Laura Marling: 'Rest in the Bed' (live)

Pilinszky János: Elég

A teremtés bármilyen széles,

ólnál is szűkösebb.

Innét odáig. Kő, fa, ház.

Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

És mégis olykor belép valaki

és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,

s a tapéták vérezni kezdenek.

Elég, igen, egy kéz elég amint

megkeveri a kávét, vagy ahogy

"visszavonúl a bemutatkozásból",

elég, hogy elfeledjük a helyet,

a levegőtlen ablaksort, igen,

hogy visszatérve éjszaka szobánkba

elfogadjuk az elfogadhatatlant.



london #6, 2009



Az ünnepek előtt

Sigur Rós: 'Starálfur' (Heima)

Jász Attila: Azégfelé

Mielőtt a halott Van Gogh szemét barátja lecsukta volna,

sárga napraforgókat látott benne megmerevedve. Amint

a hullámzó, skizofrén dombok közt utolsó erejükkel,

utolsó erejükkel az ég felé fordítják fonnyadt fejüket.

Másfajta intenzitás

A kortárs rockzene két üdvöskéje egy 2009-es lemez zárásaként egy iskolás, hatnyolcados blues-alapra azt énekli, hogy lesz-e elég víz, et cetera. Itt sokak számára biztos véget is ér a történet, de mi azért szeretünk tovább menni.

Persze, hogy Jack White úrról és Alison Mosshart kisasszonyról van szó, és a Horehound című lemez záródaláról, de még inkább annak koncertvideójáról, ami megmutatja, hogy mi is rejlik a hagyományos blues-alap és az egyszerű szöveg mögött. Továbbá jelzi, hogy az élő zene esetében mennyire nem elég, nem ad teljes képet, ha csak a zenével foglalkozunk; hogy a látvány, a zenészek jelenléte, színpadi mozgása, gesztikulációja és arckifejezései teljesítik ki a jelentést nemcsak azoknak, akik valamilyen szinten fontosnak tartják a tudatos zenehallgatást, hanem az egyszerű zenehallgatónak is, tudat alatt, annak ellenére, hogy ők csak kikapcsolódni, szórakozni akarnak.

Az első dolog, amit mindenképp illik megjegyezni a 'Will There Be Enough Water'-rel kapcsolatban, hogy a Dead Weather legtöbb számához képest ebben Jack White nem dobol, hanem gitározik, a doboknál Jack Lawrence ül, Dean Fertita meg orgonán pötyög. Így létrejön egy Doorshoz hasonló felállás, már ami a hangszereket illeti (dob, gitár, orgona — basszusgitár nélkül). De ennél is fontosabb következmény, hogy White Alison Mossharttal énekel duettet, ami önmagában még semmit nem jelent, mert van pár ilyen dal a zenekar eddigi két albumán. Most viszont egymás közvetlen közelében, egy mikrofonba énekelnek-kiabálnak, ami a többi Dead Weather-ös dob mögül énekelt duetthez képest egy lényegében más dolog. Az utóbbi a White Stripes felállását idézi, a 'Will There Be…' pedig a Killsét, ha csak a zenekari tagok egyéb produkcióit nézzük. Közvetlenül White-hoz kötődik az Alicia Keys-zel előadott Bond-betétdal, de távolabbi példák is vannak a férfi-nő párosokra. Biztos végtelen sok, de legyen elég az a pár, ami eszembe jut, azok is igen különböző karakterűek: kezdve a Mary J. Blige-féle 'One'-nal, folytatva Hajós Kristóf és Bocskor Bíborka ('Overture') vagy Harcsa Vera és Jamie Winchester párosával ('Give Me One Reason') egészen Damien Rice 'Volcano' című daláig. Ezek azért érdekesek, mert férfi és nő viszonyának egyes árnyalatait mutatják meg, akár ennek színpadi (látható) vagy épp szövegbeli vonatkozásairól van szó, és mindkét esetben észre lehet venni a harmonikus és a disszonáns elemeket.

Mindezek igazak a White-Mosshart-duettre is. Amit mégis el kell mondani, hogy ez a dal kicsit kilóg a klasszikus duettek közül, mert nincs benne váltott éneklés, és a sokszor erre jellemző hangbeli kvalitások fitogtatása, már csak a műfaj miatt sem. White és Mosshart végig együtt énekelnek—kivéve, amikor Alison későn vergődik oda a mikrofonhoz—olyan ez, mintha egy párhuzamos párbeszéd lenne: (majdnem) egyszerre és ugyanazt éneklik, de máshogy, más intenzitással—az egyik férfi, a másik nő; az egyik gitározik közben, a másik dohányzik—: ebből adódik az az érzés, hogy mást énekelnek, és egy dialógussá alakul a látszólag egyszerre kiadott hangsor. Ez különbözik a Harcsa Vera-féle 'Give Me One Reason'-feldolgozástól, amiben a férfi és a nő egymásra felelő szövege és a zene fokozódó heve teremt feszültséget. De különbözik a kórusénekléstől is, ahol szintén többen éneklik egyszerre és ugyanazt, de nem adatik az egyes énekesnek akkora szabadság, hogy a többiektől nagyon eltérő intenzitással énekeljen (kivétel, ha valamiféle disszonancia elérése a cél). Jack White és Alison Mosshart esetében nem a szövegrészek vagy a felváltva énekelt dallamok ellentétéből, hanem a máshogy éneklésből adódik a feszültség, többek között ezzel emelik monumentálissá az egyszerű szövegű klasszikus blues-dalt.

A színpadi jelenléttel foglalkozva is a másfajta intenzitás gondolatával találkozunk. Nyilván a stúdió- és koncertkörülmények különböző jellegével, de még inkább élet és művészet egymástól (nem minden tekintetben) elváló világával. Eszünkbe juthat — persze Platón megszállottságban alkotó művészén túl — ismét a Doors, mármint Jim Morrison, vagy Kiss Erzsi (pszichedelikus) halandzsaéneke.  Ezeket a pózokat — mert ezek kétségtelenül pózok — lehet underground manírnak tartani, én inkább az élet és a művészet színterének elkülönböződését látom benne (a francba, mit keres itt Derrida?). Miért kell inni, dohányozni, drogozni, meditálni vagy imádkozni mielőtt valaki felmegy a színpadra? Mert úgy érzik, hogy nem lehet 'csak úgy' odamenni és beleénekelni vagy beleszínészkedni a közönségbe. És miért fáradtak, miért néznek ki a fejükből a zenészek, színészek, mikor véget ért az előadás? Mert vissza kell térni az 'életbe', a valóság realitásába a művészet realitásából, akkor is, ha egy művészkedő, nagy átéltséget mutató art- vagy indie rock-zenekarról és akkor is, ha egy nagy show-jellegű produkcióval éneklő világsztárról van szó. És ahhoz, hogy visszatérjenek, bele kell halniuk a szerepükbe a színpadon valamilyen módon — ennek biztos sok poptörténeti előzménye van; nekem csak Jim Morrison és David Eugene Edwards ugrott be, az előbbi alkoholos és drogos befolyásoltságú őrjöngése, az utóbbi átszellemült (vagy inkább átlelkesült? — bár a 'Holy Ghost' is megszokott) fejrázása, széken forgása és rúgkapálása. Végül is, minden koncert "megint egy kis halál".

