Saturday 13 September 2008

hitvallás (Woven Hand: Consider the Birds)


„Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál?”

/Máté 6:26/


Experimentális és expresszív. Kénytelen vagyok e két jelzővel kezdeni a Woven Hand még 2004-ben kiadott, Consider the Birds címmel ellátott anyagát boncolni kívánó írásomat. Edwards legfőbb kísérletező-pajtása Ordy Garrison dobos, aki nagyobb szerepet a 2006-os Mosaicon kap. A kísérőzenekar triójának másik két tagja: Shane Trost basszusgitáros és már a Horsepowerrel is együtt dolgozó Daniel McMahon zongorista.

Néhány írással ezelőtt főleg zenei szempontból, de leginkább az egész albumot figyelembe véve alkottam röviden véleményt a Woven Hand 2002-es bemutatkozó anyagáról. A második sorlemezként kezelt Consider the Birdsnél a szövegekről, a tartalmi vonalról is esik szó. Egyrészt mert elkezdtem keresni az albumcím és a számok összefüggését. Erre az indított, hogy sok hallgatás után is kuszának tűnt a dalok gyűjteménye zeneileg – egy dinamikus, egy csendes egyszálgitáros, majd egy kísérletező –; és nemigen találtam az egységet. Hozzáteszem, hogy a Mosaic címe igencsak találó: véleményem szerint a legjobban összefogott és megszerkesztett Woven Hand lemez.

A fenti idézetnek úgy érzem, több vetülete, értelmezési lehetősége is van. (Most mondhatni a trópusok retorikájáról beszélünk.) Az egyik nyilván érthetőbb: ne azzal foglalkozzunk, hogyan nézünk ki, miként van lehetőségünk öltözködni, az alapvető létszükségleteket meg tudjuk-e teremteni, mert az Úrnak gondja van erre is. A másik vetület áttételesebb gondolkodást kíván. A következő versekben Jézus szól a liliomokról és az öltözetről. Az öltözködésnek, a ruhának mintegy etikai vonatkozását vélem felfedezni. Nyugi, megmagyarázom (bölcsész vagyok, nemdebár?) Hogy az emberek nemcsak a fizikai, látható igényességre, tisztaságra vágynak – még ha nem is vallják be –, hanem a belsőre és erkölcsire is. Illetve folyamatosan szükség van valamire, ami biztosítja az ember jóérzését, elégedettségét magával és teljesítményével – szintén elfedvén lényegesebb dolgokat. Így, szimbolikus értelmében, a ruha a bűnök, a jóra való képtelenség (lásd Pál apostolnál) eltakarására szolgál; az ember találmányai és próbálkozásai fedik el a tényt, hogy közben nem képes jobbá válni (az Off the cuffban: „We bring our best machine/One to wash yourself clean”). Hangnemét tekintve a To make a ring agresszív, dühös („Listen/judgement will not be avoided by your unbelief/your lack of fear/nor by your prayers to any little idol here”), a Chest of drawers szelíd és egyenes („go into the lords house/go in a mile”). Ezzel a felszólítással kiszabja magának az irányt; felismeri bűnösségét („We as well are nothing but trouble”) és cselekvésképtelenségét, valamint a kiutat. A cselekvésképtelenséget, ami a cselekvés haszontalansága is egyben. A kiutat Jézusban: „Where is my country/Wholy in his hands/Worthy in his eye/You and I/Yeshua/Yeshua/Where you go take me with you” (Oil on panel – mellesleg Hyeronimus Bosch A hét főbűn című képe ihlette). S annak a felismerése is fontos, hogy a kiút nem jelenti a nehézségek megszűnését.


Hieronymus Bosch: A hét főbűn


Szóval, mint említettem, különböző hangszerelésű és hangvételű dalok váltják egymást. A nyitány (Sparrow falls) rögtön egy teljes zenekarral megtámogatott szerzemény, zongorás, slide gitáros díszítésekkel, harangok kongásával és expresszív seprűs dobolással. Az emelkedettség és dinamikai játszadozás (visszafogott-eleresztett) jellemző a Bleary-eyed dutyra és a Speaking handsre is: ezeknél mondjuk a dob-basszus-zongora klasszikus jazz-felállása a meghatározó. Ordy Garrison dobolása zseniális (a Bleary-eyed duty verzéjének kísérőcines triolái elképesztőek). Aztán jönnek az egyszemélyes darabok. Van kísérletező fajta: például a To make a ring, Off the cuff, Tin finger triásza, amikből az első kettőben a mindenfelől beszippantott népzenéket értelmezi így-úgy, de mindenképp’ ’át’. Persze, emelkedettség, pszichedelikus hatások, inkább recitálás, néhány szép dallam a jellemző. Van két csendes, melankolikus opusz: az egyszálgitáros Chest of drawers (jó, basszus: pergő is van benne) és a zongora-gitár duóval kísért záródal, az Into the piano. Ezekben is megy a recitálás, a Chest of drawersben azért szép a gitárjáték és az énekdallam is. A folyamatosan emelkedő dalok közül a Down in yon forest egy tradicionális dallam kiforgatása pengetőssel, ütősökkel és a végére megérkező torzgitárral. Az Oil on panel pedig visszafogott és kifinomult, noha, vagy éppen ezek miatt az egyik legerősebb dal az albumon.

Edwards megmutatja zenei világának színezeteit. Láthatjuk, mit csinál egymagában, mit zenésztársaival. Énekel és recitál, elliptikus és érthetőbb szövegeket. A sok különbözőséget érthetőbbé és átláthatóbbá teszi az egységes tartalmi vonal. Dalszerkezetek, hangszerelés, előadásmód tekintetében is sok újat hoz a cím nélküli 2002-es lemezhez képest. Kísérletező és kifejező.


David Eugene Edwards

No comments: