..

Thomas Mann: Tonio Kröger, 4. fejezet – részlet

„Igaz is, miről beszéltünk? Adalbertről, a novellistáról, meg hogy micsoda büszke és gerinces ember ő. „A tavasz a legszörnyűbb évszak” – mondotta, és a kávéházba ment. Mert, ugye, amit az ember akar, ahhoz értenie is kell? Látja, engem is idegesít a tavasz, engem is megzavar az emlékek és érzések bűbájos trivialitása. Csakhogy én nem tudom rászánni magam arra, hogy emiatt szidjam és megvessem a tavaszt; mert a dolog úgy áll, hogy én szégyellem magam előtte, szégyellem magam tiszta természetessége és diadalmas ifjúsága előtt. És nem tudom, irigyeljem-e Adalbertet, vagy lenézzem azért, hogy minderről semmit sem tud… Az ember tavasszal nehezen dolgozik, az ám! De miért! Mert az ember ilyenkor érez. És mert kontár az, aki azt hiszi, hogy az alkotó művésznek szabad éreznie. Minden valódi és őszinte művész mosolyog ennek a csacsi tévedésnek a gyerekességén... talán mélabúsan, de mosolyog. Mert az, amit mondunk, sohasem szabad, hogy fődolog legyen, hanem csak önmagában véve közömbös anyag, amelyből játszi és hanyag fölénnyel kell létrejönnie az esztétikai képződménynek. Ha például magának túlságosan fontos az, amit mondani akar, ha a szíve túl hevesen dobog érte, akkor biztos lehet, hogy tökéletes kudarcot vall. Erőt vesz magán a pátosz, erőt vesz az érzelmesség, valami nehézkesség, esetleg komolykodás, fegyelmezetlenség, iróniátlanság, fűszerezetlenség, unalmasság és banalitás kerül ki a keze alól, s az emberekből a végén nem vált ki mást, mint közönyt, önmagából pedig csak csalódást és kínt. Mert így van ez, Lizaveta: az érzés, a meleg szívbeli érzés mindig banális és hasznavehetetlen, művésziesség csak a mi romlott, a mi artisztikus idegrendszerünk izgalmaiból és hideg eksztázisaiból származhat. Emberfölötti és embertelen lényekké kell változnunk, hogy az emberiséghez csak furcsán távoli és közömbös viszonyban álljunk, csak akkor leszünk képesek és egyáltalán hajlamosak arra, hogy az érzést megjátsszuk, érzéssel játszani, egy érzést hatásosan és ízlésesen ábrázolni tudjunk. A stílus, a forma, a kifejezés képessége már eleve feltételezi ezt a hűvös, válogatós viszonyt az emberihez, mi több, föltételez egy bizonyos emberi elszegényedést és elsatnyulást. Mert az egészséges és erős érzésnek, már ez így van, nincs ízlése. Befellegzett a művésznek, mihelyt ember lesz és érezni kezd. Ezt tudta Adalbert, úgy van, és azért ment a kávéházba, az „elszigetelt szférába”, igenis!”