Popművészet jazzénekesnővel – Az eat me! a Kertemben

Védekezhetnék, hogy miért hallgatok én 'psych-pop'-nak kategorizált izét, de fölösleges lenne. Az eat me! zenéjére véletlenül bukkantam, és a derült égből villámcsapás hirtelenségével le is döntött lábamról, nincs mit szépíteni ezen. A napokban aztán fogtam magam (és még egy embert) és meghallgattam őket élőben is.

 

Nagy mr2 Akúsztik rajongóként — talán nem túlzás ezt állítani — épp azt élveztem, hogy az összes eddigi műsort teljes egészében lehet streamként hallgatni a rádió honlapján, amikor is az eat me! nevére kattintottam. Csak egy harántimpulzus volt — rémlett, hogy Kozma Orsinak a jazz- meg popzenekarán kívül van egy harmadik, amit így hívnak. És egy napra beragadt ez a zene. Először az akusztikus szettet, aztán a stúdióanyagokat hallgattam. De hogy kik is ők és mit is hallhatunk? A felállásban nincs semmi extra: dob (Bajkai Ferenc), basszusgitár (Nagy Gergely), gitár (Komenczi Bálint), billentyűk (Borosi Gábor), ének (Kozma Orsi), ez alkalmasint hegedűvel (Matísz Flóra) egészül ki. Ha mindenképp valami kritikusi jelző- és műfajkomplexumot akarok idetornyozni, akkor azt mondanám, hogy elektronikus és jazz-zenei elemekkel tűzdelt power popot játszanak. A bevezetőben említett pszichedélia itt-ott jelentkezik csak, egy-egy elborult billentyűszólamnál vagy elszállósabb résznél.

A felvételeken hallható energikusság a múlt heti Kertem-beli koncerten is teljesen átjött. Ezért elsősorban a dobos és basszusgitáros párosa felelős: egyszer hihetetlenül lazán lüktet ez az alap, máskor arcbataposóan menetel előre — az ember végtagjai mindkét esetben kényszeredetten rándulnak a ritmusra. Nekem rögtön a Barabás Lőrinc Eklektric hangzása ugrott be, ami nem véletlen, mert náluk is ez a negyedekre lábdobolós felütéses lábcinezés dominál jó vaskos basszussal. Látszólag ők is tudták, hogy ez jól megy nekik, éppen ezért a dalok és a koncert kompozíciós dinamikája számomra hagyott maga mögött némi kívánnivalót. A program vége felé becsúszott egy-két lassabb vagy más ritmusú dal, amiből nem ártott volna párat a szett első kétharmadában is játszani. No, persze ez csak amolyan 'szakértői' fanyalgás, mert, ahogy a barátnőm is megállapította, mindig, amikor már-már unalmassá vált volna a dolog, bejött valami, amire az ember felkapja a fejét — egy énekkel fokozó kiállás ('Let Me Dance'), egy zúzósabb instrumentális rész, egy beteg billentyűtéma  ('Big Tuna')vagy egy wah-os basszusfutam. Vagy magukban a dalokban is — a technikai vagy szerkezeti megoldásoktól eltekintve — elég gyakran van egy jól eltalált refréndallam ('Psalm', 'Smoker on the Water'); néhol pedig a többi daltól eltérő ritmusra ('Lazy Song') vagy egy jó feldolgozásra ('I Love Budapest') figyelünk fel.

Amivel a legjobban meg lehet határozni csodálatom mértékét az az, hogy Kozma Orsinak csak ezért megbocsátom a Jazz+Azt és a Cotton Club Singerst egybevéve, ami azért egyáltalán nem lebecsülendő teljesítmény. Az eat me!-t hallgatva az jut eszembe, hogy soha nem gondoltam volna, hogy egy psych-popnak kategorizált dolog lehet ennyire rohadt jó. De ez mégse meglepő, hiszen nincs itt semmi művészkedés és mellébeszélés, csak jó dalok és egy nagy adag dög. Kicsit több pszichedelikus beütéssel és kevesebb monotóniával az eat me! tökéletes popművészetet művelhetne, de már így is veszett jó zenéről van szó, úgyhogy tessék elmenni koncertre vagy bárhogy máshogy meghallgatni őket, megéri.

A keresetlen zene (Junip: Rope and Summit)

José González nevét a legtöbben néhány híressé vált feldolgozáshoz vagy az (egyáltalán nem rossz értelemben vett) egy szál gitáros prüntyögéshez kötik. Akik jobban képben vannak, azok tudják, hogy van egy Junip nevű zenekara is. Nos, ez a trió a 2005-ös Black Refuge után idén egy újabb EP-t adott ki Rope and Summit címmel, amit nyáron turné, ősszel nagylemez követ.

