Jamie & Robi Band: Hold me, thrill me, kiss me, kill me
Wood and strings 2004, Millenáris Teátrum
(original version - Batman forever soundtrack 1995, ©U2)
Adieu les complexes - énekli Boris Vian egyik dalában.
Ez tetszett nekem. Franciául van, de mindenki érti. Egyetemes.
Az alkotásnak egyetlen kulcsa van, hogy kidobjuk a "ki mit gondol" gátjait.
Szívből, szabadon, vadul, komplexusok nélkül.
Arra vágyom, hogy a zenémet ne egzotikumként hallgassák, hanem olyannak, amilyen.
A dalok szövegeit saját, vagy magyar, zsidó, cigány, bolgár dallamokra írtam, és van két angol dal is. A hangzás sokszor népzenei világokat idéz, de gátlástalanul kisajátítottam ezeket a gyönyörű zenéket, mert ennek a munkának a személyes vonatkozása a legfontosabb. Eléneklem, mi van velem, szerelem, magány, utazás, csak mindig változó formában. Továbbadom, mert egyedül ennek a továbbadásnak van értelme.
beszélnünk kell
mert
szemembe szökött a
változás benned
meg én is alakultam.
csak eszembe jutottál:
biztosan tetszene egy weöres-vers
már csak e sor miatt is:
„nevektől vemhes a tér”
majd megmutatom.
s érdekel, hogy
változásod mögött még
rejtély-e számodra, amit
„meg kell beszélnünk elalvás előtt”
és hogy még mindig te vagy-
-e a legérettebb legfiatalabb akit ismerek
aki együtt gurult Raszkolnyikovval a lejtőn
mikor én erről még tán semmit sem tudtam, akit
csodáltam-csodálok távolról
és néha rá gondolok
és az imámra
érte –
mert remélem
hogy még mindig megéled minden tetted
hogy aki vagy nem tettet
nem játszik tőle távoli szerepet
hogy nem a három nővér közül
egy
hanem a jelen gyermeke
akinek nincsen mása
csak
vak
de mindennél bizto-
sabb inga-
tag tette
Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 157.
Mikor mindenek neve bolydul
a megtört csend húrjain,
áramok a földben, légben
rezegve zsibongnak,
áramok a nedvben, a lángban
telten bizseregnek,
mikor mindenek jele támad
és nevektől vemhes a tér.
A szikla nem mondja nevét, süketen veri vissza,
sziszegve kopik, hallgat konokul.
Az állat üvölt, elpusztul
és nem mondja nevét, nem veri vissza.
Az ember ajkára veszi a szót,
megnevez és meghal,
mikor mindenek jele tolong
és nevektől vemhes a tér.
Thomas Mann: Tonio Kröger, 4. fejezet – részlet
„Igaz is, miről beszéltünk? Adalbertről, a novellistáról, meg hogy micsoda büszke és gerinces ember ő. „A tavasz a legszörnyűbb évszak” – mondotta, és a kávéházba ment. Mert, ugye, amit az ember akar, ahhoz értenie is kell? Látja, engem is idegesít a tavasz, engem is megzavar az emlékek és érzések bűbájos trivialitása. Csakhogy én nem tudom rászánni magam arra, hogy emiatt szidjam és megvessem a tavaszt; mert a dolog úgy áll, hogy én szégyellem magam előtte, szégyellem magam tiszta természetessége és diadalmas ifjúsága előtt. És nem tudom, irigyeljem-e Adalbertet, vagy lenézzem azért, hogy minderről semmit sem tud… Az ember tavasszal nehezen dolgozik, az ám! De miért! Mert az ember ilyenkor érez. És mert kontár az, aki azt hiszi, hogy az alkotó művésznek szabad éreznie. Minden valódi és őszinte művész mosolyog ennek a csacsi tévedésnek a gyerekességén... talán mélabúsan, de mosolyog. Mert az, amit mondunk, sohasem szabad, hogy fődolog legyen, hanem csak önmagában véve közömbös anyag, amelyből játszi és hanyag fölénnyel kell létrejönnie az esztétikai képződménynek. Ha például magának túlságosan fontos az, amit mondani akar, ha a szíve túl hevesen dobog érte, akkor biztos