 

Ezt remekül illusztrálja a Dead Weather szóban forgó videója is. A 'Will There Be…' zeneileg szépen, csendesen indul, majd fokozatosan bekeményít. Ezzel együtt Alison Mosshart és Jack White amúgy is erős színpadi jelenléte egyre sűrítettebbé válik, a végére szinte eksztatikus állapotba kerülnek. White-ról tudjuk, hogy egy igazi karakter, de Alison arckifejezései és gesztusai szintén elférnének egy filmben, kiemelkedő az a hanyag elegancia, amivel dohányzik. Még egy pillanatra visszatérnék a férfi-nő témára. Érdekes White és Mosshart intim viszonya, ami feltehetőleg a színpadi realitás sajátja. Azon túl, hogy végig egymástól pár centis távolságra énekelnek, a dal közepe táján White úgy szólózik az őt megigézetten bámuló Mosshart előtt, mintha szerelmi vallomást tenne, kicsit később pedig egymás hátának feszülve járják "héja-nászukat". Talán ez a mintha a művészet egyik alapeleme — igen, színész minden férfi és nő, csak a shakespeare-i gondolat elejét kell átírni: Every stage's a stage. A Dead Weather tagjai feedback-ben úszva hagyják ott a színpadot. Ha elült ez a zaj, a közönség is visszatérhet az életbe. ▪

Junip: 'Without You' (LiveBuzz Session)

Halmai Tamás: Ars poetica

Vasadi Péternek

Botlani út, dadogni nyelv

az imádság, madárnyi fény,

Isten olvasta vers

a poklok peremén,

hol imádság a vers, színpompás

és szegényes, gyönyörű gyónás,

fekete létből

költözni fénybe,

Isten kezéből

Isten kezébe.

Wovenhand | Riport

Katt ide az epikus hosszúságú interjúhoz (fotókkal és jó minőségű koncertvideókkal).
(A videók egy helyen.)

Karen Elson live

Kritikus faktor

Nem vallom azt a közkedvelt és némi felsőbbrendűséggel átitatott hozzáállást, hogy az ember elvből nem néz se zenetévét, se tehetségkutató műsorokat. Az előbbi most nem érdekes, mert, nem elvből, de nem nézek TV-t úgy általában. Viszont - ha jól emlékszem - az első két Megasztár-szériát végigkövettem, és most a válogatóktól figyelem nagyjából rendszeresen az X-Faktort. Nem vagyok se rajongója senkinek, se fanyalgásra és szitkozódásra vágyó kritikus, csupán egy egyszeri befogadó, szórakozni vágyó zenehallgató. Legalábbis a műsor idejére igyekszem félretenni minden olyan elvemet és elvárásomat, amikkel máskor közelítek másfajta zenékhez. Ez nem jelenti, hogy kisebb lesz az igényem - ezzel azt is feltételezném, hogy én "igényesebb" zenéket és előadókat szeretek, mint ami egy ilyen tehetségkutatón előfordulhat; ez nyilván nem így van -, csak azt, hogy megpróbálom akként értelmezni a hallottakat, amikként kell. Történetesen popzeneként, aminek egyik legfőbb célja a szórakoztatás és a minél könnyebb azonosulás lehetősége. Ebből látszik, hogy nem kívánok egyenlőségjelet tenni minden könnyűzenét játszó előadó produktumai közé, mert nyilvánvaló, hogy más befogadói hozzáállás szükséges egy Beyonce-lemezhez és egy Grizzly Bear-albumhoz. Ezeket az előadókat lehet jónak és rossznak is gondolni, de semmiképpen sem az alapján, hogy az egyik populárisabb, a másik nehezebben emészthető zenét kínál. A hangsúly azon van, hogy ezeket másként kell kezelni, egymástól különbözőként. Ha nem így teszünk, könnyen szem elől téveszthetjük azt, ami az egyikben vagy a másikban lényeges.

Az alábbiakban az X-Faktor tegnapi, október 16-ai "élő show"-jával szeretnék pár gondolat erejéig foglalkozni. A néha szórakoztató válogatást és a középdöntő-szerű fordulót követően, illetve a fájdalmasan borzasztó, külön műsorba erőszakolt döntéshozatalt túlélve most már a döntő első fordulóját nézhettük. Azon, hogy bizonyos énekesek (Németh Katica, Szirota Jennifer és mások), akik nyilvánvalóan jobbak néhány mostani döntősnél, miért nem kerültek be, többé-kevésbé túltettem magam. Már talán azon is, hogy miért kellett egy jó hangú és aranyos lány (Mimi) mellé egy bizonytalan és kevésbé jó srácot tenni, mondván, hogy "ti egy izgalmas produkció lehettek". Pedig egyrészt ki is estek, másrészt a középdöntős Conformity talán jobb volt náluk, harmadrészt pedig azért, mert Mimi szólóban még versenyben lehetne akár.

De vissza a tegnaphoz. Nekem kicsit furcsa, hogy ha már hangsúlyozottan élő show-nak hívják, akkor pl. miért nem tudnak egy élőben játszó zenekart összehozni, mint a konkurens műsorban. Így külön fájdalmas volt, ahogy az erős kezdésnek szánt, de nem annyira sikerült Pink-dalt éneklő Szabó Mariann mögött egy dögösnek gondolt csajzenekar vonaglott kellékként használt hangszerekkel. Azt hittem, hogy ez lesz az egyetlen gyengébb produkció, de aztán jött még pár. Kiderült, hogy a Mimi és Gergő néven összehozott duónak zeneileg nyilvánvalóan nincs semmi köze egymáshoz. Vastag Tamás esetében nem tudtam eldönteni, hogy a választott dal ('Come Undone') gyenge vagy ő nem tudja rendesen elénekelni. Az amúgy szimpatikus Shodeinde Dorkának nem nagyon ment a 'Halo', az egyértelműen legidegesítőbb Domokos Fanninak meg a 'Hot 'n' Cold'. Félreértés ne essék, nekem nem a tökéletesen énekelt dalok és a technikailag kifogástalan előadók tetszenek: nem hátrány és nem kizáró ok, de sokkal fontosabb a természetesség, a közeliség, amibe belefér akár némi stílusos hamisság vagy egyéb hiba. Azonban ha már egy leendő popsztárokat szerepeltető műsorról van szó, aminek nem mellékes célja a szórakoztatás (popzene, ugye), akkor elvárom, hogy tisztán énekeljenek a tehetségek, vagy ha nem így teszik, akkor érezzem az adott produkción, hogy ez a fentebb említett természetesség kategóriájába esik, az előadás része, a dalhoz és őhozzá tartozik. Ide kapcsolódik, hogy a zsűri próbál nagyon korrekt lenni, pedig néha ki kellene mondani, hogy "ez szar volt gyerekek" vagy "ez itt és itt gyenge volt, de..." stb.


