akúsztik II.

Jamie & Robi Band: Hold me, thrill me, kiss me, kill me

Wood and strings 2004, Millenáris Teátrum
(original version - Batman forever soundtrack 1995, ©U2)

Szóval, itt egy szenvedélyemnek kívánok hódolni elsősorban, minthogy rajongója vagyok az akusztikus hangszereléseknek, valamint a zúzós dalok csendes átértelmezésének. E tekintetben néhol esetleg álnok gaztettel találkozhat az erre tévedő hallgató, ugyanis lesznek elektromos hangszerekkel megszólaltatott darabok is vagy olyanok, amelyekben szerepel ilyen eszköz. Ezen a felvételen talán a Hammond orgona az egyetlen elektromos hangszer.

még lemez NÉLKÜL

http://www.ozap.com/musique/beata-palya/adieu-les-complexes/3298491451204
Itt bele lehet hallgatni az új Palya Bea lemez dalaiba, legálisan, ha tetszik, komplexusok nélkül.
ápdét: És hoppá, itt megvan az album címadó dala is, ami viszont nem kerülhetett rá a lemezre egyéb okokból; ami csodálatos benne, hogy cigány motívumra és kannázásra énekel egy francia dalt. Koncerteken végtére is szokták játszani.

akúsztik - nyitány

Alice in Chains: Nutshell

Unplugged, 1996

a jövőben:
Nirvana, Woven Hand, Eric Clapton, Jamie&Robi Band, Alicia Keys, Ákos, Staind...

minimal

the Gathering: Jelena

from the album 'Souvenirs', 2003

MEGJELENT! VÉGRE!!!

Adieu les complexes - énekli Boris Vian egyik dalában.

Ez tetszett nekem. Franciául van, de mindenki érti. Egyetemes.

Az alkotásnak egyetlen kulcsa van, hogy kidobjuk a "ki mit gondol" gátjait.

Szívből, szabadon, vadul, komplexusok nélkül.

Arra vágyom, hogy a zenémet ne egzotikumként hallgassák, hanem olyannak, amilyen.

A dalok szövegeit saját, vagy magyar, zsidó, cigány, bolgár dallamokra írtam, és van két angol dal is. A hangzás sokszor népzenei világokat idéz, de gátlástalanul kisajátítottam ezeket a gyönyörű zenéket, mert ennek a munkának a személyes vonatkozása a legfontosabb. Eléneklem, mi van velem, szerelem, magány, utazás, csak mindig változó formában. Továbbadom, mert egyedül ennek a továbbadásnak van értelme.

B-nak, idő múltán

beszélnünk kell

mert

szemembe szökött a

változás benned

meg én is alakultam.

csak eszembe jutottál:

biztosan tetszene egy weöres-vers

már csak e sor miatt is:

„nevektől vemhes a tér”

majd megmutatom.

s érdekel, hogy

változásod mögött még

rejtély-e számodra, amit

„meg kell beszélnünk elalvás előtt”

és hogy még mindig te vagy-

-e a legérettebb legfiatalabb akit ismerek

aki együtt gurult Raszkolnyikovval a lejtőn

mikor én erről még tán semmit sem tudtam, akit

csodáltam-csodálok távolról

és néha rá gondolok

és az imámra

érte –

mert remélem

hogy még mindig megéled minden tetted

hogy aki vagy nem tettet

nem játszik tőle távoli szerepet

hogy nem a három nővér közül

egy

hanem a jelen gyermeke

akinek nincsen mása

csak

vak

de mindennél bizto-

sabb inga-

tag tette

...

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 157.

Mikor mindenek neve bolydul

a megtört csend húrjain,

áramok a földben, légben

rezegve zsibongnak,

áramok a nedvben, a lángban

telten bizseregnek,

mikor mindenek jele támad

és nevektől vemhes a tér.

A szikla nem mondja nevét, süketen veri vissza,

sziszegve kopik, hallgat konokul.

Az állat üvölt, elpusztul

és nem mondja nevét, nem veri vissza.

Az ember ajkára veszi a szót,

megnevez és meghal,

mikor mindenek jele tolong

és nevektől vemhes a tér.

..