Amikor először hallottam róluk, akkor nem gondoltam volna, hogy lehet jó rockzenét csinálni basszusgitár nélkül, spanyolgitárral, dobbal és szintivel. Hát megmutatták, hogy lehet—meg azt, hogy kell is. Már csak a felállás miatt is különböznek a többségtől, és persze nem tekinthetünk el González dalszerzői egyéniségétől se, ami bár a szólólemezei esetében itt-ott halványulni látszik, ha valamire ráérez, akkor nincs megállás. Elias Araya dobos és Tobias Winterkorn billentyűs pedig tökéletes partner a keresetlen hangvételű, fesztelen zenélésben.

A monotónia, a folyamatzenei jelleg és a barátságos énekhang a legfőbb karakterisztikusságai a Junipnak. Az utóbbit nem kell magyarázni azoknak, akik hallották már José Gonzalez orgánumát—akik meg nem, azoknak meg itt az ideje. Az első két jellemző viszont kevésbé egyértelmű. Ez a monotónia kicsit más, mint az elektronikus zenék esetében: az akkordmeneteknek és a dobolásnak van egyfajta repetitív jellege; néha az az érzésem, mintha egy loopból állna az egész dal. A folyamatzene is másképp valósul meg a Junipnál, mint azoknál, akiknél ezt a jelzőt előszeretettel használjuk. Eszünkbe juthat Lajkó Félixnél „minden egyes hang művészi megformálása”, a Sigur Rós esetében mint az ’álomszerűség’ kifejeződése vagy a free jazz ’szerkesztési elve’ is. Noha az ’At the Door’ c. dalban érezhető a jazzes jelleg a hosszas billentyű-improvizációban, a Rope and Summit egészét azért nem ez uralja. Szóval folyamatzene ez, de úgy, mintha az lett volna, hogy ’Bementünk a stúdióba, zenélgettünk: ez a végeredmény’. ’Csak természetesen’, ’be cool’—mondhatnák a srácok—’csak semmi feszengés’. Örömzenélés ez, ha úgy vesszük, és ha lehet ennek a kifejezésnek pozitív kicsengése a J. D. Isolated koncertje után. Azért a Junip esetében ne gondoljon az ember nagy vidámkodásra vagy arra, hogy ne lenne ’mély’ vagy ’komoly’ a hangvétel bizonyos esetekben. Az előző EP-n a ’Black Refuge’ és az ’Official’ egyenesen emelkedett; a ’Chugga Chugga’ melankóliáját a ’Loops’ menti át a Rope and Summitra. A Black Refuge könnyedebb hangütésű dalainak párhuzamait pedig a ’Rope and Summit’ és a ’Far Away’ jelentik. Ami előzmény nélküli az idei albumon, az a már említett, jazzes billentyűkkel operáló ’At the Door’, ami persze hibátlanul illik a Junip folyamzenei világába.

Tiszta gitár és énekhang, lendületes dobolás és szintivel megoldott basszus (meg persze sok másminden)—ezek a srácok nem hivalkodnak, hanem csak zenélnek. Közvetlen, keresetlen, sodró és repetitív jellegű dalokat, egyiket a másik után, aztán meglátják, hogy beragad-e az emberek lejátszójába vagy sem. Nekem egy jó darabig „akadt” a lemez. ▪

mr2 Akúsztik - Top 10

Előrebocsátom, hogy nem sokszor hallottam egész koncertet a műsor eddigi történelme során, viszont annál többet keresgéltem utána a videók között. És el kell mondjam, hogy ez a legjobb dolog, ami az utóbbi évek magyar könnyűzenei életében megvalósult. Azon túl, hogy szeretem az akusztikus átdolgozásokat és az élőben stúdiózós dolgokat, az mr2 Akúsztik önmagában is jó. Az unplugged-ügy ugye az MTV Unplugged-dal és a VH1 Storytellerszel kezdődött, a másik vonal legjobbjai közé pedig a From the Basement és a Live from Abbey Road tartozik. Az Akúsztik valahol a kettő között helyezkedik el. A legérdekesebb az, hogy a zenekarok miként reagálnak a helyzetre - arra, hogy kevés ember előtt, kis helyen, a megszokottnál halkabban és lehetőleg minél akusztikusabban kell játszani. Nekem amúgy az se baj, ha nem minden áron és feltétlenül "bedugatlan" a hangszerelés: néha többet ér az, ha a zenészek valami teljesen más irányból közelítik meg a dalokat.
Itt pedig egy rögtönzött top 10-es lista következik. (A sorrend majdhogynem lényegtelen.)

