Roland Barthes: A szöveg öröme
Monday, 28 April 2008
szép, nem?
Roland Barthes: A szöveg öröme
Sunday, 27 April 2008
nem kellene és mégis
eltűröd
hogy meggyötör
az öröm
ha felszínedre tör
és mosolyogsz
ahogy a fájdalom
mint verejték
csorog a hátadon
Monday, 14 April 2008
K-nak
első
hirtelen megrettenek:
nyíltan örülni, kiállni valaki mellett:
próbál, szaggat – térdem remeg
ám egy villanás alatt
már a játékká varázsolt szűkült terek nőnek rám
leütött bábu minden más alak
hisz példákat itt hiába másolok
elmosódott krétarajzra vésem ingatag tetteimet
csak fölfelé nézhetek vagy zöld szemébe
hogy ne sodródjak a hazugság kényszerébe
bár előtűnnek
tétova sóhajokba mélyedt
süllyedő képek
minden rémet
megbabonáz az ismeretlenbe tett
közös lépés
a reménnyel fonódó bizalom
talán örökké ragyogó való
szemünkben –
amint lehunyjuk, talán szertefoszlik
vagy talán csak picit alszik
/2008. április/
Saturday, 12 April 2008
régiversek részletei
bárhova lépek, nem
feléd megyek
kutatok hosszú éjszakákon át
arcod már csak néhány karcolás
hová lett az utolsó találkozás?
* * *
tán nem is rám tekint
bennem még
tétova bizonytalanság kering
de remény-
telenség
nem űzhet
szám csak téged
betűzget:
* * *
tejfehér bőrödön szánkázik pupillám
* * *
évgyűrűid körbevesznek
csöndünk körül árnyéka
zajnak és nesznek
emlékem szövetén
arcod foltja szárad
...
a posztón tapadásod illata
lenyomata egy szoknyaráncnak
tölgyfa-pórusaid pulzálása
gondosan összehajtom –
őrzöm, mint zárványt a kő, mint hangot a csend
* * *
mint zárvány a kőben
mint hangban a csend
a mélyemen is távoli
érinthetetlen és szent
* * *
mintha egy időre kiírnám magam a szürke való rigorózus forgatókönyvéből
és szellemképként jelennék
csak meg a negatívon
meg arra
hogy milyen lehet
kívülállóként élni a tülekedésben mintha a meselétből
csöppentem volna bele és nem törődni
az ideges elcsigázott undoros emberekkel
és bérletért sorban állni
* * *
I’m digging deeper
into a drier layer.
No words for a prayer.
* * *
teste csupa karcolás
lassan-tétován
eltűnik minden arcvonás
* * *
(Leveleim fonnyadnak.
Ágaim letörnek.
Sorsa a latornak.)
* * *
szabdalom a kötelet,
az acél kicsorbul,
a bizonyosság felborul.
Wednesday, 9 April 2008
gödörlakó - Dresch, Jamie, European Mantra - késve
Tél és tavasz határvidékén evickélve, három koncertet is meglátogattam a Gödör klubban. Első olvasásra egymástól igen távol eső zenekarok ezek, ámde továbbgondolva már korántsem azok. Február elején a Dresch Quartet volt terítéken. Erről csak annyit, hogy Dresch Mihály zenéje és a zenekarában megjelenő hangszerek (szaxofon, kaval – Dresch Mihály, cimbalom – Lukács Miklós, nagybőgő – Szandai Mátyás, dobok – Baló István) már régen elvarázsoltak. Ezen a koncerten a dobos nagyszerű játékát figyeltem főleg, a többi zenészre kevesebb jutott.
A hónap végén igazi felfrissülést jelentett Jamie Winchester és zenekarának játéka. Nagyon rég hallgattam őket úgy élőben, mind lemezen, így sok mindent másképp’, új szemszögből láttam és hallottam. Újra megtapasztaltam, hogy nagyszerű zenészekről van szó (a teljesség igényével: Kottler Ákos – dobok, Dely Domonkos – vokál, perka; Galambos Zoltán – billentyűk, vokál; Giret Gábor – basszusgitár, vokál; Hrutka Róbert – elektromos gitár, mandolin, vokál; Jamie Winchester – ének, gitárok). Néhány régi dal új köntösben jelent meg vagy új szólókkal gazdagodott. A legnagyobb meglepetést az a nóta okozta, ahol az éneket elektromos gitár és finom dobolás mellett három zenekari tag tapsjátéka kísérte, akárcsak egy flamenco előadás esetében.
