Catharses II.

Woven Hand. Ezt a zenekarnevet leírva két dolog jut eszembe: erő és alázat. A zenei és emberi oldal. Elképesztő energia jellemzi minden egyes koncertjüket—hihetetlen erő nyomul a ’befogadó’ arcába. És ezt úgy tudják adagolni, olyan dinamikával, ami mindig meglepi a hallgatót. Az intenzitás végig állandó, de más jellegű a ’Whistling Girl’, amit Edwards szólóban, bendzsózva ad elő, és más a ’White Bird’, amiben az alapként pulzáló alsó tamok és basszushangok fölé a második gitár effektezett, vinnyogó szólama kerül—megadva a dal abszolút tetőpontját. Ami még fontos—és tulajdonképp ez adja a Woven Hand hitelességét—, hogy náluk a kemény zene zsigerből jön, nem valami megcsinált koncepció határozza meg. Nem azt akarom mondani, hogy minden egyes alkalommal véletlenül játszanak durván, hanem, hogy ők keményen szeretnek zenélni és kész. Pontosabban keményen és alázattal. Amikor először mentem koncertjükre, meglepődtem a négy szerény figurán, akik kedvesen mosolyogva mentek ki a színpadra, de percekkel később már nem várt intenzitással kezdtek játszani. Kevés beszéd, semmi sztárallűr, csak tisztán erő és alázat.

Catharses I.

A zene történetének – meg nyilván a színházénak is – az egyik legfontosabb, legrégebb óta alkalmazott és talán leghatásosabb eszköze a hangerő fokozása. Ha ezt jól alkalmazzák, és mondjuk egy téma monoton ismétlésével kombinálják, akkor jó úton járnak a hallgató letaglózásához. Ennek a módszernek estem én is áldozatául, mikor életemben először hallottam élőben Ravel Boleróját. Lenyűgözött a hangszerelés, a téma rengeteg árnyalattal való bemutatása és maga a tizenakárhány perces crescendo. Paradoxon, de: leírhatatlan, ahogy nő a darab, egyre több teret követel magának (határt szabhat-e egy terem mérete a benne elhangzó zenének, és mi a helyzet a szabadtérrel?), feszül és feszül, beszáll a második pergődobos, mindenki rendületlenül játssza ugyanazt a témát, végül robban: széthasítják a teret a rézfúvósok és a cintányérok. A zenehallgató meg visszasüpped a székébe, ahonnan szinte félig felállva és teljes erővel koncentrálva lett egy újabb megmagyarázhatatlan élmény részese.

Majd máskor, máshogy – Woven Hand és Muzsikás a Millenárison

2002. Kijött a 16 Horsepower Folklore c. albuma, mely már bőven eltávolodott a régebbi lemezek, de leginkább a Low Estate durvább világától. Mindenesetre a lényeges az, hogy – mint a címe is mutatja – népzenék hatása alatt készült ez a stúdióalbum. Többek között a dalok sorában szerepelt a Muzsikás ’Betyárnótá’-jának angol nyelvű átirata, az ’Outlaw Song’. Mindezt Edwards és a magyar együttes barátságára vezethetjük vissza. Aztán erre a barátságra alapozva a Sziget szervezői felkérték őket egy közös produkcióra 2009-ben. Már ott észrevettük, hogy számos probléma van ezzel az együttműködéssel: az egyik az, hogy eljátszanak egymás mellett, a másik, hogy a Woven Hand nem tud bekapcsolódni a magyar népdalokba, és a Muzsikás is csak egy-két Woven Hand-szerzeménybe. Végeredménynek megkaptunk egy szétszakadozott dinamikájú koncertet, amin csak a két zenekar egymás iránti kölcsönös tisztelete és barátsága látszott meg. Nos, ugyanezeket a következtetéseket kellett levonnunk a november 21-ei produkció után is, bár a helyzet javult, és a problémák okának megfejtéséhez is közelebb kerültünk.

Sajnos a helyzet csak egész picit javult a Szigetes koncerthez képest. Mondjuk rögtön az elején, a nyitó Muzsikás-blokk után következő két Woven Hand-dal bizonyította, hogy a közös előadás nem kell, hogy feltétlenül minden zenész folyamatos játékát jelentse: az amúgy koncertritkaságnak számító ’Swedish Purse’ egy szívbemarkoló hegedűszólamot kapott, míg a Szigetről ismert, töröksíppal harci indulóvá alakított ’Kicking Bird’ egyszerűségében volt monumentális – nem csoda, hogy ezek után tört ki az első nagyobb ováció. A gondot az jelentette, hogy ezek után alapvetően a nyári repertoárt játszották lényegében ugyanazzal a hangszereléssel, néhány másik dallal kiegészítve. És bár Edwardsék trióban is tudnak elsöprően játszani, azért iszonyatosan hiányoztak néhány helyen Peter van Laerhoven zajfalai és széteffektezett, már-már beteges gitártémái. Amiért talán jobbnak és lehengerlőbbnek tűnt a Millenárisbeli koncert a Szigetesnél, annak az lehetett az oka, hogy egy színházteremben ülve jobban tudtunk koncentrálni a dalokra. Azonban így is megállapíthattuk, hogy (1) több helyen vehetett volna részt a Muzsikás a Woven Hand-számokban, ha már Edwardsék nem tudtak bekapcsolódni a magyar népdalokba; (2) ha két zenei világot kapcsolódási pontok nélkül helyeznek egymás mellé, azok gyengítik egymást; továbbá (3) nemcsak, hogy gyengítik egymást, hanem a koncert egységét is megbontják.

A Woven Hand és a Muzsikás elvárt fúziójának működésképtelenségét én csak egy okkal tudom magyarázni. Azzal, hogy ők egyfajta baráti, egymás iránti tiszteletet kifejező örömzenélésben gondolkodnak. Lényegében nem is gondolkodhatnak másban: a két zenekar nem egy „alkotói közösség”, és sosem fognak együtt olyan szerves egységgé összeálló koncertet adni, mint külön-külön szoktak. Mégsem tartom teljesen fölöslegesnek ezeket a közös produkciókat, csak változtatni kellene a koncert szerkezetén. Ha a Muzsikás kezdene, aztán következne a Woven Hand, a kettő között pedig a legjobb közös dalok képeznék az átvezetést, például az ’Outlaw Song’, a ’Kicking Bird’ és a ’Swedish Purse’ (alapvetően a csendesebb-akusztikusabb Woven Hand-lemezek anyagából válogatva), akkor létrejöhetne egy szép ívű, dinamikus előadás, amiben nem oltanák ki egymást a dalok és minden a helyén lenne.

