duplázik a 'csakzene'

Nick Cave and the Bad Seeds: Dig, Lazarous, Dig!

Rokia Traoré: Tchamantché

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 119.

Víz-torlasztó hegyfalak,

szél-botlasztó bércfalak,

mit bánják, ha mállanak,

mit bánják, ha porlanak.

Csak az ember bánta meg,

hogy a múlás szállta meg:

búsan jön-megy, ténfereg,

temetőtől fél, remeg.

Foga hull, ránca kel:

szíve mindig felesel.

A tudást, hogy halni kell,

mint nagy szégyent tűri el.

Víz-torlasztó hegyfalak,

szél-botlasztó bércfalak,

mit bánják, ha mállanak,

mit bánják, ha porlanak.

Bronzino: Eleonora, 1544-45.

fordulatszámláló (Quentin Tarantino: Pulp Fiction)

Nagyjából két percnyi 'bazmeg' kivonatolva. Izgalmas, a felcserélt jelenetekkel a figyelmet fenntartó, jó kompozíció. Változatos karakterek és helyszínek. Akció, humor és obszcenitás.

Nekem mégis tartalom és forma ellentmondásos viszonyának bemutatását jelenti ez az alkotás. Alig lehet észrevenni a lényeges, az érdemes réteget. Kuszaság a jelenetek közt. Lebeg a felszíni réteg, de alatta: bűn, átadás, megtisztulás. És mindezek mellett rettentően szórakoztató. És mindennek van helye-szerepe a filmben. Nem akar nyögvenyelősen mondani valamit, inkább a fecsegést választja. Mégis nagy dolgot mond.
Akinek van füle a hallásra, hallja.

Dsida Jenő: Jegenyék

Figyelted-e
szélben a fákat?
A két jegenyét
nézd csak a kert
közepén, ama két
nyúlánk jegenyét.

Zümmög a távol
torka, süvölt
az ősz szele,
borzog a föld
s a két sudár fa
bólogat és leng.

Jobbra az egyik,
jobbra a másik,
balra az egyik,
balra a másik:
egyforma ütemre
ringanak ők.

A légben, a szélben,
fent, odafent
egyszerre tagadnak
s intnek igent
és - jaj, sose tudnak
összeborulni...

Jack Spencer: liz #1

csakzene/d - katarzis

Woven Hand: Kingdom of Ice
(live Utrecht, 2008)

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 157.

Mikor mindenek neve bolydul

a megtört csend húrjain,

áramok a földben, légben

rezegve zsibongnak,

áramok a nedvben, a lángban

telten bizseregnek,

mikor mindenek jele támad

és nevektől vemhes a tér.

A szikla nem mondja nevét, süketen veri vissza,

sziszegve kopik, hallgat konokul.

Az állat üvölt, elpusztul

és nem mondja nevét, nem veri vissza.

Az ember ajkára veszi a szót,

megnevez és meghal,

mikor mindenek jele tolong

és nevektől vemhes a tér.

Michelangelo: Pieta, 1550.

recenzió-antológia

Az elmúlt egy-két hónapban a Woven Hand életművének majdnem összes lemezéről megjelent valamiféle írás. A maradék két albumnyi balett-zenéből - Blush Music és PUUR - már csak a PUUR hiányzik a gyűjteményemből. Ezekről nehezebb önálló kritikát írni, szerintem a filmzenékkel is hasonló a helyzet. Lehet, hogy a jövőben teszek e kísérőzenékről említést, meglátjuk...

Most álljon itt egy összefoglalás-jellegű lista a Woven Hand lemezek saját recenzióiról a 2002-es cím nélküli debütalbumtól a 2008-as legfrissebb anyagig.

Woven Hand: Wovenhand, 2002















Woven Hand: Consider the Birds, 2004















Woven Hand: Mosaic, 2006


















Woven Hand: Ten stones, 2008

A teljes spektrum: a Woven Hand Bécsben

Hetekkel a november 27-ei koncert előtt azon járt az agyam, hogy mi újat mutathatnak Edwardsék. A Woven Hand fellépéseinek eddig az volt a koncepciója, hogy a finoman hangszerelt, visszafogott-akusztikus lemezverziókat torz gitárok, harapós basszusok és nadrág szárát lebegtető lábdobok törik darabokra, ahogy talán a koncertlátogatók elképzeléseit is. Nos, a legújabb lemez (Ten Stones) ismeretében és néhány YouTube-os kalózfelvétel hallatán arra jutottam, hogy most valószínűleg kevésbé a dalok újraalkotásán-átszabásán lesz a hangsúly, helyette inkább azon, hogy hány lapáttal tudnak rátenni élőben. Érdekelt, hogy az új dalok miként viszonyulnak a régebbiekhez. Az sem tántorított el, hogy néhányan az online kritikában már megmondták, hogy ez már nem az igazi Woven Hand, és a többi…