Hohohó, március első napjaiban jött a European Mantra. Négy fickó egy jó adag beütéssel, zseniális zenészi kvalitással és improvizációs képességgel. Eszement metálos zúzások, kísérleti jazzes, disszonáns futamok, és rengeteg zenei humor jellemzi a játékukat. Borlai Gergő – dobok, főbohóc; Papesch Péter – basszusgitár, Nagy János – billentyűs hangszerek, Lukács Péter – gitárok, egyszer ének is. Valóban nagyon nagy távolság van stílus szempontjából a dalok között, amiket játszanak, az egyetlen kapocs közöttük az, hogy a zenekari tagok szeretik játszani ezeket. Ebből az a következtetés vonható le, hogy nem egy stílus, hanem a zene mellett kötelezik el magukat. Teljesen instrumentális zene, amit művelnek, az egyetlenegy énekes-szöveges dal humor és paródia/ironikus jelleggel kapott helyet a repertoárban. Egy másik következtetésem, hogy talán azért játszanak mindenfélét, hogy megmutassák: ezt is tudjuk. Ám ez nem holmi magamutogatás és dicsekvés, hanem jelzése annak, hogy nekik az egész játék és a könnyűzenei fogások palettája (a legegyszerűbbtől a legbonyolultabbig) játékszerként áll rendelkezésükre, hogy felépítsék és bemutassák a saját világukat. Ami összetett: humor, irónia, zaj, zavar, oldottság, kísérlet. Dinamika. Talán ez a legmegfelelőbb szó, amivel illethető a European Mantra zenei világa.
Monday, 7 April 2008
Sunday, 6 April 2008
addig is van más zene...
Addig is felírtam néhány beszerzendő darabot:
Woven Hand: Wovenhand
Woven Hand: Blush music
16 Horsepower: Live DVD
Lilium: Transmission of all the good-byes
the Gathering: Sleepy buildings
Dresch Quartet: Élő nád
Palya Bea: Psyché
Jah, meg a koncertek:
április 10. Kaltenecker Trio, Take Five, 21.00
április 15. Balázs Elemér Group, Nyitott Műhely, 19.30
április 17. Harcsa Veronika Quartet, Kultea, 20.00
április 18. Parno Graszt, Gödör klub
április 24. Harcsa Veronika Quartet, Take Five, 21.00
május 3. Balázs Elemér Group, Early music lemezbemutató, Művészetek Palotája, 19.30
május 11. Jamie-Robi-Gijo trió, Városháza tér, Pálinka Fesztivál, 18.00
május 13. Balázs Elemér Group, Nyitott Műhely, 19.30
május 14. Jamie-Robi Band, ZP, 20.00
június 3. Dés András Trio, Nyitott Műhely, 20.00
június 10. Balázs Elemér Group, Nyitott Műhely, 19.30
június 13. Dresch Quartet, Nyitott Műhely, 19.30
Valamikor nyáron talán a Woven Hand is útbaejti Magyarországot, remélem, hogy én is itthon leszek akkor.
Ősszel kezdődik az Ákos 40 koncertsorozat, zongora köré szerveződő hangszereléssel, Ákos szerint: "Ha az Andante ülő buli volt, akkor ez fekvő lesz, tehát nyugtatót és kispárnát mindenki hozzon magával!".
Isten éltesse Ákost!
Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel
egyszer fölébredsz és aztán sokáig
nem bírsz aludni. Nézed a szobádat
ott a sötétben. Lassan eltűnődöl
ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,
mint majd a sírban. Ez a forduló az,
mikor az életed új útra tér.
Csodálkozol, hogy a föld és csillagok közt
éltél. Eszedbe jut egy semmiség is.
Babrálsz vele. Megúnod és elfelejted.
Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.
Minden zajról tudod, hogy mit jelent.
Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.
Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.
A fal felé fordulsz. Megint elalszol.
Csak hogy a zene se maradjon ki, legalább egy meglepetésdal erejéig: Ákos - Negyven.
www.akos.hu
Saturday, 5 April 2008
szikár
Ima szaxofonnal
Dresch Mihály a Molnár utcai táncházról, az átmeneti világról és a kegyelemrõl
Európában egyedülálló kincs az a több ezer éves, máig egységes és szerves kultúra, amelyet magyar népzenének nevezünk. Ez a kultúra másik rendben, olyan közösségi életformában fogant, amelyet jórészt elfelejtettünk, azonban mindannyian vágyunk rá. A Dresch Quartett évtizedek óta a bartóki hagyományt, pontosabban szólva a régi pásztorok hagyományát folytatja. Amit játszik, beszélõ zene. Hitvalló zene, amely egy ízekre szakított világban az összetartozást hirdeti.
-Gyakran ad interjút?
-Nem, egyáltalán nem. Szívesebben játszom, mint nyilatkozom. Nem tudok átfogó, mindenkire érvényes módon beszélni arról, amit csinálok. Nem is tartom valami kivételesen rangos dolognak.
-Életrajza szerint a zenetanulás elõtt gépipari technikumba járt. Késõn ébredt rá, hogy muzsikusnak termett?
-Nem, már kisiskolás koromban éreztem. Egy alföldi faluban, Földesen nevelkedtem. Abban az idõben még voltak bandák, s engem négyéves koromban egy lakodalomban egészen elbûvölt egy cigányzenekar, máig emlékszem a zenéjükre. Amikor elkezdtem az általános iskolát, magamtól beiratkoztam zongorázni meg tangóharmonikázni. Egy év múlva a szüleimet arra kérte a zenetanár, vegyenek nekem gyakorlóhangszert. Õk azonban nem voltak olyan jómódúak, hogy ezt megtehették volna, ezért abba kellett hagynom a zenetanulást. Késõbb készítettem magamnak egy citerát, azon játszottam, majd valahogy sikerült vennem egy bendzsót. Aztán kamaszkoromban, amikor már a gépipari iskolába jártam, végérvényesen eldöntöttem, hogy zenész leszek.
-És rögtön a dzsessz felé fordult?
-Tulajdonképpen igen. A beat volt a divat, meg a rock, de úgy éreztem, a dzsessz sokkal szabadabb, ugyanakkor mélyebb. Ráadásul hiányzott belõle a show meg az a mesterkéltség, ami a rockban zavart. Johnny Griffinnek, a tenorszaxofonosnak egy felvétele alapján éreztem elõször, hogy nekem is ezt kell játszanom. Nagyon élénk dzsesszélet volt a hetvenes években a fõvárosban, minden este zajlott valahol telt házas koncert, mindegyik egyetemnek volt dzsesszklubja. Én azonban sokáig nem játszottam nyilvánosan; nagy hátrányt kellett ledolgoznom a kimaradt gyerekkori tanulmányok miatt, s ezért gátlásaim voltak. Két évet dolgoztam a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban, de közben fölvettek a Bartók-szakközépiskola dzsessztanszakára, és elkezdtem tenorszaxofonon játszani. Hagyományos, amerikai dzsesszt.
-A népzenével hogyan került kapcsolatba?
-Egyre világosabban láttam, hogy más utat kell járnom, mint a nagy mestereknek, Griffinnek meg Coltrane-nek, mert ha az õ zenéjüket játszom, az a legjobb esetben is utánzás lesz. Keresni kezdtem a forrásokat, amelyek táplálják a zenét. Elõbb Binder Károllyal és Regõs Istvánnal – aki a legjobb tanárom volt – játszottam néhány évig, majd nyolcvannégyben megalapítottam a Dresch Quartettet. Akkoriban ismerkedtem meg egy lánnyal, õ mesélt a táncházakról. Ebben az idõszakban egyszer a Váci utcában sétálva hirtelen gyönyörû muzsikát hallottam: a Sebõ–Halmos-féle együttes dupla lemeze szólt egy könyvsátorból, a nagy-magyarországi zenei tájegységekrõl játszottak táncrendeket. Megvettem a lemezt, hallgatni kezdtem, s nemsokára elmentem a Molnár utcai táncházba. Ezek az élmények alapozták meg az egész késõbbi zenei pályámat, valamint Szabados Györggyel való találkozásom.
-A 2001-es albumát hallgatva fogalmazódott meg bennem: erre a zenére nem lehet ráakasztani, hogy „dzsessz, népzenei motívumokkal tarkítva”. Nem válik külön benne a két dolog, valahogy összegyógyult, és teljesen egységes, szuverén zene lett belõle.
-Ennek örülök, mert pontosan ez volt a célom. Azt szeretném, hogy ugyanaz a zenei lélek legyen a szerzeményeimben, mint a Kárpát-medencei muzsikában.
-Mi az, hogy zenei lélek?
-Nehéz megfogalmazni. Mondok egy példát: több ízben hallottam a magyarpalatkai zenekart muzsikálni, sajnos már mind a két prímásuk meghalt; táncoltam is mezõségi zenére, és ilyenkor valami nagyon meleg érzés fogott el, fõleg a lassúknál. Valahogy mindig a nap jutott eszembe. A nagy dzsesszmuzsikusoknál is megvan ez a melegség, de õk másként kezelik a zenét. A dzsessznél sokkal tradicionálisabb a magyar népzene, s annyira szépen alakult ki, és a lényeges dolgok úgy kikristályosodtak, hogy ezt a nagyon erõs, mély, meleg kisugárzást meg tudja érezni belõle az ember.