Woven Hand hivatalos
Hihetetlen,de nem: Woven Hand + Muzsikás a Szigeten
Jenő és pajtásai (Woven Hand: Ten Stones)

név nélkül (időbensiég)

Furcsa érzés küszöbön állni. Már nem. Még nem. (És mégis: pontosan valahol.) A folyamatban állni, a változás megdermedt képkockájaként. (Film fotográfiákká szaggatva.) Mint az ember, aki, miután leesett a lóról, fekszik a földön és már nem Saulus, de még nem Paulus—névtelen utazó.
Küszöbön állni annyi, mint találkozni. Nem csak olyan értelemben, ahogy teljes ismeretlenek először kapcsolatba kerülnek egymással. Hanem úgy is, mint minden egyes igazi találkozás. Szóval mindegyik ilyen alkalom változást jelent mindkét embernek, még ha csak kis dologról van szó. Csalódunk, növekszik bizalmunk, egy új arcát ismerjük meg a másiknak, megtudjuk mi a véleménye erről vagy arról stb. A legtöbb esetben azonban nem is tudnánk kifejezni, hogy mi változott, milyen irányban vagy kiben. Talán csak később látjuk meg az apró fokozatokat vagy, hogy mikor kezdett másképp viselkedni, és így tovább.
Továbbmegyek: ugyanez történik, amikor saját magunkkal találkozunk? (Vagy teljesen jelentéktelen a kérdés, mert mindig önmagunk vagyunk?) Gondolkodunk: magunkkal beszélgetünk, megvitatunk kérdéseket és gondolatokat. Ha ezt folyamatnak vesszük—aminek nyilván vannak holtpontjai, mint ahogy egy folyó duzzasztógátjainál valami állóvízszerű keletkezik—akkor jellemzője a változás. De vajon lényegi eleme is?
Nem tudom, hogy idevaló-e felhozni Sziszüphosz történetét. Azért gondoltam rá, mert úgy vélem, hogy amikor újra és újra nekilát feladatának—amire kárhoztatták?—, tulajdonképpen magával találkozik. Időről időre. Feladata, sorsa mindig taníthatja valamire, megismertetheti saját magával. Talán sorsa és önmaga ugyanazt jelentik.
Van még egy találkozás, ami megfoghatatlanabb az előzőeknél—az Istennel való kapcsolatra gondolok. Ha úgy is vesszük, hogy a történelemben megjelent Isten, elküldte fiát—Jézus történeti alakja—, itt és most nekünk csak a Biblia szövege marad konkrét dologként, ami által kapcsolatba kerülhetünk a transzcendenciával. Egyértelmű azért, hogy kimondhatatlanabb, kevésbé egzakt módon is találkozhatunk Istennel. A lelki élet kifejezéssel ragadhatjuk meg ezt leginkább. Nehéz azért meghatározni, hogy mikor halljuk „Isten hangját” és mikor a sajátunkat: néha lehetetlen elkülöníteni egymástól a kettőt, ami—érintve Szent Ágoston gondolatát—félreértéshez vezethet. 
Visszatérve az elején felhozott példához, Saul—Pál?—megtéréséhez: érdekes és talán a többi találkozáshoz képest mélyrehatóbb az Istennel való kapcsolatteremtés. Pál számára egy életre szóló pillanatot hozott damaszkuszi útja. Mikor úgy gondolta, hogy minden úgy fog menni, ahogy általában mennek a dolgok, akkor volt „A legfőbb ideje, hogy”.

Absztrahálás boncasztalon (A Grönholm-módszer)

Arra jutottam a napokban, hogy szeretem azokat a filmeket, melyek a látványelemek minimális használatára szorítkoznak. A Joy Division-nel, közelebbről Ian Curtis-szel foglalkozó Control fotószerű jeleneteivel ragadott el. A Párizs, Texas látványszegény képsorai vezettek a film egyre jobban kitáruló világába.

A vizuális minimalizmus abszolút fokát nálam az El Método (A Grönholm-módszer) c. film jelenti most. A szinte-dokumentarista képsorok és a gyakorlatilag két helyiségben játszódó jelenetek egyaránt arra mutatnak, hogy az emberi viszonyok kiragadása és analizálása zajlik. Nagyító alá helyezett arcok, viselkedésformák, szituációk és harcok. Nincsenek rohanó akciójelenetek villódzó képsorokkal. Nincsenek fegyverek és robbanások, még egy csepp vér se. Mégis egyre feszültebben tornyosulnak előttünk a történések. És mégis mindenki sérül: sok kis halál. Szinte beteríti az embert az idegesség és a játszmák könyörtelensége. Közben egyre világosabb lesz, hogy nem a végkifejlet a fő kérdés, hanem az odavezető út. A jelöltek szembekerülnek magukkal, és azon rágódnak, hogy fel merjék-e magukat vállalni. Valaki remekel az álarca mögött, valaki nem bírja tovább a farkastörvényeket és feladja a lélekölést. Hogy ki a sikeresebb ebben a játékban, nyilvánvaló.

Nehéz film az El Método. Mégpedig azért, mert a néző fokozatosan szorultabb helyzetbe kerül. Kezdetben úgy érzi, hogy a cégvezetéssel együtt vizsgálja az állásinterjún részt vevő embereket, és hogy kellő távolságban van az eseményektől. A végén azonban szembesül magával és rájön, hogy akik vizsgálnak, és akiket vizsgálnak, végtére ugyanazok.

újabb lábjegyzet a délelőtthöz (2009. 10. 16.)

És még valami. Mindenki odavan, hogy Van Gogh, Turner, Rembrandt; velük szemben mindenféle külföldi kortárs, magát identifikálni nem tudó képzőművész - akiknek nem elég a festő vagy szobrász kifejezés -, és el vagyunk ájulva. Persze, ezeket mind meg kell nézni, mert zseniálisak, de legyen már szó azokról is, akik mindig kéznél vannak. Menjünk el az MNG állandó tárlatára és nézzük meg a XIX-XX. századi gyűjteményt: láthatjuk, hogy ami régen olyan jellemző volt (elmaradás a nyugat-európai művészektől), ebben az időszakban szinte egyáltalán nem jelentkezik. Érződik az adott európai művészeti áramlat hatása, ugyanakkor összetéveszthetetlenül egyedi képi világ jellemző a kiállított művekre. (Példának mondjuk ez, emez és amaz.)

lábjegyzet a délelőtthöz (2009.10.16.)

A zene koncerten az igazi. Nyilván ebbe bele lehet kötni, de jócskán van igazságtartalma. Átütő dobhangzás, telt basszusok, vinnyogó billentyűk és gitárok, satöbbi. Ez csak annak kapcsán jött, hogy ellentétben a zenével, milyen keveset járunk múzeumba, hogy a képeket eredetiben lássuk. Megelégszünk a reprodukció monitoron vagy albumban megjelenő képével (nem a KÉP előttünk megjelenő képével!), pedig micsoda hatása van, ha mondjuk egy festmény igazi valójában lóg előttünk a falon, az alkotó által megfestett méretben: megfigyelhetjük a színeket, árnyalatokat és az ecsetkezelést (persze a múzeum világításán is sok múlik), közelebb mehetünk és eltávolodhatunk...

(Ehhez kapcsolódik, hogy több éven keresztül én se voltam képes elmenni az MNG-be, hogy megkeressek egy képet, aminek nem emlékeztem a címére és a szerzőjére, de tetszett. Most íme.)

Vaszary János: Golgota, 1930-as

tomvétszlájv

Tom Waits: Glitter and Doom Live
(ingyen dalok)
(dallista & egyebek)

koncertajánló

10. 13. 21.00 - Egy Kiss Erzsi Zene @ Gödörklub [info]
10. 14. 21.00 - David Yengibarjan @ Gödörklub [info]
10. 20. 20.00 - Dresch Kvartett @ Szimpla Kert [info]
11. 9. 19.30 - Dresch Kvartett @ Művészetek Palotája [info]
11. 20. 20.00 - Woven Hand @ Porgy&Bess (Vienna) [info]
11. 21. 20.00 - Woven Hand & Muzsikás @ Millenáris [info]
12. 19. 20.30 - The Unbending Trees @ Zenetudományi Intézet [info]

Tiszta szívvel

A helyén van (Hide and Seek koncertkritika)

Hosszú idők kínos hallgatása után egy recenzió olvasható, bár remélem, hogy mindenki szorgosan meghallgatta az ajánlott dalokat. Már csak azért is, mert remek kezdőpontot jelent a Woven Hand a Hide and Seek-hez, legalábbis az amerikai gyökérzenék hatását egyik formáció se tagadhatja le.

Előre bevallom, nem vagyok country-rajongó. Van két együttes, akiket szeretek és történetesen country-t játszanak. Az egyik végletet a már nem létező Sixteen Horsepower képviseli sötét alt-country-jával. A másik póluson a Dixie Chicks található, akiket annyira nem ismerek, de úgy gondolom, hogy a country-elemeket jól integrálják egyfajta pop-köntösbe. A műfaj elvetemült rajongói biztos legyintenek mindkettőre – persze mindkettőre más miatt, de a túl populáris vagy túl szélsőséges lenézését meghagyom nekik. Ebből következik, hogy nem fogok zene-, és műfajtörténeti utalásokkal dobálózni, mert nem tudok.

Amúgy is vannak sokkal fontosabb megjegyeznivalók a Hide and Seek-kel kapcsolatban. A legelső rögtön technikai dolog, de az amatőr zenekarok körében ritka. A dinamikáról van szó. Ők ugyanis úgy tudnak egy roppant kicsi kocsmában zenélni, hogy a verzékben érthetően hallod az éneket, tisztán a gitártémákat, a ritmusszekciót és a csellót. Mert ilyen is van. A refrénekben meg egyszerű természetességgel érződik az energia. És ez a tapasztalat egy finom mosolyt eredményez az a hallgató arcán, hogy végre nincs minden kibaszottul túlhangosítva vagy érthetetlenre torzítva és nem kiabál valaki folyton hülye szövegeket a mikrofonba… (Persze ez a zenekar egyáltalán nem csak és kizárólag a mélázó és állvakargató bölcsész-hermeneutáknak szól, sőt.) Szorosan ide kapcsolódik, hogy a Hide and Seek-é a legkúlabb kezdőszám, amit valaha hallottam koncerten (’Train’). Nem akar keménykedni, hatásvadász vagy bombasztikus lenni; finoman lüktet hosszasan, majd egy hirtelen váltással lép át húzós rock ’n’ rollba. A dinamikával csak egy dalban akad problémám. Ez Tracy Chapman ’Give Me One Reason’-jének feldolgozása. Folyamatosan bennem volt a majdnemindul érzése, ami akár jó is lehetne, de ez a dal megkívánná az elszállást. Nagyon jól elő van készítve, mindenki megy föl a refrén ívén, a végeken jön az erősödő gitár, de aztán megmarad ezen az intenzitáson, ami hiányérzetet hagy maga után: várnék valami gyomrozós basszust, mellé egy kissé jobban megtépett csellóval. Valami olyasmi fokozást, amit Harcsa Vera mr2 Akúsztikos feldolgozásán az akusztikus gitár művel a refrének között fennmaradó pár ütemben.

Persze ez nem annyira számottevő, és részemről is inkább szőrszálhasogatás. Vannak még feldolgozások, mondjuk a roppant energikus ’Long Train Running’ vagy Johnny Cash ’Folsom Prison Blues’-a, amit az eredetihez hasonlóan a Hide and Seek is minimálhangszereléssel játszik. Sőt, előveszik a ’Wayfaring Stranger’-t is, és emelkedett opusszá alakítják (szemben a sejtelmes 16 Horsepower-verzióval vagy a Johnny Cash-féle játékos előadásmóddal). Véleményem szerint sokkal fontosabbak a saját dalok, amik egyértelműen mutatják a blues és a country hatásait, de félreérthetetlenül az egyéni hang kialakulásának folyamatát bizonyítják. Az olyan korábbi számokból, mint a ’Vedd le a kalapod’, az ’Amerika’ vagy a ’Fütyülős’ tisztán érezhető egy egységes zenei-hangulati világ. E korábbi szerzemények mellett a legutóbbi koncerten két új dalt is játszottak, melyek közül az egyszerűen ’Szerelmes’-nek nevezett (félkész) szám az utóbbi évek legjobb opuszai közé került nálam, és mellesleg megmutatja a zenekar dalszerzési-hangszerelési fejlődését: szellemes és bonyolultabb, de lüketető dob-groove-ra épül, és a háttérben megbúvó, majd itt-ott előtörő, enyhén torzított gitár kiválóan vezeti a dinamikai ívet. Mindezekből következik, hogy a Hide and Seek világában jól megférnek egymás mellett a lazán sodró szerzemények és a mélyebb vagy összetettebb dalok.

