És a színek. Régóta akartam a színekről írni. Hogy milyen az, mikor színeket látok a mozdulataidban. A mozdulataid helyett. Meg hogy mindig is ezek a fakóba, szürkébe hajló színek érdekeltek. Látod. Matt-ezüst. Visszahúzódó-zöld. Félénk-vörös. Szelíd-okker. És hogy fotózni is csak ezek miatt érdemes. Na meg persze, hogy mi van akkor – botrány lesz, amit mondok –, ha egy fekete-fehéren én színeket látok? Akkor is, megmondtam, csak a színek miatt érdemes.
* * *
Persze, jön a művészúr és megmondja a tutit. Meg a zenekarával annyira tutik, hogy egyik dalból a másikba. Persze, meg szmoking, mi? Szóval így dünnyögi húsz év dalait mikrofonjába, mellette-mögötte zöngicsél a zenekar. Bár korántsem ilyen álmatag ez a dolog. Néhány sláger úgy szét van cincálva, hogy már élvezem. Vannak ritkaságok és csúcspontok. Ha tőlem kérdezik, azt mondom, hogy három volt. (Visszavág a nagyvárosi majom. Láss bennem utoljára mást. Szabadíts fel.)
És így, ahogy elnézem őket, látom-hallom a különböző színeket, hangulatokat; érzem, hogy kezdenek a zene felé közelíteni. Elhagyták a dupla lábdobos, lehangolt gitáros zúzdákat, megszabadultak a vonóskartól: mindkettő igen sokat takar. Hat ember, a zene és egymásra figyelés. Mi is figyeljünk, hátha.
Ákos 40 koncert, Debrecen, október 11.
No comments:
Post a Comment