A másik oldalon meg ott volt a csapatok közül kimagasló Non Stop ironikus és vicces 'Bad Romance'-feldolgozása és Király L. Norbert tökéletes show-ja a 'Sweet Home Alabama' című dalra. Vastag Csaba és Janicsák Veca számára látszólag nem nagyon okozott gondot a választott dalok technikai oldala. Takács Nikolast és Wolf Katit külön kiemelném. Aki olyan hanyag eleganciával, visszafogott lazasággal tud énekelni és mozogni a színpadon, mint Nikolas, annak elnézem ezt a hülye fülbevalót meg a rohadt idegesítő R'n'B-s hajlítgatásokat is. Wolf Kati a 'From Sarah with Love'-val pedig mindenképp a tegnapi műsor katarzisát jelentette, és nem csak számomra: az a capella-nyitánytól kezdve a fokozatosan emelkedő íven át a csúcspontig uralta a dalt mind technikailag, mind érzelmileg, és ezzel a zsűri nem nagyon tudott mit kezdeni (Keresztes Ildikó olyat talált mondani, hogy "kijött belőled az állat"; Geszti Péter érezte igazán és fogta meg a lényeget), Balázs csak indulatszavakkal lelkendezett, a közönség  először egy visszafojtott lélegzetként állt, a végén pedig kitörő ovációval fogadta az előadást.


Tehát az utóbbi fellépők tudtak szórakoztatni vagy adtak lehetőséget az érzelmi azonosulásra - őmiattuk volt érdemes megnézni a műsort és miattuk viselem el azt, hogy az X-Faktor a teatralitás magas foka. Szívből remélem, hogy lesznek még hasonló produkciók, no meg persze azt is, hogy Ördög Nóra ilyen normálisan fog kinézni a továbbiakban, és hogy Balázs humora sem lankad. "Köszönjük szépen Péter, ez kár lett volna, ha benned marad!"

Képkalandok I.

Sokáig nem értettem mit esznek a művészettörténészek és esztéták a Las Meninason. Nekem elsőre egy szimpla udvari festmény volt, amiket alapvetően nem szeretek. Aztán hallottam meg olvastam róla dolgokat, kezdtem odafigyelni rá. Legutóbb tavasszal beszélgettünk róla szemináriumon.

Diego Velázquez: Las Meninas, 1656

Az fogalmazódott meg bennem, hogy ez a kép az alkotás-befogadás folyamatának allegóriája, vagy mije. Először is, a háttér. Felsorakoznak festmények mint a művészet történetének jelképei. Látható egy tükör mint a kép egyik definíciója: a kép a valóság vagy a művész gondolatának tükrözése. Aztán egy keret (itt éppen ajtó) mint másik meghatározás: a kép ablak a világra, benne a világ egy bizonyos nézőpontból látható. Időben ezek után, tehát ezek tudatában áll a középtérben a festő, Diego Velázquez. A testtartása maga az ars poetica - az alkotó kettőssége a megfigyelőből (szemlélőből, elemzőből) és anyagot a gondolatok függvényében alakító mesteremberből áll. És az előtérben a keretre feszített vászon, ami összeköti mindezeket a befogadóval. A néző ezen a művön keresztül találkozik a művészettörténetre és az alkotásra való utalásokkal, és így mintegy ezek és ezek viszonyának lereflektálására van késztetve. Valamint a művésszel is kapcsolatba kerül, gondoljunk csak Velázquez a képen megjelenő önarcképére vagy arra, hogy minden mű valamilyen szinten alkotójának portréja. Mindezeken túl, vagy mindezek előtt (talán mindezektől függetlenül) magával a festménnyel találkozik a befogadó.

Ő dönti el, hogy pusztán a képet szemléli, vagy elmerül a kép által felkínált asszociációk birodalmában.

Joel-Peter Witkin: Las Meninas (Self Portrait), 1987

Charlotte Gainsbourg: 'Trick Pony' (live, Letterman)

Popművészet jazzénekesnővel – Az eat me! a Kertemben

Védekezhetnék, hogy miért hallgatok én 'psych-pop'-nak kategorizált izét, de fölösleges lenne. Az eat me! zenéjére véletlenül bukkantam, és a derült égből villámcsapás hirtelenségével le is döntött lábamról, nincs mit szépíteni ezen. A napokban aztán fogtam magam (és még egy embert) és meghallgattam őket élőben is.

 

Nagy mr2 Akúsztik rajongóként — talán nem túlzás ezt állítani — épp azt élveztem, hogy az összes eddigi műsort teljes egészében lehet streamként hallgatni a rádió honlapján, amikor is az eat me! nevére kattintottam. Csak egy harántimpulzus volt — rémlett, hogy Kozma Orsinak a jazz- meg popzenekarán kívül van egy harmadik, amit így hívnak. És egy napra beragadt ez a zene. Először az akusztikus szettet, aztán a stúdióanyagokat hallgattam. De hogy kik is ők és mit is hallhatunk? A felállásban nincs semmi extra: dob (Bajkai Ferenc), basszusgitár (Nagy Gergely), gitár (Komenczi Bálint), billentyűk (Borosi Gábor), ének (Kozma Orsi), ez alkalmasint hegedűvel (Matísz Flóra) egészül ki. Ha mindenképp valami kritikusi jelző- és műfajkomplexumot akarok idetornyozni, akkor azt mondanám, hogy elektronikus és jazz-zenei elemekkel tűzdelt power popot játszanak. A bevezetőben említett pszichedélia itt-ott jelentkezik csak, egy-egy elborult billentyűszólamnál vagy elszállósabb résznél.

A felvételeken hallható energikusság a múlt heti Kertem-beli koncerten is teljesen átjött. Ezért elsősorban a dobos és basszusgitáros párosa felelős: egyszer hihetetlenül lazán lüktet ez az alap, máskor arcbataposóan menetel előre — az ember végtagjai mindkét esetben kényszeredetten rándulnak a ritmusra. Nekem rögtön a Barabás Lőrinc Eklektric hangzása ugrott be, ami nem véletlen, mert náluk is ez a negyedekre lábdobolós felütéses lábcinezés dominál jó vaskos basszussal. Látszólag ők is tudták, hogy ez jól megy nekik, éppen ezért a dalok és a koncert kompozíciós dinamikája számomra hagyott maga mögött némi kívánnivalót. A program vége felé becsúszott egy-két lassabb vagy más ritmusú dal, amiből nem ártott volna párat a szett első kétharmadában is játszani. No, persze ez csak amolyan 'szakértői' fanyalgás, mert, ahogy a barátnőm is megállapította, mindig, amikor már-már unalmassá vált volna a dolog, bejött valami, amire az ember felkapja a fejét — egy énekkel fokozó kiállás ('Let Me Dance'), egy zúzósabb instrumentális rész, egy beteg billentyűtéma  ('Big Tuna')vagy egy wah-os basszusfutam. Vagy magukban a dalokban is — a technikai vagy szerkezeti megoldásoktól eltekintve — elég gyakran van egy jól eltalált refréndallam ('Psalm', 'Smoker on the Water'); néhol pedig a többi daltól eltérő ritmusra ('Lazy Song') vagy egy jó feldolgozásra ('I Love Budapest') figyelünk fel.