Szóval megérkeztem a WUK-ba, megvettem a Blush Music-ot, majd az előzenekar (Birch Book) andalító zenéje után nem sokkal jöttek is Edwardsék. A kezdő ’Kicking Bird’ szélvihara kapásból elsodort mindenkit (erre az erős kezdésre kiválóan rímelt a végén a ’Winter Shaker’ -- ezek mondhatni tömbszerű dalok, már az indulásnál elsöpörnek és még képesek durvulni, de végtére is a gitáros zúzdák és a menetelős-törzsi dobolás köré épülnek). A ’Speaking Hands’-ben vagy a ’Splinters’-ben (16 Horsepower-dal) is játszottak néhány nagyobb dinamikai ugrással: ezekben az egy szál gitáros-énekes részeket követték az abszolút szétküldött refrének-átvezetések, aztán megint visszavettek. Hasonló volt az élőben ritkán játszott ’Horse Head Fiddle’ is a Folklore-ról. (Amúgy zajfüggönynek végig ennek a stúdiólemezről ismert fúvós-alapjai szóltak.) Egyszerűen, de lehengerlően adaptálták a koncert számai közé: a torzmikrofonba énekelt versszakokat váltva jött az „úthenger” -- Edwards gitárja mélyen, széttorzítva, Peter van Laerhovené magasan, tornyosuló effektekkel teleküldve szólalt meg. Valami elementáris hatással. Szintén katarzisközelben járt a ’Tin Finger’ a behúzott ’a-ha’-ival, a végén az elszállással és a pontszerű zárlattal; és persze előkerültek az új album szépségei is, a ’Beautiful Axe’ és a ’Not One Stone’. Az iszonyatos erő, a csodálatos felépítés megmaradtak, és bár az utóbbi harmadik, hátborzongató, magas „not one stone atop another will stand”-jét Edwards mélyen énekelte, még így ’csökkentve’ is elsöprően hatott.

Voltak még számok, melyek ugyan nem vitték le az ember fejét egyből, de megmutatták, hogy még miért zseniális ez a zenekar. Például a ’Cohawkin Road’: a Mosaic-on szereplő ’Whistling Girl’-höz hasonlóan ez is könnyen magával repít. A Ten Stones-on levő változata szép akusztikus gitárral, finoman effektezett második gitárral és visszafogott dobbal indul, majd a refrénre jön a lebegős énektéma, sűrít a dob és a második gitár is. A koncerten a basszus és a seprűs dobolás szigorúan alapként maradtak végig; a refrénnél az ének fokozott, de ennek szerepét inkább a második gitár enyhén torzított, magas hangokat felbontva pengető szólama vette át. Az est legszebb és legérzékenyebb dinamikáját mutatta be ez a dal. Ugyanígy a ’Horsetail’-ben is a második gitár effektekben úszó hangzása emelte meg a refrént.

Nem tudok elmenni továbbá a ’Kingdom of Ice’ zsenialitása mellett sem. Ezt a dalt is szépen emelték át a koncertmegszólalás szövetébe: a bendzsót támogató, vonóval megszólaltatott bőgő helyett ezúttal a torzított basszusgitár hangja lüktetett, ami fölé eszméletlen erővel jött Edwards kiabálás-éneke.

A ráadás két különlegességgel is szolgált. Az egyik Bob Dylan ’As I Went Out One Morning’ című dalának dobra és bendzsóra visszavett verziója volt. Ebben az énekre került a fő hangsúly, a dob visszafogottan és szépen kísért. Utoljára az ’American Wheeze’ bandoneonos zúzdája maradt: ennél megfelelőbben nem kerülhetett volna pont a koncert végére.

