat elődjéhez képest. A legszembetűnőbb, hogy sokkal egységesebb, kevesebb hatást mutat fel, mint a Ladal. Ennek egyik fő oka az, hogy Sena kilépett az együttesből, és csak a ’Strange Night’-ban vendégszerepel énekkel, továbbá az eddigi DJ helyére más lépett. Így a hip-hop nagyrészt eltűnt a hangzásból és kevesebb a középtempós dal. Helyette jóval nagyobb lett a pörgősebb tánczene szerepe. A nehezebben befogadható, instrumentális szerzeményekből is kevesebb van a Tricken: a jazz nem különül el annyira a többi hatástól, jobban közeledik azokhoz és integráns részükké válik.

Mégse lehet okunk panaszra azért, mert a Trick nem váltotta meg a világot vagy legalább a nu jazzt. És azért sem, mert ez a lemez könnyedebb és egyszerűbb lett, mint az elődje. Sőt, még azért se, mert kevesebb izgalmat hoz, mint a Ladal. Ugyanis a Barabás Lőrinc Eklektric még mindig egy ugyanolyan kúlan lüktető jazzt játszik, amire a lehető legjobb érzéssel lehet bólogatni. ▪

Szindbád, vélemények

- hozzászólások margójára 

Az eggyel korábban közzétett videoklipre érkezett kommenteket olvasgatva néhány dolog megfogalmazódott bennem. Az első még mindig a magyar webkettő rögvalóságához kapcsolódik. Azzal még semmi bajom nincs, hogy a rajongók szimplán elragadtatott dicséreteket halmoznak - egy rajongónak ez a dolga. Az már problémás, amikor lényegtelen dolgokat dicsérnek vagy szidnak. Idegesítőbb az a jelenség, amikor egy reflektáltabban vagy rosszindulatúbban megfogalmazott, ám nemtetszést kifejező véleményre válaszképp reflektáltnak tűnő vagy épp ugyanolyan rosszindulatú hozzászólás érkezik. Ez egy annyira, de annyira szánalmas dolog, hogy már-már foglalkozni se érdemes vele.

Persze nem csak a reflexiókra szeretnék reflektálni. Itt van 'Szindbád dala' is. Ha történetileg közelítünk, az utóbbi három single közül a legjobb. A 'Negyven' finom és zenei volt itt-ott erőltetett szöveggel, a 'Gumicukor' pedig borzasztóan gyenge: a szövegében szerepelt egy-két erősebb kép, de mind hangszerelésében, mind dallamvezetésében átlagosra sikerült. Persze nem elég, ha valami valami máshoz viszonyítva jó. A 'Szindbád dala' önmagában is megállja a helyét, még akkor is, ha nem a legerősebb Ákos-dal, még ha vannak nála keményebbek, vagy jobb szövegűek. Helyén van a gitártéma és a gitárhangzáson érződik, hogy sokat szaroztak vele (a szimpla, tömbszerű 'grüdzsü' és a lájtos torzítás között); a verze alatt menő dobtéma sajnos sablonos, amit viszont kompenzál a bridge-ben a pergő monoton kalapálása; Szindbád történetének dalszövegbe írása pedig példaértékű.

Klipből is van jobb Ákosnak, de ez is igencsak erős. Az 'Alig hitted' élesség-életlenség játékát viszi tovább, másképp. A fények stroboszkópszerű villogásával párosítva jól működteti a "megidézett zenekar" ötletét. Fontos megemlíteni még a "háromákosos" jelenetet, ami épp az "Otthon sehol nem vagyok"-sornál jelenik meg. A történetet mesélő képsorok esetében egy kérdés merül fel bennem. Biztos, hogy Ákosnak kellett Szindbádot alakítania?