Amivel a legjobban meg lehet határozni csodálatom mértékét az az, hogy Kozma Orsinak csak ezért megbocsátom a Jazz+Azt és a Cotton Club Singerst egybevéve, ami azért egyáltalán nem lebecsülendő teljesítmény. Az eat me!-t hallgatva az jut eszembe, hogy soha nem gondoltam volna, hogy egy psych-popnak kategorizált dolog lehet ennyire rohadt jó. De ez mégse meglepő, hiszen nincs itt semmi művészkedés és mellébeszélés, csak jó dalok és egy nagy adag dög. Kicsit több pszichedelikus beütéssel és kevesebb monotóniával az eat me! tökéletes popművészetet művelhetne, de már így is veszett jó zenéről van szó, úgyhogy tessék elmenni koncertre vagy bárhogy máshogy meghallgatni őket, megéri.

A keresetlen zene (Junip: Rope and Summit)

José González nevét a legtöbben néhány híressé vált feldolgozáshoz vagy az (egyáltalán nem rossz értelemben vett) egy szál gitáros prüntyögéshez kötik. Akik jobban képben vannak, azok tudják, hogy van egy Junip nevű zenekara is. Nos, ez a trió a 2005-ös Black Refuge után idén egy újabb EP-t adott ki Rope and Summit címmel, amit nyáron turné, ősszel nagylemez követ.

Amikor először hallottam róluk, akkor nem gondoltam volna, hogy lehet jó rockzenét csinálni basszusgitár nélkül, spanyolgitárral, dobbal és szintivel. Hát megmutatták, hogy lehet—meg azt, hogy kell is. Már csak a felállás miatt is különböznek a többségtől, és persze nem tekinthetünk el González dalszerzői egyéniségétől se, ami bár a szólólemezei esetében itt-ott halványulni látszik, ha valamire ráérez, akkor nincs megállás. Elias Araya dobos és Tobias Winterkorn billentyűs pedig tökéletes partner a keresetlen hangvételű, fesztelen zenélésben.

A monotónia, a folyamatzenei jelleg és a barátságos énekhang a legfőbb karakterisztikusságai a Junipnak. Az utóbbit nem kell magyarázni azoknak, akik hallották már José Gonzalez orgánumát—akik meg nem, azoknak meg itt az ideje. Az első két jellemző viszont kevésbé egyértelmű. Ez a monotónia kicsit más, mint az elektronikus zenék esetében: az akkordmeneteknek és a dobolásnak van egyfajta repetitív jellege; néha az az érzésem, mintha egy loopból állna az egész dal. A folyamatzene is másképp valósul meg a Junipnál, mint azoknál, akiknél ezt a jelzőt előszeretettel használjuk. Eszünkbe juthat Lajkó Félixnél „minden egyes hang művészi megformálása”, a Sigur Rós esetében mint az ’álomszerűség’ kifejeződése vagy a free jazz ’szerkesztési elve’ is. Noha az ’At the Door’ c. dalban érezhető a jazzes jelleg a hosszas billentyű-improvizációban, a Rope and Summit egészét azért nem ez uralja. Szóval folyamatzene ez, de úgy, mintha az lett volna, hogy ’Bementünk a stúdióba, zenélgettünk: ez a végeredmény’. ’Csak természetesen’, ’be cool’—mondhatnák a srácok—’csak semmi feszengés’. Örömzenélés ez, ha úgy vesszük, és ha lehet ennek a kifejezésnek pozitív kicsengése a J. D. Isolated koncertje után. Azért a Junip esetében ne gondoljon az ember nagy vidámkodásra vagy arra, hogy ne lenne ’mély’ vagy ’komoly’ a hangvétel bizonyos esetekben. Az előző EP-n a ’Black Refuge’ és az ’Official’ egyenesen emelkedett; a ’Chugga Chugga’ melankóliáját a ’Loops’ menti át a Rope and Summitra. A Black Refuge könnyedebb hangütésű dalainak párhuzamait pedig a ’Rope and Summit’ és a ’Far Away’ jelentik. Ami előzmény nélküli az idei albumon, az a már említett, jazzes billentyűkkel operáló ’At the Door’, ami persze hibátlanul illik a Junip folyamzenei világába.

Tiszta gitár és énekhang, lendületes dobolás és szintivel megoldott basszus (meg persze sok másminden)—ezek a srácok nem hivalkodnak, hanem csak zenélnek. Közvetlen, keresetlen, sodró és repetitív jellegű dalokat, egyiket a másik után, aztán meglátják, hogy beragad-e az emberek lejátszójába vagy sem. Nekem egy jó darabig „akadt” a lemez. ▪

mr2 Akúsztik - Top 10

Előrebocsátom, hogy nem sokszor hallottam egész koncertet a műsor eddigi történelme során, viszont annál többet keresgéltem utána a videók között. És el kell mondjam, hogy ez a legjobb dolog, ami az utóbbi évek magyar könnyűzenei életében megvalósult. Azon túl, hogy szeretem az akusztikus átdolgozásokat és az élőben stúdiózós dolgokat, az mr2 Akúsztik önmagában is jó. Az unplugged-ügy ugye az MTV Unplugged-dal és a VH1 Storytellerszel kezdődött, a másik vonal legjobbjai közé pedig a From the Basement és a Live from Abbey Road tartozik. Az Akúsztik valahol a kettő között helyezkedik el. A legérdekesebb az, hogy a zenekarok miként reagálnak a helyzetre - arra, hogy kevés ember előtt, kis helyen, a megszokottnál halkabban és lehetőleg minél akusztikusabban kell játszani. Nekem amúgy az se baj, ha nem minden áron és feltétlenül "bedugatlan" a hangszerelés: néha többet ér az, ha a zenészek valami teljesen más irányból közelítik meg a dalokat.
Itt pedig egy rögtönzött top 10-es lista következik. (A sorrend majdhogynem lényegtelen.)

1. Harcsa Vera feat. Jamie Winchester: 'Give Me One Reason' (Tracey Chapman)
2. Nemjuci: 'Nem'
3. Turbo: 'Heavyweight Promises'
4. Varga Zsuzsa: 'Adhatom'
5. Ferenczi György & Rackajam: 'Ki vagyok én'
6. A kutya vacsorája: 'A lány, akit csak egyszer látsz'
7. The Unbending Trees: 'Devil on Your Shoulder'
8. Kiscsillag: 'Van-e szándék?'
9. Csík zenekar feat. Kiss Tibi: 'Sehol se talállak' (Quimby)
10. Jamie Winchester: 'Damned' (Ákos)

Varga Zsuzsa: 'Adhatom' (mr2 Akúsztik)

(Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy lehet keménykedős-nőcis szövegeket keménykedően és pattogva énekelni kemény gitározásra, de ezt a dalt, hangszerelést és érzékeny éneklést nem tudja felülmúlni.)

Zárójelbe tett tenger - Sigur Rós: ()

Nemrég azt írtam, hogy a Takkon kívül nem nagyon hallgatok más Sigur Rós-lemezt, és nem is nagyon szeretnék. Ez azért is jó döntés, mert az ő zenéjük olyan, hogy könnyen lehet belőle elege az embernek. Ugyanis ritkán van olyan hangulatban, hogy 6-8-10 perces, epikus, atmoszférikus, hangvászonszerű opuszokat hallgasson. Mellékesen megjegyzem, az is érdekes kérdés, hogy az ilyen szerzemények meddig tekinthetők daloknak vagy hogyan viszonyulnak a konvencionális dalformához. Visszatérve az elejéhez, úgy alakult, hogy mégis elkezdtem végighallgatni az életművet.