Pontosan, ahogy előzetesen gondoltam: az új dalok kivétel nélkül belesimultak az élő-kontextusba; a lemez anyagát ismerve ez mondjuk kevésbé meglepetés. A ’Cohawkin Road’ és a ’Horsetail’ törés nélkül követték a bendzsós kíséretű ’Whistling Girl’-t. A ’Not One Stone’ elsöprő befejezése után egyértelműen jött a ’Winter Shaker’, ami mellesleg a ’Kicking Bird’-del egyetemben jól foglalta keretbe a főműsort. A koncert után úgy jöhettem el Bécsből, hogy a Woven Hand újabb oldalát ismertem meg. A saját szememmel láttam, hogy bármilyen hangütéssel tudnak játszani, és mindegyikkel képesek lenyűgözni: legyen az végig szélviharszerű, fejet letépő menetelés; precízen felépített, de mégis erőteljes, felemelő és szívenütő dal; egy szál bendzsóval kísért, éneket kiemelő és azzal finoman játszó hangszerelés; vagy akár az egész zenekar részvételével, mégis leheletfinom dinamikával előadott szám. A teljes spektrum.

Setlist:

1. ’Kicking Bird’

2. ’Beautiful Axe’

3. ’Speaking Hands’

4. ’Splinters’

5. ’Tin Finger’

6. ’Whistling Girl’ (bendzsó)

7. ’Cohawkin Road’

8. ’Horsetail’

9. ’Kingdom of Ice’

10. ’Horse Head Fiddle’

11. ’Not One Stone’

12. ’Winter Shaker’

* * *

13. ’As I Went Out One Morning’ (Bob Dylan; dob és bendzsó)

14. ’American Wheeze’

/A cikk megjelent továbbá a Cluster One portálján is. Itt olvasható./

Kányádi Sándor: Mondóka

semleges vizek mélyén
embertelenül
atomhajtású tengeralattjárón
embertelenül
elektronikus-agyak számítják ki
embertelenül
a pontos és igaz jövendőt
embertelenül
hogy milyen lesz majd a föld
embertelenül

1975

Michelangelo: Rondanini Pieta, 1552-64.

blush music artwork - Erwin Verstappen

linközön

A Cluster One így vélekedik a Ten stones-ról.
A Quart meg így.

A Popmattersen olvasható egy kiváló cikk a Woven Hand-ről úgy általában, angolul.
Az én bécsi koncertbeszámolóm hamarosan jön.

kúl

Reckoner (In rainbows)

akúsztik XII.

Johnny Cash: One (U2)

csakzene/c

http://www.myspace.com/junip

akúsztik XI.

http://www.myspace.com/josegonzalez

bécs saját lencsével

Silent Photographs

anzix V. – több perces pillanatfelvétel

hazaértem és kővé dermedtem.

kővé dermedten álltam a kapualjban. (kertvárosi magány – fejben cikázó emberekkel.)

alig hittem amit láttam.

megrepedt az idő. állt egy hatalmas fa mint valami külvárosi magányos cédrus kopasz ágakkal.

alatta elterülő sárga hullahalom: levéltetemek – temetetlenül.

hűvös friss levegő. sárga fények üres terek.

előhívhatatlan negatív.

/Rákospalota, 2008. XI. 9./

ladikkal Velencében – (Mundruczó Kornél: Delta)

Elérni a másikhoz. Az eddig megtett utunkkal a hátunk mögött.

Az egész meseszerű és groteszk egyszerre. Kevés beszéd, sok gesztus. Inkább tekintet, mint hang. Valós emberek, helyzetek: nagyon is reális minden. Mégis: elszakított, boncasztalra helyezett absztrahálás. Nevek nélkül, ha lehet, és a legkevesebb viszony ábrázolásával. Így vannak ebbe a jelkép-térbe helyezve az alakok. Mélyről, érzelemből, felindulásból jövő cselekedetek. Mondhatnám: „Tiszta Faulkner” – de nem ismerem a világát (szinte semennyire), hogy mondhassam. Mégis valami olyasféle. Minimalista, de sűrített alkotás ez. Görög sorstragédiák sziluettje sejlik fel. És talán a legszebb záró képsor az Amerikai szépség óta.

életem albumai - eddig

Ákos: Andante, Andante Extra
Ritmushangszeres gyakorlásaim első és legfőbb alapja. Nem mellesleg ezen szerepel az Új világ, a Majom a ketrecben és az Áldozz fel legjobb verziója.

Ákos: Hűség
A legjobb dalai ezen vannak. Az elektronika, a rock-, és az akusztikus hangszerek használatának egyik legkiválóbb példája. A szövegek ezen a legkarakteresebbek.