Az elején felhoztam a két végletemet, amire csak azért volt szükség, hogy skatulyázási célzat nélkül bedobjam a Hide and Seek-et a kettő közé. Bár mondhatjuk, hogy ők se nem olyan alternatívok, mint Lóerőék, se nem olyan populárisok, mint a Csirkék, de ennek a kategorizálásnak nincs túl sok értelme. Ez a zenekar úgy tud szórakoztatni, hogy azzal együtt nem üríti ki a dalok tartalmát. És így meg tudom nekik bocsájtani az iskolás blues alapra furán hangzó prozódiával énekelt számot is.

Hide and Seek hivatalos

he stands alight

ajánló

Woven Hand-koncert, Bécs, 2009. november 20. [info]

it falls to us from his holy hill

Wovenhand: 'Whistling Girl'
/live in-studio performance at KEXP, 2009/

I am everything that you're not

Én és a zene foszlányokban [i]

A zene az életem része. Egy olyan része, ami az utóbbi pár évben nagyon-nagy hangsúlyt kapott. Az előzmény the Corrs-kazettától eltekintve a következőképp alakult a történet. A kezdeti Linkin' Park-Nickelback-Papa Roach-triász után Ákos és Jamie Winchester következtek, elsősorban unplugged lemezeikkel. Ez már a gimis évek közepe. És nagyjából ekkorra datálható - nem véletlenül -, hogy a ritmushangszerek környékén kezdtem tapogatózni. Ebben az időben kezdtem koncertekre is járni. Aztán fokozatosan kialakult az, hogy nem csak azért mentem meghallgatni egy zenekart, mert úgy akartam ott lenni, hogy 'jól toljátok, srácok!', hanem elkezdtem figyelni a felállásra, hangszerekre, hangszerelésre, stb. Azért is szerettem pl. az unplugged-okat, mert kíváncsi voltam, hogyan hangszerelik át az eredeti dalt, hogyan oldják meg a szólamokat, változtatnak-e valamit, vagy teljesen újat alkotnak. A koncertre járkálásnak az lett az eredménye, hogy a jazzbe is beleszaladtam itt-ott.

***

De a történeti dolgoknál fontosabb az, hogy miért is hallgatok zenét, azon túl, hogy jó (bár megértem azokat is, akik szerint semmi jó nincs benne, vagy legalábbis a könnyűzene hallgatásában). Legfőképp talán azért, mert olyan dolgokból áll, amik élvezetet nyújtanak. Lehet ez a tartalom-forma egység; lehetnek a szellemes, kemény, vagy egyszerűen jó szövegek; vagy épp a harmonikus, ötletes, elsöprő, vagy kifejező hangszerelések. Ezek mind jó érzéssel töltenek el. Ezt lehet hedonista esztétikának nevezni, de talán mindenkinek ez az érzés lapul a mélyben. Meg igazából mindegy is, hogyan hívjuk.

***

Szóval a jazzel akkor szokott bajom lenni, ha elkezdenek öncélúan szólózgatni, irány nélkül, mindenfelé menni. Ez nem a zenéről szól, ez egoizmus. Van olyan mondjuk, amikor 'játszik' a zenész. Megmutatja, hogy a hangok ilyenek és ilyenek, eljátszik velük, de igazából őket mutatja. Ilyen folyam-zenét játszik Lajkó Félix, meg nagyobb részt Dresch is. Aki kordában tudja tartani a szólókat és úgy egészében marha jó zenét csinál ebben a jazzes-világzenés rétegben, az Palya Bea. Még ha egyeseknek visszatetsző is túlgesztikulált színpadi jelenléte, belőle egyéniség sugárzik. Az Adieu les complexes-en megmutatta, hogy maradhat egyben egy dal szólókkal anélkül, hogy a szólista egyénisége elvesszen és hogy a hangzás természetessége megmaradjon. A szóló a jazz-ben a hangszeres tudás fitogtatása, hogy 'hallgassátok gyerekek, én tudok így játszani'. A rockzenében is technikai viruózkodásban merül ki általában (elég példának a grindcore vagy a metál), vagy a szórakoztatás a cél; de néha előtérbe kerül a kifejezés is. Ami engem itt most érdekel, azok a szólótlan szólók, hogy a csehovi drámaiatlan drámák párhuzamát vegyem. Nincs dramaturgiai felépítése, íve; adott esetben csak valami zajnak tekinthető. Az abszolút szétcseszett szóló egyik mintaképe Tom Waits 'Make it Rain'-jében fordul elő. Az amúgy is botrányosan puritán dalban egy szétesett és darabos, minden virgázást nélkülöző gitárszóló "ékeskedik". A másik a Woven Hand 'Elktooth' c. számának egyik élő verziójában szerepel. Ebben az esetben szintén, már maga a dal is kísérletező: brutálisan torzított slide-olós basszustémára és döngő alsó tamokra jön Edwards gitárja és recitálása. Náluk mondjuk a szóló is ritkaság, általában az egész zenekaros szélvihar erejű hangörvényekben utaznak. De itt mégis van olyasmi, amit szólónak hívhatunk, persze közelebb áll egy sikításhoz.

***

Amire még rájöttem az elmúlt években, hogy én szeretem a kemény zenét. De főleg akkor, ha természetes módon jön a zenészekből. Ha arcozás és manír nélkül, zsigerből tolják a rock 'n' roll-t. Ha a személyiség kifejeződésének része a keménykedés. Hogy konkrét példákat hozzak, nem Marilyn Mansonra vagy a Rammsteinre gondolok, sokkal inkább - már biztos kitaláltátok - a Woven Handre, a 16 Horsepowerre (csak egy példa), illetve kicsit másképp a Radioheadre. Mivel a fenti videó kiválóan illusztrálja a Woven Hand "kifejező zúzását", csodálatos dinamikakezelését és nem mellesleg azt, hogy hogyan lehet egy lehangolt gitárral és a lábdob-alsótam párossal pótolni a basszusgitárt (és persze még azt is, hogyan lehet energikus rockzenét csinálni anélkül, hogy a sablonos négynegyedet hozná a dob), ezért erről nem írnék bővebben. Inkább a Radiohead érdemel egy-két sort. Ők igazából nemrég kerültek a kedvenceim közé, de máris lenyűgöztek. Kicsit abszurd is, hogy a keménykedés kapcsán írok róluk, amíg meg nem magyarázom. Ugyanis ez a szó nem asszociál magával egyből torzított gitárokat az én esetemben. Elég a rádiófejek In rainbows c. legutóbbi lemezére gondolni (amúgy le lehet tölteni a legújabb dalukat innen), amin legfeljebb a 'Bodysnatchers' vagy a 'Bangers and Mash' nevezhető hagyományos értelemben véve zúzósnak. Viszont itt van mondjuk a 'Up on the Ladder', sőt a 'Down is the New Up' zongorás változata a From the Basement felvételén. Ezekből is hallható, hogy nem feltétlenül kell torz gitár és dupla lábgép a keménykedéshez.