Elsőként a Takk előtt 3 évvel megjelent () c. lemezt szúrtam ki magamnak. Érdekességét a furcsa cím—vagy címnélküliség—adja. Ez az első dolog, ami szembetűnik, ám némi utána olvasással az is kiderül, hogy a borítókon semmilyen jellegű adat nem jelenik meg: se dalcímek, se felvételi adatok, se dalszövegek. Az utóbbiak amúgy is a Sigur Rósra jellemző ’Hopelandic’ nyelven születtek; feltüntetésük hiányán túl a CD-tokban egy néhány lapos üres füzetecske kapott helyet. A zenekar el is mondja, hogy azért csinálták így, hogy a hallgatók bele tudják írni a saját dalcímeiket és asszociációikat a zenével kapcsolatban. Persze a sorszámozott ’untitled’-számcímeken kívül mindegyik opusznak van egy ’aka’-címe is (ahogy a zenekar hívja a bizonyos szerzeményeket), nyilván praktikus okokból. Mindent összevetve azért elég erősen a szerző halálának posztmodern gondolata köré csoportosíthatóak az eddig említett dolgok. Itt azonban el is hagynám az elméleti részt.

Ez a lemez maga a tenger. Az, hogy folyamzene, nem kétséges—de nem úgy, ahogy mondjuk a free jazz vagy Lajkó Félix játéka, még csak nem is úgy, hogy hiányozna belőle a dinamika. Folyamzene, ám a lemez maga egy kerek egész—mondhatnám, hogy a zárójelek vagy félkörök által határolva—és minden dala ugyanolyan jó. Folyamzene, de mind az album, mind az egyes szerzemények kompozíciós dinamikája tökéletes. Ez a lemez kifinomult: akár a dalokról van szó, akár az album cezúrájaként funkcionáló fél perces csendről, ami az első (halkabb) és második (hangosabb) négy opuszt választja el egymástól. Sőt, számomra úgy tűnik, hogy ez a csend nemcsak funkció, hanem kompozíciós elem, tehát esztétikum is: jelzés és megpihenés a lemez második része előtt. Itt erősödik fel lényegében az egészen átívelő crescendo, innentől válik minden dal egyre drámaiabbá, sodróbbá és feszítettebbé, hogy aztán a végén egy többperces, elsöprő katarzis-rockba torkolljon az album.

A () az utolsó olyan lemez eddig a Sigur Rós életművében, ami mellőzi a vidám, parádéhangulatú számokat, melyek a Takkon és a Med sud i eyrum vid spilum endalauston, illetve Jónsi szólóalbumán már megtalálhatóak. Amíg ez a jelleg különböző mértékben teszi változatossá az előbb említett korongokat, addig a () egészét lerombolná, amennyiben megjelenne rajta. Ez egy formailag zárt egység, aminek tartalmi kibontása azonban a hallgatóra vár—a zárójelek közének kitöltése. ▪

Catharses III.

Sigur Rós: Takk

Minden a ’Glósóli’-val kezdődött. Elszállás. Repülés. Aztán a Takk többi dala. Nem is hallgatok más lemezt a Sigur Róstól. Bár a 2008-as kimondhatatlan nevűvel próbálkoztam (Med sud i eyrum vid spilum endalaust), de nem működött annyira. Még a Heima tud elbűvölni tiszta hangzásával és akusztikus hangszereléseivel—itt elhagyják a nagy hangerőt, a széteffektezett dolgokat, meg a (mellesleg király) gitáron vonózást. A már említett számon kívül a ’Seaglopur’ és a ’Gong’ jelentik számomra az album csúcspontjait. Ezek kifejezetten, de a Takk többi dala is a felszabadultságot szimbolizálja, valami nehézség legyőzését. Ezzel a légiességgel furcsamód keveredik a fenségesség és némi szomorúság. Ez a lemez fájdalmasan szép. Már írtam korábban, hogy az Amerikai szépség óta nem találkoztam olyannal, ami ennyire mélyen emberi lett volna. A Takk közeli, nem ironizál, inkább megmutatja a mesét. Nekem pedig azt mondja végső soron, hogy élni bizony—minden fájdalom ellenére—jó. ▪

Az Eklektric és a kúl (Barabás Lőrinc Eklektric: Trick)

Két évvel a Ladal után Barabás Lőrinc és zenésztársai újabb lemezt adtak ki, a címével ellentétben trükközés nélkül, sok mindenben a bevált dolgokat követve. A Trick nem próbálja meg túlszárnyalni elődjét, se újradefiniálni a nu jazzt. Kicsit másabb, korántsem savanyú és kétségtelenül az övék.

A trombitás-dalszerző 2006-ban alapította meg Eklektric-et. Az elnevezés magáért beszél, illetve a zenéért, természetesen. Dalaik olyan hatásokat tettek egymás mellé, amelyeknek alapesetben nem feltétlenül lenne közük a másikhoz: így került össze a hip-hop, a többi tánczenei stílus és a jazz. A 2007-es Ladallal debütált ez a hangzásvilág, és a közönség egyből rávetette magát. Szinte mindegyik szám sikerrel ötvözte az említett stílusokat: a dob (Delov Jávor) és basszusgitár (Bata István) néhol középtempósan lüktető, néhol táncosabb alapozásaira Lőrinc minimál-trombitálása felelt; a billentyűs hangszerek (Premecz Mátyás) egyszer csilingelő, máskor karcos megszólalása együtt volt jelen a scratch-elésekkel (Dermot); Sena Dagadu vagy Kemon rapjeit Fábián Juli jazzéneke egészítette ki. 2009-ben jött ki a Trick, a Barabás Lőrinc Eklektric második lemeze, ami számos változást mutat elődjéhez képest. A legszembetűnőbb, hogy sokkal egységesebb, kevesebb hatást mutat fel, mint a Ladal. Ennek egyik fő oka az, hogy Sena kilépett az együttesből, és csak a ’Strange Night’-ban vendégszerepel énekkel, továbbá az eddigi DJ helyére más lépett. Így a hip-hop nagyrészt eltűnt a hangzásból és kevesebb a középtempós dal. Helyette jóval nagyobb lett a pörgősebb tánczene szerepe. A nehezebben befogadható, instrumentális szerzeményekből is kevesebb van a Tricken: a jazz nem különül el annyira a többi hatástól, jobban közeledik azokhoz és integráns részükké válik.