Jamie-Robi Band: Wood and strings
Szintén percussion gyakorlótelepem volt. Kiváló hangzás. Néhány nagyszerű dal legjobb változata. És még Borlai dobol...

Staind: 14 shades of grey
Talán az első CD a Linkin Park után. Az ő következő próbálkozásuk (Chapter V) már csak ismétel. Ezt még szeretem.

Nirvana: Unplugged in New York
Pár bejegyzéssel lentebb is ez. No comment... [anplaggd-buzi vagyok, mellesleg]

the Gathering: Sleepy buildings - A semi acoustic evening
Bátyám mutatta. Zseniális, nehéz és könnyed, egyszerű és bonyolult. Hangzása és hangulata magával ragadó.

Woven Hand: Mosaic
Szintézis és egység. Kiválóan szerkesztett remekmű, hangszerelése, dalépítése is fantasztikus. Alapmű.

Sixteen Horsepower: Folklore
Tőlük csak ezt ismerem teljesen. Megrázó és felemelő. Inkább akusztikus. Egyszer minimalista, máskor barokkosan díszített. Szintén alapmű.

anzix IV. - ki és be

Ígérem, rövid leszek. Arra jöttem rá, hogy ha kikapcsolsz majdnem mindent, valami (valaki) másra sokkal inkább oda tudsz figyelni. Temérdek egymással töltött idő temérdek tapasztalatot szül. Olyan dolgokra lesz lehetőség, amikre addig sosem, amikre addig másképp’. Persze, a hely is fontos. Bár nagy dolgokat tapasztalni bárhol lehet. (Együtt lejárt cipőtalpak és együtt látott dolgok; Gyere, figyelj! Ezt nézd! ...) És mi is, mint vadászok a hóban, kevés vaddal, de a télben is reménnyel tele.

/Bécs, 2008. X. 28-31./

Pieter Bruegel, the Elder: The Hunters in the Snow, 1565
Kunsthistorisches Museum

csakzene/b - varázs

Lajkó Félix: 7 /2005/

delta

A film zenéjéből egy kicsi meghallgatható itt.
Elöljáróban ennyi.

és mégis (Palya Bea: Adieu les complexes, 2008)

Hangszer és ember a legközelebbi kapcsolatban egymással. Ez jellemzi – talán kissé általánosítva, és az első hallgatás után – Palya Bea és Quintetjének új lemezét. A koncertjáró közönség számára szinte valamennyi szerzemény ismerősen cseng, ugyanis a legtöbbet játszották a megjelenés előtt is.

Különleges effekteknek, elektronikának nyoma sincs, mégis: – csak azért, hogy zsurnalisztikai puskaporomat ellőhessem – a hangzás egyszer érdes és rusztikus, máskor finom, elhaló és remegő; említést sem téve a két véglet közötti fokozatokról. Mindez annak következménye, hogy a zenészek hozzánőttek az általuk megszólaltatott hangszerekhez, sőt, ismerik minden egyes rezdülésüket, és amikor játszanak, érződik a zene és zeneszerszámuk hangja iránti elköteleződés: a szerelem.

A lemez erős kezdéssel indul, nemcsak a feszült hangulat és szöveg, meg a rikító fúvósok miatt, hanem elsősorban a Hold intimitása az ok. Az a közelség, tapinthatóság, ami többször erősen visszaköszön a korong hallgatása közben. Mégis más e visszaköszönések színezete: a Szép szemű szeretőm fülledtsége, a Három árva magára-maradottság érzése, a Lover man vágyakozása. A lemez fő motívuma a személyes kétely: a „szabad madár” lét és az elköteleződés belső harca. A már említett Holddal a női hang magát határozza meg: „Bennem alvó hold ragyog, és fű fakad”. Rögtön a Hoppá játékossága után jön a Lovas dal ismétlődő rákérdezése: bírom-e az élet küzdelmeit? Végig ingadozik a nő: a Szép szemű szeretőm együttléte ellenére cinkosan kacsint az I’m happy-ben: boldog vagyok – veled vagy nélküled. Az Észosztó nagy szájhős és az Áll a kapun is az ígérgető, nagydumás férfiakon köszörüli a nyelvét. Az utóbbiban megjelenik újra az ingadozás: a kiábrándulás után a szabad élet szépségének vonzásába kerül a nő. Az elköszönésről és egyedüllétről mesél az Anyám, anyám és a Sophia express is. Ez utóbbiban a feszültség fokozatosan emelkedik, majd a dal egy érzelmileg rengeteg hatást hordozó és kiváltó, katartikus, sikolyszerű, de végül lenyugvó végkifejletbe torkollik. Nem utolsó sorban ez a rész is bizonyítja, hogy a zenekar tagjai improvizációs készségüket nemcsak külön-külön, hanem együtt is kiválóan tudják alkalmazni. Ezzel az éles váltással érkezünk el a záró sóhajhoz (Lover man). A nagy tombolásból valamiféle harmónia felé. Jelzi, hogy a lemez nőalakja út közben van, keres. Bizonytalan, mert nem tudja, hogy az igazat (vagy az igazit) találta meg éppen, vagy csak valamit, ami annak tűnik.

