régiversek részletei

bárhova lépek, nem

feléd megyek

kutatok hosszú éjszakákon át

arcod már csak néhány karcolás

hová lett az utolsó találkozás?

* * *

tán nem is rám tekint

bennem még

tétova bizonytalanság kering

de remény-

telenség

nem űzhet

szám csak téged

betűzget:

* * *

tejfehér bőrödön szánkázik pupillám

* * *

évgyűrűid körbevesznek

csöndünk körül árnyéka

zajnak és nesznek

emlékem szövetén

arcod foltja szárad

...

a posztón tapadásod illata

lenyomata egy szoknyaráncnak

tölgyfa-pórusaid pulzálása

gondosan összehajtom –

őrzöm, mint zárványt a kő, mint hangot a csend

* * *

mint zárvány a kőben

mint hangban a csend

a mélyemen is távoli

érinthetetlen és szent

* * *

mintha egy időre kiírnám magam a szürke való rigorózus forgatókönyvéből

és szellemképként jelennék

csak meg a negatívon

meg arra

hogy milyen lehet

kívülállóként élni a tülekedésben mintha a meselétből

csöppentem volna bele és nem törődni

az ideges elcsigázott undoros emberekkel

és bérletért sorban állni

* * *

I’m digging deeper

into a drier layer.

No words for a prayer.

* * *

teste csupa karcolás

lassan-tétován

eltűnik minden arcvonás

* * *

(Leveleim fonnyadnak.

Ágaim letörnek.

Sorsa a latornak.)

* * *

szabdalom a kötelet,

az acél kicsorbul,

a bizonyosság felborul.