Mégse lehet okunk panaszra azért, mert a Trick nem váltotta meg a világot vagy legalább a nu jazzt. És azért sem, mert ez a lemez könnyedebb és egyszerűbb lett, mint az elődje. Sőt, még azért se, mert kevesebb izgalmat hoz, mint a Ladal. Ugyanis a Barabás Lőrinc Eklektric még mindig egy ugyanolyan kúlan lüktető jazzt játszik, amire a lehető legjobb érzéssel lehet bólogatni. ▪

Szindbád, vélemények

- hozzászólások margójára 

Az eggyel korábban közzétett videoklipre érkezett kommenteket olvasgatva néhány dolog megfogalmazódott bennem. Az első még mindig a magyar webkettő rögvalóságához kapcsolódik. Azzal még semmi bajom nincs, hogy a rajongók szimplán elragadtatott dicséreteket halmoznak - egy rajongónak ez a dolga. Az már problémás, amikor lényegtelen dolgokat dicsérnek vagy szidnak. Idegesítőbb az a jelenség, amikor egy reflektáltabban vagy rosszindulatúbban megfogalmazott, ám nemtetszést kifejező véleményre válaszképp reflektáltnak tűnő vagy épp ugyanolyan rosszindulatú hozzászólás érkezik. Ez egy annyira, de annyira szánalmas dolog, hogy már-már foglalkozni se érdemes vele.

Persze nem csak a reflexiókra szeretnék reflektálni. Itt van 'Szindbád dala' is. Ha történetileg közelítünk, az utóbbi három single közül a legjobb. A 'Negyven' finom és zenei volt itt-ott erőltetett szöveggel, a 'Gumicukor' pedig borzasztóan gyenge: a szövegében szerepelt egy-két erősebb kép, de mind hangszerelésében, mind dallamvezetésében átlagosra sikerült. Persze nem elég, ha valami valami máshoz viszonyítva jó. A 'Szindbád dala' önmagában is megállja a helyét, még akkor is, ha nem a legerősebb Ákos-dal, még ha vannak nála keményebbek, vagy jobb szövegűek. Helyén van a gitártéma és a gitárhangzáson érződik, hogy sokat szaroztak vele (a szimpla, tömbszerű 'grüdzsü' és a lájtos torzítás között); a verze alatt menő dobtéma sajnos sablonos, amit viszont kompenzál a bridge-ben a pergő monoton kalapálása; Szindbád történetének dalszövegbe írása pedig példaértékű.

Klipből is van jobb Ákosnak, de ez is igencsak erős. Az 'Alig hitted' élesség-életlenség játékát viszi tovább, másképp. A fények stroboszkópszerű villogásával párosítva jól működteti a "megidézett zenekar" ötletét. Fontos megemlíteni még a "háromákosos" jelenetet, ami épp az "Otthon sehol nem vagyok"-sornál jelenik meg. A történetet mesélő képsorok esetében egy kérdés merül fel bennem. Biztos, hogy Ákosnak kellett Szindbádot alakítania?

Harcsa Vera, jazz, hangszerelés

Ha lenne egy jazziskolám, a hangszerelés kurzus első óráján az első példa Harcsa Vera ’Too Early’ c. szerzeménye lenne. Sőt, a vizsgán ez lenne a beugró, amit a hallgatók az előre megbeszélt alkalmi formációkban játszanának el. Persze lenne olyan feladat is, hogy minél faszábban kell átdolgozni bizonyos számokat. Mindezzel csak arra szerettem volna utalni, hogy ez a dal hangszerelési (meg persze más) szempontból egy alapmű a kortárs jazzen belül.

Egyrészt ebben a dalban minden megvan, ami számomra a jazzt jelenti: finomság, fura hangzatok, disszonancia. Ezek közül Harcsa Vera ’Too Early’-je kapcsán a finomság a legfontosabb, mégpedig a hangszerelés tekintetében: egy versszakon keresztül csak a bőgő megy az énekkel, aztán leheletszerűen úszik be a gitár, az ütősök és a zongora. Annyira fokozatos az erősítés például a bridge esetében, hogy észre se vesszük, hogy jönnek a beütések, az erőteljes ének és már a tetőponton vagyunk – tisztára mintha a ’Not One Stone’-t hallgatnám, persze néhány torzgitárral arrébb. Másrészt tökéletes a dal szerkezete – a bőgő-ének kezdéstől a refrénen keresztül a disszonáns magaslatig, ahonnan visszafogott verzékkel jutunk a befejezéshez. Mindenképp érdemes szóba hozni, hogy a ’Too Early’ esetében nem egy meghatározhatatlan hangfolyamból emelkedik ki az elszállós rész (távoli példa a Sigur Rós néhány dala), hanem a bőgő karakteresen pulzáló riffjére alapoz, és erre építi fel a hangszerek és az ének szólamát, hogy aztán jöhessen a fájdalmas kitörés, romba döntse az egészet; majd da capo al fine.

A régebben említett dalokban gondolkodás egyik legfőbb példája a 'Too Early'. Csinálhatná úgy is zenekarával, hogy "toljuk a jazzt, valahova imprózz már egy szólót léccike", mondván, hogy elvileg jazzegyüttes. De nem. Itt első a dal, minden egyéb ezt szolgálja, legyen az szóló, disszonancia, harmónia, keretes szerkezet; zongora, seprű vagy csettintés.

Ami a hangszerelést illeti: nyilván esztétikai szempontok is szerepet játszanak abban, hogy ilyen fokozatosan kerülünk bele a dal hangszövetének világába. Ahogy a hirtelen váltások, úgy az egyre sűrűsödő-hangosodó megoldások is gyönyörködtetnek, és e hatásmechanizmus alapján működik ez a dal is.

És hogy mindez hogyan is csapódik le a befogadóban? Ilyen oldalról közelítve viszonylag egyszerű a helyzet, mert Harcsa Vera ebben a dalban – és úgy általában – egyfajta klasszikus esztétikát követ; egyáltalán nem arról szól a dolog, mint a zajzene vagy a free jazz esetében (vagy a posztmodern képzőművészetben), hogy akkor most megkérdőjelezzük magát a dalt (képet, szobrot) mint struktúrát, mint intézményt vagy mint létmódot – nem csinál ontológiai problémát a zenéből. Inkább erős dalokat ír erős szövegekkel, amihez illő módon passzintja a hangszerelést, játszik a halk-hangos, disszonáns-konszonáns ellentétekkel és a dinamikával. Az élet dolgai metaforákká alkotva. És a katarzis sincs messze. ▪

Talán kissé túl naiv (Dawn Landes: Sweetheart Rodeo)

Egy amcsi hangmérnök-gitáros-dalszerző-énekes nőci új lemeze kapcsán munkatársunk megjárta a kritikuslét minden mélységét és magasságát: kedvelte, szerette, gyűlölte, unta. Végül minden erejét összeszedve igyekezett valamit leírni, csak hogy mégis. Íme.
 

Dawn Landes-nek jó hangja van, ő maga szép és bájos. Mondhatni minden adott – rögtön adottak a párhuzamok is, Norah Jones és Katie Melua személyében. Ezeket el kell ismerni, mind az alanyra, mind a képviselt zenei stílus jellegére vonatkozólag. Annyi különbség azért mégis van, hogy míg az előbb említett "nagyokra" inkább a jazz és a blues hatása jellemző, addig a louisville-i származású énekesnő közelebb áll a countryhoz és a folkhoz. Persze a jó hang és a szépség még kevés, mert szinte ilyen énekesnőkkel van tele a világ. Most megnézzük, hogy Mrs. Landes rendelkezik-e valami plusszal, amiért érdemes őt hallgatni.