Többször hallottam Palya Beától, hogy interjúkban hangoztatta zene és szöveg egységességének fontosságát. És nem csak hangoztatta. Ki kell emelni azt a nagyszerű zenészgárdát, akik a Quintetet alkotják, és rendkívül sokat adnak az énekesnőjük zenei világához: Szokolay „Dongó” Balázs (fúvósok), Lukács Miklós (cimbalom), Novák Csaba (nagybőgő), Dés András (ütőhangszerek). Az ő együttes munkájuk és zeneszeretetük teremti meg azt a zenei szövetet, ami egyszerre tartja, öleli körül, valamint engedi látni a szöveg által is bemutatott tartalmi vonatkozásokat.

Az énekhang, fúvósok és ütősök dominálnak, a bőgő és a cimbalom inkább hűséges kísérők, de néha ők is kapnak hangsúlyos szerepet. Elképesztőek a ritmusok, az ütősök hangszínei, valamint a fúvósszólamok variációi. A Balkán és a Közel-Kelet tengelyében helyezkedik el a hangzásvilág. Palya Bea véleményem szerint kiválóan alkalmazza az adott technikákat, stílusokat. A különböző szerepeket is a megfelelő pillanatban és szöveggel párosítva ölti magára. Mondjuk, technikailag kilóg a két angol nyelvű dal kiejtési hibáival – a magyarra fordításnál ez még mindenképp’ a jobbik megoldás volt. Ellenben zseniális a különböző tradicionális dallamokra írt mai szöveg, ahogy köznyelvi elemeket visz bele, talán ezáltal válnak elevenebbé. És vice versa: amikor az Áll a kapun szövegét helyezi új kontextusba a szájbőgős-kannás kísérettel és sanzonos énekmóddal.

A dalok szerkesztése egyenletesen jó színvonalú. Szinte általános a kiállások vagy a szólók disszonanciája, fokozó jellege és kicsúcsosodó hangképe (Lovas dal, Észosztó nagy szájhős, Anyám, anyám). Egyes esetekben a diszharmónia bekerül az énekelt versszakba is (Lovas dal, Három árva), vagy a dal végére, teljesen más hatást gyakorolva (Sophia express). A dalok egészét tekintve verze és (instrumentális) refrén kapcsolata általánosnak tekinthető, már ahol vannak ilyen szakaszok (Lovas dal, Észosztó nagy szájhős, Hoppá): kiemelkedőbb, teltebb refrén, üresebb versszak. A refrén helyett szólókkal operáló daloknál teljesen más figyelhető meg (Szép szemű szeretőm, az I’m happy, az Anyám, anyám, a Lover man): ezekre homogenitás vagy kifinomult dinamika jellemző. Kivételt képez a Hold. A Sophia express egy fokozatosan emelkedő, egyre erőteljesebbé váló kompozíció.

Palya Bea és négy zenésztársa számomra egyértelműen egy mérföldkőnek tekinthető lemezt készített, mind – az általam nem ismert – eddigi szólólemezei sorában, mind a jazz-világzene színterén. A hagyományok új kontextusba való átültetésének egy kiemelkedő és hiteles példája. Némileg félelmeket is szült bennem, hogy milyen lesz a következő album, mindenesetre az Adieu les complexes érdemeiből az mit se fog levonni. Ugyanakkor ez a lemez sem írja fölül Palya Bea eddigi munkáit, és azt sem gondolom, hogy csak a korábbi munkák tükrében lehet róla képet alkotni, azért is írtam, hogy az életmű ismerete nélkül is kiemelkedő alkotásról van szó, mivel önmagában áll, nyilván a többi lemez ismeretével más színezeteit is észrevehetjük, a változásokból több következtetést vonhatunk le.

akúsztik X.