Pszichedelikus impresszionizmus (Egy Kiss Erzsi Zene)

Ha az ’alternatív’ megnevezés zeneileg azt jelölné, amikor a zenekarok mindenféle stílusból egyaránt merítenek, akkor Kiss Erzsiék zenéje ’alternatív’. Ha az ’underground’ szövegileg azt jelentené, hogy a zenekarok olyan szövegeket írnak, amiknek nincs értelme vagy nehezen fogadhatók be, akkor Kiss Erzsi szövegei ’underground’-ok. De mivel (1) ezek a fogalmak nem feltétlenül ezeket takarják, még inkább (2) mert ezek a fogalmak halottak, ezért belebuktunk: nem tudjunk az Egy Kiss Erzsi Zene művészetét kategorizálni. Persze ez nem baj, csak meg kell állapítani – még ha nem is volt teljesen egyértelmű –, hogy Kiss Erzsi és zenekara igazából rock ’n’ roll-t játszik. Jó, jó. Ott vannak az egyes hatások a sanzontól a világzenéig, de akkor is. És nem pusztán az egyszerűség kedvéért vagy a kategorizálni-nem-tudás miatt állítom ezt, hanem azért, mert az EKEZ zenéjének a mélyén bújik meg a rock. Persze a legtöbb esetben hallhatóvá is válik: ott van a Sixteen Horsepoweres, elképesztő erővel megszólaló zúzdákban, a primitív dob-basszus vagy csak szimplán dob-alapú kiállásokban, ott van a néhol teljesen széttorzított dolgokban és az egyszerű, de karakteres gitártémákban.

Az még hagyján, hogy minek mondjuk Kiss Erzsiék zenéjét, az ő esetükben érdekesebb talán a „szövegekről” beszélni. Ugyanis azok nincsenek. Máris jön a hőzöngés az egyik oldalról. Aztán azt is mondhatom, hogy mégis vannak. Hőzöngés a másik oldalról. Két tűz között mondjuk derridista módon azt jelenthetném ki, hogy ezek szövegnélküli szövegek és ontológiai struktúrájukból következik, hogy hol létüket, hol nemlétüket mutatják. Jól hangzana, de azért örülök a feltételes módnak. Az egyedüli tény, hogy Kiss Erzsi halandzsanyelven énekel. Lehet ezt egyfelől érdekesnek és egyedinek gondolni, meg ráadásul pimaszul ötletesnek is, hiszen úgy csinál könnyűzenét, hogy közben megszabadul a szokványos dalszövegírás nehézségeitől és buktatóitól. Másfelől viszont ez az egész sokak szemében egy hatalmas pszeudo-underground pózként jelenhet meg, mondjuk a „Hmm, 11-e van…? Akkor ugassunk” konferansz alapján. A kérdés nyitva marad. (Még megoldásként vehető az is, hogy Kiss Erzsi művészete inkább az egész alternatív-underground szcéna paródiája. Ez az ötlet talán a legszimpatikusabb nekem.)

Amit bizonyosan elmondhatok, hogy a legutóbbi Gödörbeli koncertjükön remekül szórakoztam. Talán mert olyan l’art pour l’art zenélést műveltek, ami csak egy-két alkalommal vált unalmassá és szórakozva szórakoztatott.

Egy Kiss Erzsi Zene MySpace

Mélabús magyarok: a The Unbending Trees az MR2 Akúsztikban

Ha már a múltkori koncertjükre nem mentünk el a Múzeumok Éjszakáján, meghallgatjuk őket a rádióban. Mégpedig egészen konkrétan a Petőfi-féle zártkörű akusztikus fellépésük felvételét.

Már itt problémába ütközünk, mert igazából ez a koncertjük egy betűben se különbözik az összes többitől, mert az ő zenéjüknél 'csendesülősebbet' vagy akusztikusabb hangvételűt nehéz csinálni. Sőt, az övékénél szomorúbbat, mélázósabbat vagy lassabbat is. A zseniálisan játszó rezzenéstelen arcú zongorista, a néha remegő hangú, dörmögő énekes, a hallhatatlanul pengető (ez a keverés hibája) basszusgitáros és az invenciózus dobos mégis fenn tudja tartani az érdeklődést. Igaz, itt-ott belassul a program, főleg a csak zongorával kísért daraboknál, de ezek teremtik meg a lehetőséget a dúsabban hangszerelt számoknak, hogy kiemelkedjenek. Nem, a zenekar történetét nem fogjuk elmesélni, bármennyivel is hosszabb lenne tőle a cikk; leírták már mások, sok helyen.