Minél többet hallgattam Dawn Landes 2009-es nagylemezét, annál bizonytalanabb lettem azzal kapcsolatban, hogy mit is gondolok róla. Aztán, egyfajta szubjektív nézőpontot felvéve, egyszerűen felsoroltam, hogy melyik dal tetszik és melyik nem. Valahogy úgy vagyok velük, mint Barthes a fotókkal (a Világoskamrában), hogy sok van, ami számára létezik, de ezek közül csak kevés járja át (rendelkezik a bizonyos punctummal). A Sweetheart Rodeo-ról a 'Young Girl', a 'Love', a 'Sweetheart of the Rodeo' és a 'Money in the Bank' rendelkezik valami többlettel, a maradék meg nem érdekel. Félreértés ne essék: jók azok is (léteznek számomra, ha úgy tetszik), de nekem nem kell szeretnem azokat. Hasonlóan állok mondjuk Neil Young '92-es Harvest Moonjával, hogy csak a 'War of Man'-t, a 'You and Me'-t és a 'Natural Beauty'-t hallgatom, a többi keserédes country-opusz nem izgat túlzottan.

Persze azért lehet beszélni okos dolgokat kritikusi módra is, de azért megmaradnék a szűkebb kontextuson - az életművön - belül, mert a zenetörténeti megközelítés nem az én asztalom. A Sweetheart Rodeo egészét nézve kevésbé kiegyensúlyozott, mint az elődje, a Fireproof. Mert rendkívül erősen indul a 'Young Girl'-lel, aminek amellett, hogy a lemez egyik húzódala, még a vokálszólamai is lenyűgözőek; azonban ezt a csúcsot csak a középtájon elhelyezkedő 'Sweetheart of the Rodeo' éri el, az album többi szerzeménye eléggé más jellegű. Ez nálam azt eredményezte, hogy például nem tudtam mit kezdeni a szinte-monumentális kezdődal után következő 'Romeo'-val, ami már túlontúl hangsúlyozta a játékosságot (kissé modorosan). Erre a hangvételre rímel a 'Clown' is.

Aztán volt a Fireproofon egy jó adag tomvécces jellegű ütőhangszeres megoldás, amiből (jó vagy rossz) viszonylag kevés maradt a Sweetheart-ra. Ami viszont Waits-i és jelen van - bár csak egy helyen -, az a disszonancia, a már említett 'Love' c. opuszban. Számomra a dal széteső zárlata olyasmi jelentéssel bír, hogy ez a szó/fogalom már mennyire nem jelent semmit annak ellenére, hogy már végtelen sok dolog jelölőjévé vált, e dolgok/jelenségek igazságától vagy lényegétől eltávolodva (milyen nietzscheánus) és, hogy mindent le kell rombolni az újraépítés érdekében (ez meg dekonstrukciós).

Kicsit visszakanyarodva a bevezetőben megválaszolatlanul hagyott kérdésre: igen, Landes kisasszony bájos-naiv művészetében van valami többlet. Elég csak a 'Love' (nyelv)kritikus szemléletére vagy a 'Money in the Bank' szinte érzékien fokozó fúvósaira gondolni. Ha elhagyná a néha manírosan játékos megközelítést, szinte tökéletesen természetes lenne (érdekes paradoxon), ami nemcsak Barthes-nak vagy Nietzschének, de még nekem is tetszene.

Kapcsolódó cikkek:

Kétkedő királylányok, avagy hova tart a Kate Bush-reneszánsz?

Kapcsolódó linkek:

Dawn Landes hivatalos
Dawn Landes MySpace
Sweetheart Rodeo @ MySpace

Névnélküli bizonytalanság (Grizzly Bear: 'Ready, Able')

Az indie-gurunak számító zenekar 2009-ben új klipet tolt ki a 'Two Weeks' (amiből kiderül, milyen rondák ők maguk) és a 'While You Wait for the Others' után. Szerencsénkre a képi megfogalmazás minősége nem változott, és megmaradt a vizuális játékokban gondolkodó megközelítés.

Hogy pár szó essék azért a zenéről, meg amúgy is, fontos azzal kezdeni a Grizzly Bear legutóbbi klipes dalával kapcsolatban, hogy talán ez a legemészthetőbb a Veckatimestről (azazello is megírta, hogy nem egy könnyen dekódolható valamivel van dolgunk). Mondjuk a 'Two Weeks'-hez képest azért a 'Ready, Able' már elvontabb. Mégis, azért fontos dal, mert a befogadhatóság és az egész albumra jellemző álomi hangulat egyszerre mutatkozik meg benne (szokták mondani, jól reprezentálja). Ez a hangulat – bármennyire is megfoghatatlan fogalmilag –, ez a tűnődő-merengő tekintet, ami az ember arcára ül a dal hallgatása közben, és a zene hömpölygő folyamszerűsége mind megjelenik a hozzá készült animációs klipben.

A korábban említett két klip absztraktabb jellegű tereihez képest most egy karakteresebb környezettel van dolgunk, ami azonban még mindig nem konkretizálható.  Tehát, míg a 'Two Weeks' és a 'While' esetében egy templomszerű belső nagy üvegablakai, illetve egy szűk szoba sima, fehér falai képezik a hátteret (mondjuk felbukkannak asztalok és egyéb tárgyak), addig az új klipben az erdő világa jelenti a környezetet. Különbség továbbá, hogy a régebbi filmes megfogalmazások emberalakjai helyett antropomorf lényekkel találkozunk a 'Ready, Able'-ben. Közös mégis a 'While' vívósisakos figuráiban és a mostani gyurmaképződményekben a pontos azonosíthatóság hiánya, a névnélküliség. Az új videó központi motívuma a folyamatszerűség és az egymásba folyó átalakulások sora, amihez megfelelő alapot és hátteret nyújt a természeti környezet. Megy a(z) (elvont) történet, aminek része a gyurmafigurák örökös el- és átváltozása (identitásuk újraalakítása?). Az állandóságnak ez a szűnni nem akaró hiánya egyben a bizonyosságé is: a (gyurma)főhős kész- és képes-e arra, hogy megtalálja a maga helyét a sokszínű, néha félelmetes és folyamatosan változó erdőben ["Hope I'm ready, able to make my own, good home"].

(Akit érdekel, hogy zeneileg mit hoztak ki a Grizzlimedvék ebből a dalból élőben, vonósnégyessel, az kattintson ide.)

Kapcsolódó linkek:

Mankó nélkül (Grizzly Bear: Veckatimest)

Grizzly Bear YouTube
Grizzly Bear MySpace
Grizzly Bear hivatalos

„Egy csap, amit az ember megnyit” - Interjú Barabás Lőrinccel

Az Eklektricben és a Random Szerdában is trombitáló Barabás Lőrinccel beszélgettünk a 25-ei eclecticAcoustic koncertről, a Trickről, dalszerzésről és folyamatszerűségről, az ismétlés hermeneutikájáról, illetve még a Boleróról is. Szó került még Londonról, Hobóról és a NOX-ról, de ez maradjon a mi titkunk.

metál akusztikusan meg grüdzsüvel

Turbo: 'Heavyweight Promises' (album version)

Turbo: 'Heavyweight Promises' (mr2 Akúsztik version)

új nyitány

Ma újraindult hazánk egyetlen (minden bizonnyal) obszcén zenei portálja, a ClusterOne. Hogy miért ilyen soká, és hogy miért a freeblog, arról Lam ír itt. Elsőként a tavaly novemberi Woven Hand & Muzsikás koncertbeszámoló került ki, olvassátok! És lesz még bőven cikk: Tankcsapda (Minden jót), Harcsa Vera (mr2 Akúsztik), hip-hop (MC Lars: The Graduate), Katie Melua (Live at the O2 Arena), Norah Jones (The Fall) és Barabás Lőrinc-interjú. Szóval érdemes lesz még kattintani.

A változás lenyomata (Ákos 40+, CD)

Mindig is jobban szerettem Ákos koncertfelvételeit, mert a stúdióalbumokhoz képest „élőbbek”, teltebbek, dúsabban hangszereltek voltak, sőt, még néhány új, fokozó ének- és hangszerszólammal is gazdagodtak. A sorlemezeket Ákos főleg egymaga alkotja, rengeteg szerepe van a szintetizátoroknak és dobprogramoknak – legalábbis ez az Új törvényig így is volt: itt jelent meg először az élő dob (a Karcolatokat leszámítva) és a kissé elevenebb, rockos hangzás. Aztán jöttek sorra a turnék és a kapcsolódó kiadványok: először egy jubileumi, akusztikus 2003-ban (Andante, Andante Extra), majd 2004-2005-ben egy rock-centrikus, keménykedős (Utolsó hangos dal és a már-már antipopuláris programmal nyomuló Utolsó hangos dal Ráadás). A sok koncertezés – főleg az akusztikus gitározós Andante-turné – lenyomatot hagyott a 2006-os Még közelebb c. sorlemezen, ami új kezdetet jelent dúsabb hangszerelésével és néhány egyedi irányával (a férfikar, az ’Egyetlen hívó szó elég’ intim-elégikus hangulata és az ’1956’-ban a zongora és elektronika keveréke). Ezen album anyagával adták a legmonumentálisabb koncertsorozatot vonósokkal, zongoristával és férfikarral. 2008-ban a negyvenes születésnaphoz ünnepi idea is született: színházi jellegű, zongoraközpontú kamara-előadások.

El is érkeztünk a 40+ c. koronghoz. Ami biztosan leszögezhető, hogy ez Ákos leginkább „emberközeli” és legkifinomultabb produkciója. Méltó párja az Andanténak, mégis lényegében különbözik tőle: az főleg az akusztikus gitárokra, a vonóskarra és a vokálokra épített, és teltebb hangzás jellemezte; ezt a zongora és a szólóének élteti-mozgatja, és sokkal szellősebben szólnak a dalok. Közülük sok most az „igazi” (bár tisztában vagyok e kifejezés erősen szubjektív jellegével): a két rehabilitált Bonanza-opusz (’Persze hajnal van megint’, ’Nem ér semmit a dal’), az ős-Ákos sláger ’Dúdolni halkan’, az igazi koncertritkaságnak számító ’Nagyvárosi angyal’, és a végre teljesen swingesített ’Adj hitet’. A metál- és zongorás változatban már bizonyított ’Majom a ketrecben’ most kicsit experimentális köntösben arat sikert. A 40+ eredeti szándékát – visszafogott kamarajelleg – a szépséges kezdődal (’Asszony’), a 2006-os ’Minden most kezdődik el’, az ’Őszi tájkép/Mum’s Dying’ és a már említett egy szál zongorás ’Persze hajnal van megint’ képviseli leginkább.
A korábbiakhoz képest a hangszerelések lazábbak és változatosabbak, kitágultak a zenésztársak – főleg Czomba Imre zongorista és Kékkői Zalán gitáros – lehetőségei, mivel több szóló van, az összeolvasztott számok váltásai izgalmasak, és a taktjel elhagyása következtében az összhatás emberközelibb. Kifogásom mégis összességében van. Ákos, nem tudom, miért, de nem maradt meg az eredeti és nekem rendkívül szimpatikus intenciónál (zongora, bőgő, seprűs dobolás), és néhol túlhangszerelt és hangos lett a produkció.

Nemcsak zeneileg lett érdekesebb Ákos legfrissebb turnéja, hanem tartalmilag is. Néhány új számtól eltekintve (a kissé blues-os „Negyven” és a kevésbé sikerült „Gumicukor”) a régiek képezik a műsor gerincét. Utóbbiak közül néhányat összegyúrtak egymással. Az így létrejött új „dalok” új interpretációkat hívnak/hívhatnak elő a befogadóban, mind a formai változások (hangszerelés), mind a tartalmi vonatkozások átalakulása miatt. A reményteli könnyedséget erősíti a szving-forma az „Adj hitet / Azért vagy itt” esetében. A megdöbbentően átvariált ritmus elsőre furcsa érzést kelt a „Még közelebb / Örvény” című dalt hallgatva, főleg mindkét szám eredetijét ismerve. Végül mégis összeáll, a külső szervezőerő párhuzamba állítja az égi és földi szerelmet – hogy mennyire különböznek, remekül megmutatja az opusz középének monumentális ének-üvöltése, ami a földi szerelembe való átmenetet készíti elő, valamint ahogy később, „a szerelem örvény” kijelentésével egy időben visszahalkul a krisztusi ihletettségű „Még közelebb” utolsó versszakára. Hasonló témapárhuzamot rejt a „Térj vissza / Ikon”, bár kevesebb és más jellegű formai játékkal. Talán a legkatartikusabb mind közül a „Láss bennem mást / Az utolsó hangos dal”. Ami még a ’90-es évek eleji „Láss bennem mást”-ban még homályosan érzett dolog volt, az „Az utolsó hangos dal” egy elég lényeges részletének („Hogy hited mit ér / Arról bírád ítél”) betoldásával világossá válik. És akit ezek után elsodort a „Láss bennem mást”-sor felelgetéssel fokozott ismétlése, annak egyértelmű lett, hogy szükséges feleszmélni. E példák sora, de az összeolvasztott dalok nagy része is azt mutatja, hogy érdekes a régi és az újabb tartalmak párhuzamba állítása: a korábbi dalszövegek elénk hozzák a szerző fiatalabb énjét, ehhez képest a frissebb sorok pontosítanak, módosítanak itt-ott a jelentésen – összességében az alkotó változását tanúsítják.

Emberközeli és kifinomult – írtam az elején. Azt is, hogy lehetett volna még radikálisabban csendes és visszafogott. Az is lehet, hogy egyeseknek ez az öltönyös „izé” egy túlontúl modoros póz. Azonban leszögezhető hogy a 40+ kamaraműsora révén Ákos és zenésztársai sokkal közelebb kerültek egymáshoz (egymásra figyelés, színpadi kommunikáció) a régebbi nagyszabású koncertekhez képest, továbbá az is, hogy a nagyszerű hangszerelések, módosított akkordmenetek és újabb szólamok következtében közelebb kerültek a zeneiséghez. És mindkét változás jó. 

Ákos hivatalos
Ákos rajongói