Nos, itt egy klasszikus, egy szerelem. Nirvana: Unplugged in New York. A hangulat szerintem a képekkel jön át igazán, ahogy Kurt Cobain és a többiek lóbálják a lábukat, szívják a cigiket. Cobain ül az irodai forgószékén, valami szakadt kardigánban, szemébe lógó hajjal. Szétszórtak, amennyire csak lehet, az MTV-n leadott koncert feszesebbre volt szerkesztve, nyilván. Itt hangolnak, szarakodnak rendesen.

Plateau

Where did you sleep last night

más másképp'

A Heti Válasz újságírója is recenzálja az ákosnegyvenet. ITT.
Én is megtettem. EGGYEL LEJJEBB.

A szeptemberi X-roads Ten stones kritikájának angol fordítása egy kisebb interjúval ITT olvasható.
A Magyar Narancs kritikai visszhangja ÍGY HANGZIK.
A passzió.hu EKÉPP vélekedik.
A lemezt én is nagyítóm alá tettem. EZT LÁTTAM.

anzix III. - ősz hajszálak és zenébe hajló színek

És a színek. Régóta akartam a színekről írni. Hogy milyen az, mikor színeket látok a mozdulataidban. A mozdulataid helyett. Meg hogy mindig is ezek a fakóba, szürkébe hajló színek érdekeltek. Látod. Matt-ezüst. Visszahúzódó-zöld. Félénk-vörös. Szelíd-okker. És hogy fotózni is csak ezek miatt érdemes. Na meg persze, hogy mi van akkor – botrány lesz, amit mondok –, ha egy fekete-fehéren én színeket látok? Akkor is, megmondtam, csak a színek miatt érdemes.

* * *

Persze, jön a művészúr és megmondja a tutit. Meg a zenekarával annyira tutik, hogy egyik dalból a másikba. Persze, meg szmoking, mi? Szóval így dünnyögi húsz év dalait mikrofonjába, mellette-mögötte zöngicsél a zenekar. Bár korántsem ilyen álmatag ez a dolog. Néhány sláger úgy szét van cincálva, hogy már élvezem. Vannak ritkaságok és csúcspontok. Ha tőlem kérdezik, azt mondom, hogy három volt. (Visszavág a nagyvárosi majom. Láss bennem utoljára mást. Szabadíts fel.)

És így, ahogy elnézem őket, látom-hallom a különböző színeket, hangulatokat; érzem, hogy kezdenek a zene felé közelíteni. Elhagyták a dupla lábdobos, lehangolt gitáros zúzdákat, megszabadultak a vonóskartól: mindkettő igen sokat takar. Hat ember, a zene és egymásra figyelés. Mi is figyeljünk, hátha.

Ákos 40 koncert, Debrecen, október 11.

jenő és pajtásai - /Woven Hand: Ten stones, 2008/

A Woven Hand művészetét zseniális, kifinomult és sokrétű szintézis jellemzi; elegye a zenészek tudásának és kreativitásának, valamint Edwards kultúrák és zenei stílusok által impresszionált énjének. Más szavakkal: Edwards hite révén meghatározott szellemének és zenésztársainak egyre magasabb fokú integrálódását követhetjük figyelemmel.

Amit itt hallunk, nemcsak a fülhöz szól. Az eddigi albumokon megszokhattuk a szövegek elliptikusságát, hogy nekünk, hallgatóknak kell összekötni, kiegészíteni a gondolatokat, aktív befogadóvá kell válnunk. Edwards legmesszebb a Slota prow nem létező nyelven „íródott” szövegével ment el: amikor a tudást is félredobva, ráérzésünkre hagyatkozva próbáltuk kibogozni a tartalmi szálat, már ha akartuk. Ilyen szélsőséggel a Ten stones című korongon nem találkozunk. Azonban megmaradtak a nehezen érthető, absztrakt képekből álló dalszövegek. Ezeken végig érezhető az énekes kereszténységének lenyomata. Van mondanivalója, van üzenete, bármennyire is rémisztő ez a posztmodernitás viharában. Ugyanakkor, tisztában van azzal, hogy teljes mértékben didaktikusan és tanító jelleggel nem lehet ezt elmondani. Már csak azért sem, mert transzcendens minőségekről is esik szó (isten, szerelem), melyekről képtelenség egyfajta tudás-szkepszis nélkül beszélni. Platóni fogalomkörből a ’doxa’, igaz vélekedés vonatkozik ezekre. Valamint ha szólni akarunk e minőségekről, a logikai nyelvhasználat korlátaiba ütközünk sokszor. Edwards él a költőiséggel és az ellipszissel is. Szavakból alkot absztrakt képeket, képtöredékeket, és ezeket montázsolja egymás mellé: így formál dalszövegeket (Cohawkin road, Iron feather, His loyal love). Persze él direkt utalásokkal, bibliai idézetekkel is (Beautiful axe, Not one stone, White knuckle grip), sőt, a Kingdom of ice szövegét Jób könyve inspirálta. Összefoglalva: az elvonatkoztatott és világosan érthető szövegrészek egymást váltják, összefonódnak dalokon belül is, így teszik izgalmassá a hallgató számára a megértést, több figyelmet követelve.