Beszéljünk inkább a zenéről. Van ugyanis mit mondani. A klasszikus képzettségű zongorista (Havasi Balázs) rögtön az intróban megmutatja klasszikus képzettségét virtuóz futamaival. Aztán a koncert során az is nyilvánvalóvá válik, hogy – bár játéka domináns és karakteres – nem csak szólóban képes remekelni, hanem a zenekar integráns része is tud lenni, és kiválóan illeszti be a komolyzenei fordulatokat a popzenébe. És igazából itt van ennek a zenekarnak a tartaléka, ha úgy tetszik: mármint az egy szál zongorás dolog egy idő után unalmassá válhat a legtöbb ember számára. Ellenben van egy basszusgitáros (Honyecz Ferenc), akit ha hallanánk rendesen, az nagyon jó lenne. És odatehetne néhány karakteresebb témát, igazán nem veszne össze a melankóliával. Az egyik számban hallható hárfajátéka pedig üdítő ebben a zenében, csakúgy, mint elődjének (Háry Péter) itt-ott felbukkanó trombitaszólamai voltak. Az akusztikus gitárt meg igazán használhatná többször, de ezt most inkább vissza is szívjuk, lévén ez volt az első fellépése a zenekarral. (És a hathúros basszusgitár sárba tiprását is későbbre halasztjuk.) Gábor Andor dobosról nem tudok nem dicsérően beszélni. Nem alapot ad, nem rá építenek, hanem zenészként működik: akkor játszik, amikor szükség van az erősítésekre vagy a dal lüktetésének fokozására. Így is könnyen kiemelkedhetne, de csak színezi a zenét és megfelelően alkalmazkodik a dalok dramaturgiájához. Jól variálja a dobokat és az egyéb kézi ütőhangszereket. Hajós Kristóf énekes kapta mindig a legkeményebb kritikákat, kezdve énektudásának szapulásától egészen angol kiejtésének hibáiig. Nos, én egyiket se érzem relevánsnak, az előbbi esetében elég csak a rocktörténelem egy-két alakjára hivatkozni (Ian Curtis, Leonard Cohen). Ettől függetlenül én is éreztem, hogy néhol kevés volt a hangterjedelem vagy a technikai tudás: például a 'Devil on Your Shoulder'-ben hiányzott az erősebb felmenetel vagy úgy általában a monumentálisabb dalok emelkedő részeinél a fokozás. Egzisztencialista dalszövegeit bármely pszeudo-alternatív zenekar bölcsészöltözetű szövegíró-énekese megirigyelhetné, de ettől még hiteles és mély tud lenni. Leginkább azért, mert akármi is a véleményünk a buzikról, viszonyulásra késztet: reflektálni kell arra, hogy amikor egy szerelmes dalt énekel - annak ellenére, hogy magát a szerelem érzését mindenki tudja magának értelmezni - a szöveg az ő életének kontextusában is jelent valami mást. Még véletlenül sem akarom azt mondani, hogy a dalokat egyedül életrajzi viszonylatban kell vizsgálni, mert azoknak önmagukbna is van jelentésük; hanem sokkal inkább azt, hogy az életrajz figyelembevételével egy újabb jelentésréteggel találkozhatunk. A 'Szívnagyobbodás' alapján pedig egyértelműen az a véleményem, hogy írjanak csak magyar dalszövegeket.

Természetesen az opuszokat alapvetően a zongora határozza meg és a recitáló, néha dallamos, néha meg remegően elhaló ének. Aztán amikor belép a dob (vagy egyéb ütőhangszer), megnő a dinamika is rendesen, és olyan minimalista módon monumentális és elsöprő dalok születnek, mint a már említett 'Szívnagyobbodás', a 'Devil on Your Shoulder' vagy az itthoni fellépéseken Bocskor Bíborkával előadott duett, az 'Overture'. Vagy épp a kifejezetten az Akúsztik alkalmából megvalósult, Bornai Tiborral és zongorakíséretével énekelt duett-feldolgozás, a 'Mindig van remény' c. Bornai-szerzemény. Annak ellenére, hogy ez utóbbinál éreztem leginkább egy menetelős basszustéma hiányát, az egyik legerősebb számról van szó, remek dobkísérettel és alapvetően a melankolikus daloktól elütő lüktetéssel.

Összességében elmondható, hogy az egész zenekaros hangszerelések nem működnének egy szál zongorások nélkül, és fordítva. A basszus/akusztikus gitár észrevehetőbb használata egyértelműen javítana a dolgon és sokszínűbbé tenné a hangzást, de a zongorajáték és az invenciózus dobolás amúgy is erősségei a The Unbending Trees-nek, és nem utolsó sorban a jó dalok. Aki tud, menjen el valamelyik londoni koncertjükre, vagy az idei Hegyaljára, Campusra vagy Szigetre. Egyre jobbak lesznek.

dimensions of praise - elöljáróban

Michael W. Smith: 'You Are Holy (Prince of Peace)'
zene | szöveg

Tom Waits: 'Jesus Gonna Be Here'
zene | szöveg

Woven Hand: 'The Speaking Hands'
zene | szöveg

csakzene/h - egyszál

David Eugene Edwards & Peter van Laerhoven: Dirty Blue (Woven Hand)

David Eugene Edwards: Horse Head (16 Horsepower)

Thom Yorke: Down is the New Up (Radiohead)

the Unbending Trees: You are a Lover

Ákos: Egyetlen hívó szó elég

the Gathering: Sleepy Buildings

José González: Fold

José González: Down the Line

Lepel alatt (Sam Mendes: Amerikai szépség)

Szeretem ezt a filmet, de inkább kezdjük a nemekkel. Nem azért szeretem, mert a drogfogyasztás által kínált tudatmódosítást hirdetné és igenelné. Nem azért szeretem, mert a szexualitásban lát meg egyfajta kiutat a főszereplő. És nem azért, mert tele van káromkodással. Nem is azért, mert meghat az amerikai középosztály kálváriája. És azért sem, mert szó esik benne Istenről vagy a transzcendenciáról.

Ezek mind csak eszközök. Leginkább azért szeretem, mert mélységesen emberi ez a film. Felvonultat szinte minden megoldási módot az élet nehézségeinek leküzdésére. Mindenki menekülni akar a helyzetéből, kiszakadni valami teljesebb felé vagy megtalálni egyáltalán önmagát. Les a szexuális vágyából eredően életmódot és viselkedést vált. A végén rájön, hogy felesleges dolgot hajszolt, és boldogsága nem is abban van. Carolyn is pocsékul érzi magát ellaposodott házassága miatt, ráadásul munka terén se sikeres. Elkezdi kis kalandját a környék „ingatlankirályával”, aki az ágyban is rászolgál e jelzőre. Jane, a szeretethiányban szenvedő és önértékelési zavarokkal küzdő kamasz, szüleitől és barátnőjétől való távolodása közben egyre közelebb kerül a szomszéd sráchoz. Ricky-vel alakuló kapcsolata jelenti a mélypontról való felemelkedést. Az ifjabbik Fitts még drogban utazik, de a kereskedelem eszközzé vált, és a fogyasztás ennek csak járuléka. Képekben emlékezteti magát a szépségre: az őt körülvevő világban szükség is van kapaszkodókra. Számára is ugyanolyan segítség Janey, mint ő neki. Még akik sokáig nem is gondolnak arra, hogy változásra van szükségük – Amanda és Fitz ezredes –, a végén rádöbbennek valamire. Ez a film azt mutatja meg, hogy mindenkinek mást jelent a változtatás. Sőt, azt is, hogy mi van akkor, ha valaki nem bírja elviselni az kudarcot.