1. Harcsa Vera feat. Jamie Winchester: 'Give Me One Reason' (Tracey Chapman)
2. Nemjuci: 'Nem'
3. Turbo: 'Heavyweight Promises'
4. Varga Zsuzsa: 'Adhatom'
5. Ferenczi György & Rackajam: 'Ki vagyok én'
6. A kutya vacsorája: 'A lány, akit csak egyszer látsz'
7. The Unbending Trees: 'Devil on Your Shoulder'
8. Kiscsillag: 'Van-e szándék?'
9. Csík zenekar feat. Kiss Tibi: 'Sehol se talállak' (Quimby)
10. Jamie Winchester: 'Damned' (Ákos)

Varga Zsuzsa: 'Adhatom' (mr2 Akúsztik)

(Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy lehet keménykedős-nőcis szövegeket keménykedően és pattogva énekelni kemény gitározásra, de ezt a dalt, hangszerelést és érzékeny éneklést nem tudja felülmúlni.)

Zárójelbe tett tenger - Sigur Rós: ()

Nemrég azt írtam, hogy a Takkon kívül nem nagyon hallgatok más Sigur Rós-lemezt, és nem is nagyon szeretnék. Ez azért is jó döntés, mert az ő zenéjük olyan, hogy könnyen lehet belőle elege az embernek. Ugyanis ritkán van olyan hangulatban, hogy 6-8-10 perces, epikus, atmoszférikus, hangvászonszerű opuszokat hallgasson. Mellékesen megjegyzem, az is érdekes kérdés, hogy az ilyen szerzemények meddig tekinthetők daloknak vagy hogyan viszonyulnak a konvencionális dalformához. Visszatérve az elejéhez, úgy alakult, hogy mégis elkezdtem végighallgatni az életművet.

Elsőként a Takk előtt 3 évvel megjelent () c. lemezt szúrtam ki magamnak. Érdekességét a furcsa cím—vagy címnélküliség—adja. Ez az első dolog, ami szembetűnik, ám némi utána olvasással az is kiderül, hogy a borítókon semmilyen jellegű adat nem jelenik meg: se dalcímek, se felvételi adatok, se dalszövegek. Az utóbbiak amúgy is a Sigur Rósra jellemző ’Hopelandic’ nyelven születtek; feltüntetésük hiányán túl a CD-tokban egy néhány lapos üres füzetecske kapott helyet. A zenekar el is mondja, hogy azért csinálták így, hogy a hallgatók bele tudják írni a saját dalcímeiket és asszociációikat a zenével kapcsolatban. Persze a sorszámozott ’untitled’-számcímeken kívül mindegyik opusznak van egy ’aka’-címe is (ahogy a zenekar hívja a bizonyos szerzeményeket), nyilván praktikus okokból. Mindent összevetve azért elég erősen a szerző halálának posztmodern gondolata köré csoportosíthatóak az eddig említett dolgok. Itt azonban el is hagynám az elméleti részt.

Ez a lemez maga a tenger. Az, hogy folyamzene, nem kétséges—de nem úgy, ahogy mondjuk a free jazz vagy Lajkó Félix játéka, még csak nem is úgy, hogy hiányozna belőle a dinamika. Folyamzene, ám a lemez maga egy kerek egész—mondhatnám, hogy a zárójelek vagy félkörök által határolva—és minden dala ugyanolyan jó. Folyamzene, de mind az album, mind az egyes szerzemények kompozíciós dinamikája tökéletes. Ez a lemez kifinomult: akár a dalokról van szó, akár az album cezúrájaként funkcionáló fél perces csendről, ami az első (halkabb) és második (hangosabb) négy opuszt választja el egymástól. Sőt, számomra úgy tűnik, hogy ez a csend nemcsak funkció, hanem kompozíciós elem, tehát esztétikum is: jelzés és megpihenés a lemez második része előtt. Itt erősödik fel lényegében az egészen átívelő crescendo, innentől válik minden dal egyre drámaiabbá, sodróbbá és feszítettebbé, hogy aztán a végén egy többperces, elsöprő katarzis-rockba torkolljon az album.

A () az utolsó olyan lemez eddig a Sigur Rós életművében, ami mellőzi a vidám, parádéhangulatú számokat, melyek a Takkon és a Med sud i eyrum vid spilum endalauston, illetve Jónsi szólóalbumán már megtalálhatóak. Amíg ez a jelleg különböző mértékben teszi változatossá az előbb említett korongokat, addig a () egészét lerombolná, amennyiben megjelenne rajta. Ez egy formailag zárt egység, aminek tartalmi kibontása azonban a hallgatóra vár—a zárójelek közének kitöltése. ▪