Újdonságszámba megy a rockosabb, az elektromos gitároknak nagyobb teret engedő, és a koncerthangzáshoz közelebb álló hangszerelés, valamint a vendégzenészek (Daniel C. Smith, Emil Nikolaisen, Elin K. Smith) közreműködése. A koncerteken Pascal Humbert vaskos basszusmenetei nem kis szerepet játszanak, most végre a stúdióalbum hangzásvilágának is részét képezik. Kevesebb a kísérletező, elvont dal, mint a korábbi lemezeken (Elktooth, Slota prow, To make a ring). Ellenben számos keményebb, karcosabb szám került a korongra. Nincsenek instrumentális darabok se, mint a Blush Musicon vagy a Mosaicon.

Az album nagyjából első felének dalai csiszoltak, szinte észre se vettem eleinte a Beautiful axe-ban vagy a Not one stone-ban, hogy már a fejemet söpri le a refrén vagy a kiállás. Ezek a dalok szinte egészében a koncerthangszerelést adják vissza. Ezekhez hasonló dalok stúdiólemezen alig akadnak: a White bird (Blush music), illetve a Winter shaker, Dirty blue (Mosaic) jutnak eszembe. Kevésbé erős hangzású és monumentális, azonban még emelkedettebb dalok következnek (Cohawkin road, Iron feather).

Szépségük után igazi meglepetés a White knuckle grip és a Quiet nights… feldolgozása. Előbbi a 16 Horsepowert is megszégyeníti bandoneonos, torzgitáros zúzdájával, utóbbi jelentős mértékben romba dönti „Jenő” énekhangjának változatairól alkotott képünket. Ez a dal lóg ki egyedül a lemez dalai közül. Még jobban idézi a Winter shakert a Kicking bird, melyben a dobolás és a kiabálás viharos erejű szélként sodor.

A Kingdom of Ice-ban teljesedik ki egyfajta éneklési mód, ami recitálás és kiabálás határvidékén evickél. Feszes kompozíció (ritmusváltások és a dal hossza), feszült hangulat (bendzsó, gitár, bőgő lüktetése, a tekerőlant zúgása, egyéb zajok, „kiáltásbeszéd”) és egyéni hangzás jellemzi. Véleményem szerint a legjobb szerzemény a korongon és kitűnő átvezetés a záráshoz. A His loyal love eddigi egyik záródalra se emlékeztet, talán az Into the pianohoz áll közel hangzásában, de annál sokkal energikusabb. Valami reményt villant fel; a Last fist mélázó, mint az Into the piano, a Deerskin doll inkább drámai. Ennek a dalnak pedig van egy árama, sodrása az akusztikus gitár és a dob által, mely sodrásra rétegződik az ének, a vokál és az effektezett gitár: ez az álomszerűen lebegő hangulat zárja az albumot. Pontosabban zárná, hisz van itt egy instrumentális kivezetés, pusztán zajok és effektek alkalmazásával, ami mindenképp’ a lemez kontextusába illő darab.