A film eszköztárát tekintve hasonló dolgokat használ, hogy elrejtse mondanivalóját, mint a Ponyvaregény, csak sokkal finomabban. A lepel alatt szabadságra és emberségre vágyó emberek élete mutatkozik meg. A csalódások arra világítanak rá, hogy nem kizárólag a cél fontos: az út maga sokkal több: a változás, fejlődés vagy felemelkedés lehetősége. Ez a film a keresés filmje.

le-le-le-legelés

Az év (2008-2009)...

- első fáradt öröme: az első igazán napos délután az egyetemen, április elsején

- tanegységei: a németalföldi előadás és szemcsi, színházesztétika, Nyikolaj Bergyajev filozófiája és Ágoston Vallomásai X. könyv

- legtöbbet olvasott szerzői: Hans-Georg Gadamer és Martin Heidegger (nem röhög!)

- során vásárolt könyvek: Házasságon innen és túl (Háy János), Egyidőben (Susan Sontag), Szürkület (Kányádi Sándor), Bűn és bűnhődés (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij), Hajnali hajtóvadászat (William Faulkner), A huszonhatodik év (Szabó Lőrinc), Federico García Lorca válogatott művei; ezek közül keveset olvastam, de Kányádi versei elsöprő erejűek, Háy-tól viszont jobb az A gyerek c. regény

- fejlődése: irodalmi estek szervezése

- kocsmája: valamelyik londoni, ahol így szólítják fel a betérőket, hogy ne hangoskodjanak: 'May we kindly request that our costumers...'

- szavai: "Nem." és "Kevés."

- dumája: "Szerinted ennek a srácnak megfő a kezében a tojás?"

- legjobb koncertje: Woven Hand, Bécs, november 27.

- legrosszabb koncertje: NOX, Aréna, október 24. - még jó, hogy ingyen volt...

- koncertélménye: Ákos 40, Debrecen, 2008. október 11. - 'Láss bennem mást/Utolsó hangos dal'

- lemeze: nem hallgattam új lemezeket - a 2008-asok közül Palya Bea Adieu les complexes-e, a 16 Horsepower live march 2001-ja és a Woven Hand Ten Stones c. albuma ment nálam

- legszebb dala: 'Cohawkin Road' (Woven Hand: Ten Stones)

- legerőteljesebb dala: 'Kicking Bird' (Woven Hand: Ten Stones)

- legjobb hangszerelése: 'Nem ér semmit a dal' (Ákos 40 turné és maxilemez)

- során hallott 5 legjobb bármikori dal (sorrend nélkül):
'Get Behind the Mule' (Tom Waits: Mule Variations 1999),
'When Your Mind's Made Up' (Glen Hasard & Marketa Irglova: Once OST 2006),
'42' (Coldplay: Viva la Vida or Death and All His Friends 2008),
'20/20' (Alanis Morisette: Flavors of Entanglement 2008),
'Most múlik pontosan' (Csík zenekaros verzió, Ez a vonat, ha elindult... 2008)

- felfedezése: Fleet Foxes

- kedvenc zenekara: The Unbending Trees

- legkedvesebb útja: London

- művészeti élménye: találkozás Rembrandt Self Portrait at the Age of 63 c. festményével a londoni National Gallery-ben

- kiállítása: a National Portrait Gallery (London) állandó tárlata

az aktról

Lucien Clergue: Akt, Camargue, 1970
portfolio 1 2

as always

Na, akkor ahogy szoktam, csak így ideszórom a kultúranyagot mint valami ízlésformáló mitugrász. Pedig korántsem ilyen durva a helyzet, semmi ilyet nem képzelek magamról. Ez többnyire egy szubjektív ajánlóblog: amikkel találkozok (már megint ez a megszemélyesítő viszony), és megosztásra érdemesnek tartok, azokat ki is tolom ide.

Ezek legesleginkább műalkotások. Sőt, csak azok. Például ez a kép Picasso-tól, asszem a "kék" korszakából. Társíthatok hozzá egyből szomorú zenét. Így, a kettőt egyszerre "élvezve" egyre mélyebbre juthatunk a lamentációban. A legmélyebbfajta mondjuk kevesünket érint. Michelangelo legutolsó és egyben befejezetlen szobra ez. Tizenakárhány évig pihenni hagyta máshogy kidolgozott állapotában, majd elkezdte lefaragni. A régi állapot még látható a lábakon. Az újraalkotás egy kidolgozatlan, síkszerű művet eredményezett, a test plasztikus és realisztikus kidolgozása eltűnt. A való-szerűséget felváltotta az elvonatkoztatott igaz-szerűség. A fájdalom az anyagban. Még össze is vethetjük Picasso képével. Melyik hogyan mutatja be ezt az érzelmet.

És ha már újraalkotás. A feldolgozáshónap robog tovább, olyanokkal mint Alice in Chains, Tom Waits, Shakira, Joy Division, Depeche Mode, de van más is ám (itt). Tessék hallgatni és küldeni feldolgozásokat!

az önportréról

Arno Rafael Minkkinen: Vaisalansaari, Finland 1998.
portfolio

csakzene/g - délamerika

Lenine - MySpace
Lenine - Acustico
Lanine - Web

Egry József: Szent Kristóf a Balatonnál, 1927.

Nagy László: Egry ragyogása

Már nem a tó és nem a tenger
nem a világ boltozata
nem a hullám, nem a villám
betölti szemem a férfi

aki jön a végtelen vízről
csónakkal, vászonruhában
hó jelenése, vért se köhög már
nem zihál, semmi erőfeszítés
két evezője vadliba-toll

kiköt s a párában asztal várja
kenyér és hal meg bor s körülötte
mind aki rajongja olyan ívben
akár a szivárvány arca előtt

SZENT A MI KENYERÜNK, HALUNK S BORUNK
JÓ VOLT, MÉG SZIVÁRVÁNYT IS LÁTTAM ITT

S elevez tőlünk a szent és barbár
két evezője vadliba-toll
zendül a tó és zeng a tenger

föltámad a hullám, a villám
reped a világ boltozata
megölnék egymást az elemek
alakok elvérzenének
de ő feltartja kezét, csönd lesz

patyolatot ád a sebekre
rend lesz, de marad a feszesség
a vízé, az égé, a hegyeké
homlokok tektóniája

kőművese a világosságnak
siratja az elherdált világot
s fölépíti káprázatában

Absztrakt és hagyományos (Gorkij: Barbárok)

Makszim Gorkij 1906-ban fejezte be Barbárok című művét, mely a Jelenetek egy vidéki városból alcímet kapta. A művet elsőként Gábor Andor fordította magyarra. A budapesti Katona József Színházban 2008. november 14-én játszották először, Ascher Tamás rendezésében.