-Lehet az ön zenéjét világzenének nevezni?
-Nem. Vannak abban is szép és jó dolgok, általánosságban mégis úgy érzem, csupán kiragadott elemekkel dolgoznak. Fognak például egy indiai meg egy üzbég darabot, amelyeknek a lényegét nem is értik, de az izgalmas hangzásra törekedve tetszés szerint összekeverik õket; szerintem nagyjából ez a világzene koncepciója. A Deep Forest együttes belerakta Sebestyén Márta egyik gyimesi dalát egy mixbe; még a szöveget is összevissza keverték, de ez sem zavarta õket, úgysem értették. Grammy-díjas világsláger lett belõle. Én nem mernék csak úgy hozzányúlni például egy indiai dalhoz, hiszen egy nagyon mély, több ezer éves kultúrából származik. Gyönyörû a pakisztáni zene is, de nem férek hozzá, nem ismerem a törvényeit, nincs hozzám olyan közel, hogy játszhassam. Óriási mesterek vannak, akik oda születtek. Ha az ember kicsit megismeri az illetõ kultúrát, az ilyen kiragadások nevetségessé válnak. Aki például valamennyire tisztában van a gyimesi zenével, tudja, hogy az egészen másról szól. Mi magyarok vagyunk, s itt él velünk a saját, szintén ezredéves zenei kultúránk, szépen rendbe szedve. Vannak a keservesek, van a lassú magyaros, a sebes és lassú csárdás… Ennek a kultúrának is megvan a maga rendje és egysége, nem lehet csak úgy megbontani, mert akkor a lényege elvész. Ehhez a zenéhez tényleg van közöm, és számomra ez egyáltalán nem divat kérdése. A táncházmozgalomban olyasmit fedezhettünk fel, ami nagyon közel van a szívünkhöz, csak egy idõre elfelejtettük. Hatalmas kincs, hogy nálunk még mindig él a több ezer éves zene. A nyugati kultúrákban ugyanis ilyen már rég nincs, sem a németeknél, sem a franciáknál. Aztán ahogy keletre megyünk, egyre inkább találhatunk érintetlen, élõ zenei kultúrákat. Persze nálunk sem ez árad mindenhonnan, hiszen a tévé, a rádió meg az egész hétköznapi élet már másról szól. Ezek rejtett források, amelyeket fel kell kutatni.
-A népzene nem a mi korunkról szól. Számunkra ezek a dolgok már régiek…
-Igaz, ez az elõdeink kultúrája, amely lezárult, mert az az életforma, amelybõl származik, már megszûnt. De mégsem olyan idõszakos dolog, ami egyszer mûködött és többé nem, mert ugyanakkor örök érvényû, tiszta és egyetemes zenérõl van szó. Régen, amikor még nem voltak a maihoz hasonló kommunikációs csatornák, a zene, amelyet a lakodalomban játszott a banda, közvetítõ volt. S persze az emberek maguknak hozták létre a zenét; Széken ismertem egy Szabó Varga György nevû kitûnõ énekest: azt mondta, mikor kimegy szántani, mindig énekel.
-A népzene, a nemzeti kultúra összefügg a magyarságtudattal, az összetartozás érzésével.
-Most a XXI. században vagyunk, ezt muszáj tudomásul vennünk, és nagyon fontos lenne, hogy a magyarságérzés is korszerû és természetes módon mûködjön. Ezért tavalyelõtt decemberben a külföldi magyarok állampolgárságát meg kellett volna szavazni. Nem a reformkorban élünk, és Trianont sem lehet már visszacsinálni; azt, hogy egyek vagyunk velük, nem kell túllihegni és misztifikálni, de tudomásul kellene venni, mint kikerülhetetlen tényt, hogy honfitársaink élnek a határokon túl, akik vágynak az összetartozásra, ahogy mi is vágyunk rá. Nyolcvankilencben elmentem Moldvába, és mellbevágó élmény volt a kilencszáz kilométeres utazás után egy apró faluban hallani, hogy az emberek magyarul beszélnek. Magyarországnak óriási energiatöbbletet jelentett volna, ha a határon túli magyarságot sikerül összefognia. Amikor reformokról beszélnek, nekem az jut eszembe, hogy az lett volna az igazi reform, ha azok az emberek lelkileg visszacsatlakozhattak volna hozzánk.
-A magyar, különösen a csángó muzsikában mintha volna valami régi, õsi fájdalom.