Nem mondanám, hogy a legjobb Woven Hand lemez összességében, mert például a szerkesztettséget és az album egészét véve a Mosaic kicsivel fölé emelkedik. Viszont a dalok külön-külön magas szinten egyesítik magukban a különböző hatásokat, inspirációkat. Még valami megfigyelhető a számokat egyenként vizsgálva. Mégpedig az, hogy a 2002-es debütalbumtól kezdve egyre inkább összeolvad a hangzás egy dalon belül. Ezt úgy értem, hogy például a Wovenhand korongon a szerzeményekben többnyire tisztán elválasztható, hogy most bridge, verze vagy refrén van. Itt meg – a Consider the Birdsön és a Mosaicon egyszer-kétszer felbukkanó hangzás után, és a koncertekből következően – azt halljuk, hogy a különböző zajszőnyegek előtt vagy mögött tűnnek fel a gitár, basszusgitár és zongora szólamai, vagy csak egyszerűen azt, hogy gyönyörű folyama van az egyes kompozícióknak és észre se veszi az ember, hogy vége van.

Végül is, így vagy úgy, de ki lehet olvasni e lemez lényegét. Mégpedig azt, hogy példaértékűen helyezi egymás mellé a kemény rock dalokat és az akusztikusabb hangzású lírai szerzeményeket. Ez pedig úgy lehetséges, hogy az elektromos és az akusztikus hangszereket megfelelően keveri egy dalon belül, hol az egyik, hol a másik réteget emeli ki. Így, a létrejött szintézis szövetéből, egyszer a keménység, máskor a lágyság lesz uralkodó, változatosságot eredményezve. A Consider the Birdsön a változatosság jelen volt, minimális formai egységességgel, a Mosaic forma és hangzás szempontjából példaértékű, a Ten stones pedig változatos hangképeket vonultat föl, többé-kevésbé egységes formában. Méltó folytatása a 2006-os korongnak, több tekintetben jelentős fejlődést mutat.

csakzene/a - befordulós

1. Bill Withers: Ain't no sunshine
http://www.youtube.com/watch?v=tIdIqbv7SPo

2. Woven Hand: Ain't no sunshine /Bill Withers/
http://www.youtube.com/watch?v=7OguWGR9FeY

3. White Stripes: Death letter
http://www.youtube.com/watch?v=3-HR3EcC7cg

4. Alanis Morisette: 20/20
http://www.youtube.com/watch?v=gS4537OLcIA

5. Woven Hand: Into the piano
http://www.youtube.com/watch?v=eaCIj2yxhsM&feature=related

csatlakozzatok!

"Külső munkatársunknál kiverte a biztosítékot tegnap reggel a magyar funky egy reprezentatív baromsága. Bosszúja konstruktív, és ezennel a Cluster One csatlakozik hozzá: többek közt az ilyen és hasonló fos zenék elleni tiltakozásul az októbert a tudatos zenehallgatás hónapjává kiáltjuk ki."

A továbbiakat itt találjátok:
http://www.clusterone.hu/2008/10/02/oktober-a-tudatos-zenehallgatas-honapja/

anzix II. - változóan felhős

E bejegyzés alá került az előző képeslap. Míg a tavalyi ’kép nélküli képeslap’ volt, a mostanihoz csatolok illusztrációkat. Ennek a hátterében nincs művészi koncepció, pusztán most van rá lehetőségem. És ez a képeslapírás is egy eléggé ad hoc dolog. Furcsamód pont itt jött rám újra. Továbbá érdekes, hogy, bár egy éve más volt a helyzet, Kenese most is beugrott. Megérkeztünk nagyapámmal szüretelés céljából; nem sokkal utána már ágakat gereblyéztem, talicskáztam ide-oda. Közben, magam sem tudom miképp’, de Kenesére gondoltam először. Mindenesetre jó volt rá máshogyan emlékezni, mint tavaly.

* * *

Mondhatni, felüdülés volt belecsöppenni ebbe a munkába. Valahogy lenyugszik az ember. Komótosabbá válik. Ha csak egy hétvégére. És megtisztítja az eszközöket. A fürtöket leszedi, leméri. Persze, a tavalyi katasztrófa volt – egy tál. Idén melegedik az ember szíve tája. Harminc kiló fölött, noha ’94-ben a kilencvent is meghaladta. És darál. Meg présel. Mustot mér, kóstol. Demizsonba tölt.

Szinte megijed az ember. Ilyen egyszerű? – kérdi magától és csodálkozik. Mert ilyesmivel ritkán van dolga. Ami ennyire természetes és mélyen emberi. Nyilván nem azt tapasztalom, amit a vidéki, földjéből élő ember. Tudom: ez csak egy töredék – ráadásul nagyon aprócska. És mégis. Kivehető belőle valami a természetességből és az életszerűségből.

/Balatonakarattya, 2008. IX. 27-28./