lehet, hogy tökéletes kudarcot vall. Erőt vesz magán a pátosz, erőt vesz az érzelmesség, valami nehézkesség, esetleg komolykodás, fegyelmezetlenség, iróniátlanság, fűszerezetlenség, unalmasság és banalitás kerül ki a keze alól, s az emberekből a végén nem vált ki mást, mint közönyt, önmagából pedig csak csalódást és kínt. Mert így van ez, Lizaveta: az érzés, a meleg szívbeli érzés mindig banális és hasznavehetetlen, művésziesség csak a mi romlott, a mi artisztikus idegrendszerünk izgalmaiból és hideg eksztázisaiból származhat. Emberfölötti és embertelen lényekké kell változnunk, hogy az emberiséghez csak furcsán távoli és közömbös viszonyban álljunk, csak akkor leszünk képesek és egyáltalán hajlamosak arra, hogy az érzést megjátsszuk, érzéssel játszani, egy érzést hatásosan és ízlésesen ábrázolni tudjunk. A stílus, a forma, a kifejezés képessége már eleve feltételezi ezt a hűvös, válogatós viszonyt az emberihez, mi több, föltételez egy bizonyos emberi elszegényedést és elsatnyulást. Mert az egészséges és erős érzésnek, már ez így van, nincs ízlése. Befellegzett a művésznek, mihelyt ember lesz és érezni kezd. Ezt tudta Adalbert, úgy van, és azért ment a kávéházba, az „elszigetelt szférába”, igenis!”
Szophoklész: Antigoné
részlet
Kreón
Jaj, senki se mossa le rólam e vért,
csak én vagyok, én mindennek oka!
Én adtalak, én a halálnak – igen -,
ó, én nyomorult! – Ide, szolgáim!
Jaj, fogjatok – és vigyetek gyorsan! Hordjátok el azt,
ki a semminél semmibb!
Kar
Ez enyhít meg, ha van kínodra enyhülés.
Minél gyorsabb, annál kisebb a fájdalom.
Kreón
Jöjj el, jöjj el,
boldog legutolsó nap,
te, ki engem megszabadítasz!
Jöjj el, jöjj el, hogy e szem
több napkeltét sose lásson!
Kar
A holnap eljön: most dologgal vár a ma.
Jövőd ügyét bízd arra, kit megillet az.
Kreón
Kimondtam vágyam: semmi mást nem kérek én.
Kar
Semmit se kérj! Ha sorsa elvégeztetett:
halandó ember azt ki nem kerülheti.
Kreón
Vigyétek e céltalan embert! –
Akaratlanul öltelek én meg,
ó, gyermekem! Ó, feleségem!
Hova nézhetek? Jaj, hol a támasz?
Szétdúlva hever mindaz, mi enyém volt,
s iszonyú a magány, mi reám hull.
Kar
Ha a boldogulást keresed, csak a józanság
legyen útmutatód! Lábbal ne tapodj
soha isteni törvényt! Rombol a dölyf:
a szilaj szó vissza is üt szilajon,
s a konok meginog –
majd vénség érleli bölccsé.
kertben, éjjel
„mind aludtak”
szótlan
hasítják szét
a pocsolya vizét
az esőcseppek
az óraütések között könyörtelen csönd
a nehéz pohár kezemben
utcai lámpák fényébe fagyott szirmok
suttogó zörejek zakatolása
a pillanatfelvétellé merevedett éjszakában
tudatában mindennek – fohászkodva mégis
kiabáló erőtlenség
dadogó bátorság
keze vállamon csókja arcomon
a poharat ki kell innom
/2008. április-május/
voltam New York-ban
reptéren Londonban
Berlinben lassú volt a fény
imbolygott Amszterdam
és hess jött Marakesh
Párizsból sms
szikrázott Velence
mint Varsóban a fűszeres
lány aki eladó
de én nem Bem apó
halló halló halló
hallucináció
csak a szerelem
eleven elemem
valahol elveszett
veszettül keresem
sehol se talállak téged életem
voltam Keleten
jártam Nyugaton
déli legelőn
északi ugaron
sorstalan utakon
fejvesztve kutatom őt
nem tudom hol lakom
itt lesz a szekrényben
a kávés csészében
vagy tán a szőnyeg alatt
az ajtó mögött nem néztem
egy sötét sarokban
nyilvános wc-ben
a körúton a kávéházban
budai erkélyen
jaj hívok nyomozó
mer’ én nem Colombo
halló halló halló
hallucináció...