-Igen. Mert az életben ott van a fájdalom mindig. Minden dologban, még a napsütésben is. De azért a jó zenében van egyetemes rend. És persze van a dolognak egy másik, szép oldala is, hogy a zene is megteremti a saját rendjét, nagyon egyszerû és erõs törvényekkel. A magyar népzene abból az idõbõl való, mikor még törvények közt éltek az emberek, voltak ugyanis közösségi szabályok, amelyek megmutatták a helyes irányokat, és világossá tették, mi a jó és a rossz. A keresztény hitre alapuló szokásrend, a természet szabályai és az élet tapasztalatai együtt határozták meg és tartották mederben az emberi életet, mindennek megvolt a maga ideje és helye. Mindez mûködött, nem volt pátosza, nem kellett leírni meg elemezni. Ma ilyen rend nincs. Ugyanakkor a mai világ is átmeneti, alakul valamivé. Megtalálhatja ma is önmagát az ember, de a seb ott van mindenkiben, a rendszeres közösségi kultúra, amelyre vágyunk, hiányzik. Attól szenved a legtöbb ember, hogy megpróbálja összerakni a maga kis rendjét, de ez nem megy egyedül. És ezért szaladnak az emberek az asztrológustól a szupergyógyítóig mindenkihez. Ez azt jelzi, hogy szenvednek.
-Azt mondja, a zene létrehozza a maga rendjét. Ez azt jelentené, hogy a zene segítségével a személyes életében visszatalál a természetes rendhez?
-Á, ezt nem mondanám. Úgy alakult a sorsom, hogy elmehettem többször Gyimesbe, megismertem ottani embereket, de nem tudok úgy élni. A zenélés természetessége megvan nálam, de csak azért, mert ez a mesterségem. Bele tudom magam érezni, de ez akkor sem ugyanaz.
-Egyik szerzeményének ajánlójában köszönetet mond Jézusnak, aki átsegítette egy nehéz idõszakon. Azt írja, nem látott más kiutat, mint keresni õt. Megtalálta?
-Azt hiszem. Akkor nagyon világosan tudtam, nincs más lehetõségem. Van, hogy az akarat összeomlik, és az embernek rá kell döbbennie, hogy az igazi nagy sorskérdésekkel szemben mennyire gyenge. Az, hogy abban az idõszakban nem csináltam õrültséget, Jézusnak köszönhetõ. Ha kér az ember, kap kegyelmet. Mostanában nem is szoktam kérni tõle semmit, csak megköszönöm, hogy van, és azt szeretném, hogy legyen úgy, ahogy õ akarja. Elfogadtam, és helye van bennem. Õ tudja, hogy az ember mennyire esendõ, és tud segíteni. Ennyi.
-Van-e köze hitének a zenéjéhez?
-Valaha a zene arra szolgált, hogy összekapcsolja az embert a felfoghatatlannal. A zene számomra hasonló az imádsághoz, ha nem is úgy, mint a kötött, liturgikus szertartászenék esetében. Nálam ez sokkal oldottabb, a lényeg, hogy kinyíljak az ég felé. Az agy nem úgy mûködik ilyenkor, hogy szavakká transzponálja a dolgokat, hanem belsõ, lelki történés zajlik. Ezek nagyon egyszerû dolgok, nem akarom túlbeszélni õket.
-A közönség vevõ a portékájára. Miért nem sikeresebb, gazdagabb? Miért vár négy-öt évet egy lemez kiadásával? Szerepelhetne többet is, nagyobb nyilvánosság elõtt.
-Kicsit visszahúzódó vagyok. Nem szeretek kilógni a sorból, de nem is tudnék, egyszerûen nem állok úgy anyagilag. Soha nem érdekelt, hogy nagyobb elismertségem legyen. Elégedett vagyok, megkaptam mindent ahhoz, amit szeretek, és meg is tudok élni belõle.
Dresch „Dudás” Mihály 1955-ben született Budapesten. Elõször gépipari tanulmányokat folytatott, majd a konzervatórium dzsessztanszakának elvégzése (1979) után néhány év alatt a magyarországi mainstream dzsessz meghatározó alakjává vált zenekarával, a Dresch Quartettel, amelyben együtt játszott többek közt Grencsó Istvánnal, Geröly Tamással, Lajkó Félixszel. A zenekar Riding the Wind címû lemeze Angliában is nagy sikert aratott, s a 2002-ben megjelent Hungarian Bebop (BMC Records) is nagy nemzetközi visszhangot keltett. Dresch mûveiben a nyolcvanas évek elejétõl egyre markánsabban felismerhetõ a magyar népzenei ihletés.
Balavány GyörgyMagyar Nemzet Online, 2006.12.30