Thomas Mann: Tonio Kröger, 4. fejezet – részlet

„Igaz is, miről beszéltünk? Adalbertről, a novellistáról, meg hogy micsoda büszke és gerinces ember ő. „A tavasz a legszörnyűbb évszak” – mondotta, és a kávéházba ment. Mert, ugye, amit az ember akar, ahhoz értenie is kell? Látja, engem is idegesít a tavasz, engem is megzavar az emlékek és érzések bűbájos trivialitása. Csakhogy én nem tudom rászánni magam arra, hogy emiatt szidjam és megvessem a tavaszt; mert a dolog úgy áll, hogy én szégyellem magam előtte, szégyellem magam tiszta természetessége és diadalmas ifjúsága előtt. És nem tudom, irigyeljem-e Adalbertet, vagy lenézzem azért, hogy minderről semmit sem tud… Az ember tavasszal nehezen dolgozik, az ám! De miért! Mert az ember ilyenkor érez. És mert kontár az, aki azt hiszi, hogy az alkotó művésznek szabad éreznie. Minden valódi és őszinte művész mosolyog ennek a csacsi tévedésnek a gyerekességén... talán mélabúsan, de mosolyog. Mert az, amit mondunk, sohasem szabad, hogy fődolog legyen, hanem csak önmagában véve közömbös anyag, amelyből játszi és hanyag fölénnyel kell létrejönnie az esztétikai képződménynek. Ha például magának túlságosan fontos az, amit mondani akar, ha a szíve túl hevesen dobog érte, akkor biztos lehet, hogy tökéletes kudarcot vall. Erőt vesz magán a pátosz, erőt vesz az érzelmesség, valami nehézkesség, esetleg komolykodás, fegyelmezetlenség, iróniátlanság, fűszerezetlenség, unalmasság és banalitás kerül ki a keze alól, s az emberekből a végén nem vált ki mást, mint közönyt, önmagából pedig csak csalódást és kínt. Mert így van ez, Lizaveta: az érzés, a meleg szívbeli érzés mindig banális és hasznavehetetlen, művésziesség csak a mi romlott, a mi artisztikus idegrendszerünk izgalmaiból és hideg eksztázisaiból származhat. Emberfölötti és embertelen lényekké kell változnunk, hogy az emberiséghez csak furcsán távoli és közömbös viszonyban álljunk, csak akkor leszünk képesek és egyáltalán hajlamosak arra, hogy az érzést megjátsszuk, érzéssel játszani, egy érzést hatásosan és ízlésesen ábrázolni tudjunk. A stílus, a forma, a kifejezés képessége már eleve feltételezi ezt a hűvös, válogatós viszonyt az emberihez, mi több, föltételez egy bizonyos emberi elszegényedést és elsatnyulást. Mert az egészséges és erős érzésnek, már ez így van, nincs ízlése. Befellegzett a művésznek, mihelyt ember lesz és érezni kezd. Ezt tudta Adalbert, úgy van, és azért ment a kávéházba, az „elszigetelt szférába”, igenis!”

.

Szophoklész: Antigoné

részlet

Kreón

Jaj, senki se mossa le rólam e vért,

csak én vagyok, én mindennek oka!

Én adtalak, én a halálnak – igen -,

ó, én nyomorult! – Ide, szolgáim!

Jaj, fogjatok – és vigyetek gyorsan! Hordjátok el azt,

ki a semminél semmibb!

Kar

Ez enyhít meg, ha van kínodra enyhülés.

Minél gyorsabb, annál kisebb a fájdalom.

Kreón

Jöjj el, jöjj el,

boldog legutolsó nap,

te, ki engem megszabadítasz!

Jöjj el, jöjj el, hogy e szem

több napkeltét sose lásson!

Kar

A holnap eljön: most dologgal vár a ma.

Jövőd ügyét bízd arra, kit megillet az.

Kreón

Kimondtam vágyam: semmi mást nem kérek én.

Kar

Semmit se kérj! Ha sorsa elvégeztetett:

halandó ember azt ki nem kerülheti.

Kreón

Vigyétek e céltalan embert! –

Akaratlanul öltelek én meg,

ó, gyermekem! Ó, feleségem!

Hova nézhetek? Jaj, hol a támasz?

Szétdúlva hever mindaz, mi enyém volt,

s iszonyú a magány, mi reám hull.

Kar

Ha a boldogulást keresed, csak a józanság

legyen útmutatód! Lábbal ne tapodj

soha isteni törvényt! Rombol a dölyf:

a szilaj szó vissza is üt szilajon,

s a konok meginog –

majd vénség érleli bölccsé.

múltidéző album

Hupszika, kijött nemrég egy dupla koncertalbum a 16 Horsepower-től, Live March 2001 címmel. Az említett év említett havában a Secret South-turné egy brüsszeli előadásán rögzítették részben az anyagot, David Eugene Edwards (ének, gitárok, bendzsó, bandoneon), Jean-Yves Tola (dobok, ütőhangszerek), Pascal Humbert (basszusgitár, bőgő), Steve Taylor (gitárok, billentyűk) felállásban. Játszanak számokat a Sackloth'n'Ashes, a Low Estate és a Secret South lemezekről, valamint feldolgozásokat. Egy teljes, kilencven perces koncert hallható, a zenekar szerint az egyik legjobb, ha nem a legjobb fellépésük anyaga. A kiadvány másik különlegessége a gyönyörűséges borító, a felhasznált kép Marc Soller munkája. Kíváncsi vagyok erre az albumra!

kamarajazz és jazzhiphop

Két ajánlat, két zenei világ:
Freestyle Chamber Orchestra
Barabás Lőrinc Eklektric

asz'iszi parafrazál

kertben, éjjel

„mind aludtak”

szótlan

hasítják szét

a pocsolya vizét

az esőcseppek

az óraütések között könyörtelen csönd

a nehéz pohár kezemben

utcai lámpák fényébe fagyott szirmok

suttogó zörejek zakatolása

a pillanatfelvétellé merevedett éjszakában

tudatában mindennek – fohászkodva mégis

kiabáló erőtlenség

dadogó bátorság

keze vállamon csókja arcomon

a poharat ki kell innom

/2008. április-május/

vegyes

Volt Pilisi Majális, az egyesek által esztétikailag, meg így-úgy vitatott piliscsabai egyetemi épületek között-mellett-bennük. Délután háromtól Kalákát hallgattunk, én főleg a vicces rímek és érdekes hangszerek miatt. Aztán a sétafikálás közben beugrottunk az underground medencébe, ahol épp' egy Északi Pályaudvar nevű formáció nyomta, mondhatni folk-jazz-rock stílusban, fiú fuvolistával és lány basszusgitárossal, ami nekem már alapvetően bizarr felállás. Ettől eltekintve viszont igencsak jól tolták, egyértelműen az eszméletlen fuvolaszólókon volt a súly, persze a többi zenész sem elhanyagolható módon zenélt. Utánuk visszakeveredtünk a Nagyrétre, folytattuk a sörözgetést, evést, mókázást - bár egyre jobban fáztunk a szél és a napot eltakaró felhők miatt.
A Nagyszínpadon jött egy felejthető lány-rockzenekar, aztán az Amber Smith, akik igencsak korrekten tépték a húrokat, volt egy srác velük, aki egy kb. 30 centi széles (?) szintin nyomta és végig két gombot nyomogatott, közben marha jól pózolt. Utánuk jöttek, akik miatt végtére is kimentem: a Quimby legénysége. Mikor elkezdtek beállni (mármint a hangszerekkel, nem az alkohol következtében), az eső is beköszönt és a koncert végéig nem is búcsúzott. Úgy érzem, hogy már tapasztaltam két végletet az előadók hallgatósággal való viszonyát illetően: Palya Bea, aki elképzelhetetlen anélkül, hogy a közönséggel beszélgetne; a Woven Hand, ahol Edwards a számok között elereszt néhány 'thank you'-t, a végén egy 'God bless you'-t, és ennyi. Mindketten elsöprően jók koncerten, ahogy a Quimby is, ők kommunikáció terén a kettő között állnak.
Sajnálatos módon lekéstem a Teátrum budapesti előadásairól, ahol viszonylag nyugiban ülő hallgatóság előtt adták elő dalaikat. Én ugyanis ezt hiányoltam, miközben a tömeg ide-oda sodort, amit persze egy darabig élveztem: amíg kulturált módon zajlott, ám egy idő után durva lökdösődés kezdődött. Én hiszem, hogy felejteni, izzadni, mozogni (amikért az emberek rockkoncertekre járnak) lehet intelligens, emberi módon is, tekintettel a többi emberre, akik esetleg a zenére is kíváncsiak.
Lássuk csak, miről akartam még írni? Persze. Arról, hogy az elmúlt héten egyhavi átlagnak megfelelő mennyiségű filmet néztem meg. Piaf, Vérző olaj, Amerikai szépség. Röviden csak annyit, hogy az első felkavart, a második nem hagyott nyomot (legalábbis elég láthatatlan), a harmadik elragadott és - a posztmodernitásban gyakran elutasított - katarzisban részesített. Talán hosszabb recenzió is várható.

Néhány ajánló:
május 14. Dresch Quartet, Gödör klub, 21.00 /ingyenes!/
június 21. Jamie&Robi Band Unplugged, Gödör klub, 21.00

az elmúlt napok előtt tisztelegve

Quimby: Sehol se talállak
zene&szöveg: Kiss Tibor

voltam New York-ban
reptéren Londonban
Berlinben lassú volt a fény
imbolygott Amszterdam
és hess jött Marakesh
Párizsból sms
szikrázott Velence
mint Varsóban a fűszeres
lány aki eladó
de én nem Bem apó
halló halló halló
hallucináció
csak a szerelem
eleven elemem
valahol elveszett
veszettül keresem
sehol se talállak téged életem

voltam Keleten
jártam Nyugaton
déli legelőn
északi ugaron
sorstalan utakon
fejvesztve kutatom őt
nem tudom hol lakom

itt lesz a szekrényben
a kávés csészében
vagy tán a szőnyeg alatt
az ajtó mögött nem néztem

egy sötét sarokban
nyilvános wc-ben
a körúton a kávéházban
budai erkélyen
jaj hívok nyomozó
mer’ én nem Colombo
halló halló halló
hallucináció...