Három dolog az előadás jellemzésének esszenciája is lehetne. A nyitókép, fekete-fehér-drapp színvilágú díszletével és ebben a kihalt térben kószáló, szotyizó alakokkal. A fontos párbeszédek kiemelése azzal, hogy csak a beszélgető felek maradnak az üres térben. A nyitókép ellenpontjaként is felfogható zárójelenet: a fekete-fehér környezetből kiemelkedő vörös kanapén szorongó alakok: Ciganov, Cserkun, Anna, Bogajevszkaja, és Ligyija. Minderre még visszatérünk.

Először azonban érdemes megvizsgálni a dramatikus szöveg és az előadás kapcsolatát. Ebből kiderül, hogy az előadás legfontosabb erénye az, hogy nem jellemző rá a posztmodern színházcsinálás néha már idegesítő kényszere a szöveg és a történet kiforgatására. A rendezés hű marad a szöveghez, ami változtatást végrehajt azon, azt azért teszi, hogy ne zavarja a nézőt a megértésben. Például elhagyja az akkori orosz világra utaló részleteket. Az előadás fő szervezője a szöveg és ezzel együtt a történet. A szöveg, a gesztusok és a szereplők közötti interakció áll a központban. Ezek közvetítik a mű sajátos hangulatát, ami a lehető legtisztábban jut el a befogadóhoz. A rendezés nem vesz el lényegi elemeket a drámából, egészében hagyja érvényesülni és folyamatosan reflektál annak világára. Olyan észrevétlen a rendezés, mintha nem is lenne, csak úgy kialakult volna az előadás: a rendező csak a műhöz illő, ahhoz szervesen illeszkedő változtatásokat eszközöl. A színészek színpadi jelenléte, az intim – kétszemélyes – és a tömegjelenetek váltakozása, valamint a színpadkép felvonásonkénti változása dinamikus előadást eredményez.

A rendezés következetes, az előadás világa egységes. Ezt két viszony harmóniája teszi lehetővé. Egyrészt a térszervezés és a történet, másrészt a karakterek és a hozzájuk rendelt színészi játék egysége. Már említettem a színpadi tér visszafogott – fekete, fehér és drapp színekből álló – színvilágát. Ehhez hozzátartozik, hogy a díszletet téglalap alakú elemekből építették fel és elhagyták a természeti környezet megjelenítését (a szöveg szerint: „kis vidéki város, melyet zöld kertek vesznek körül kedvesen”). Az utóbbi helyett fekete hátteret alkalmaznak. Az így létrehozott minimalista tér passzol a történet hangulatához. A sivár környezetben kiemelkednek az emberi cselekedetek, így a szereplők viselkedésére és egymáshoz való viszonyára jobban tudunk figyelni.

Szót kell ejteni arról is, hogy a történet ívéhez passzolóan változtatnak a díszleten és a világításon is. Az első felvonásban sok reflektorral jellegtelen, szórt fényt hoznak létre a főleg világos színű térben. Ez segíti a kisváros hangulatának ábrázolását, amire leginkább az unalom jellemző. Ezt követően egy szűkebb és üresebb térré változik a színpad. Itt Anna és Cserkun veszekedése kerül a középpontba. A harmadik felvonásban a tér látszólag kinyílik, a jellegtelen fényt adó reflektortömeg helyett színes lampionok világítanak. Ekkor érkezik vissza Anna: felmerül a feszültség feloldásának lehetősége. Az utolsó felvonásban újra egy szűk, de sötét helyiség tárul a szemünk elé. A drámai félhomály jelzi a végkifejlethez való közeledést, ahogy a felvonás során folyamatosan bezáruló ajtók is. Az öngyilkosság előtt már az összes ajtó csukva van: elveszett az összes kiút, elkerülhetetlen a tragédia. A lövés után az üresség érzése lengi be a kinyíló teret; ekkor hangzik el Monahov kérdése: „Mit csináltak?” – hallgatás a felelet.

A következőkben a színészek oldaláról vizsgáljuk a darabot. A tér kialakításának módja kiemeli a karaktereket és a színészi játékot. Ennek indokoltsága egyértelmű, hiszen mindenképp az emberek közötti viszonyokban rejlik az előadás lényege. A színészek általában jól ráéreznek szerepükre, beleéléssel játszanak. Ahol az előadás megkívánja, a leírtaknál túlzóbban alakítanak. Ilyen például Cserkun párbeszéde a polgármesterrel az első felvonásban, melyben Cserkun élcelődő stílusára több lapáttal is rátesz. A fiatal mérnök karakteréhez passzol ez a túlzás és erőteljesség. Anna és Cserkun tűz és víz – az asszony jóságos, szelíd és hűséges. Szinte vele ellentétes Nagyezsda Polikarpovna, aki folyamatosan a szenvedélyes és örök szerelemről áradozik. Igazából mindenkiről kiderül, hogy többé-kevésbé szerepekbe bújt, és valamennyire kisiklott az élete. Ligyijáról is lehullik a magabiztos csábító álarca a történet vége felé haladva, de viselkedése értelmezhető gőgős felülemelkedésként is. Van azonban néhány karakter, akikre jellemző az őszinteség is. Az említett Annán és Nagyezsdán kívül itt van a doktor, aki bár maga is „beteg”, de neki vannak a legtalálóbb megjegyzései. („Név – mi az? Itt az ember lelkét sem veszik észre…”)

Az előadás a humoros, ironikus és komoly jelenetek váltakozására épül, jó ritmusban. A tér felvonásonkénti átalakulása és a szereplők áramlása (kétszereplős és tömegjelenetek váltakozása) mozgalmassá teszik a darabot. Az előadás végig izgalmas marad. Az unalom és sivárság más művekben inkább főtéma (Három nővér) – itt ez az alaphelyzet. Ebbe a barbár, „tűzföldi” létbe robbannak be az először feljebbvalónak gondolt mérnökök. A néző tanúja az alapvetően szerencsétlen sorsú emberek életének és az elején normálisnak vélt személyek szétesésének és zuhanásának. A történet alakulását követve egyre inkább kérdésessé válik, hogy kikre is vonatkozik a cím valójában – Barbárok.

Makszim Gorkij: Barbárok. Rendező: Ascher Tamás. Katona József Színház, Budapest, 2008. december 27.

behold

Woven Hand: 'Cripplegate'

shake sleep
wool and glass
hung on nails
here and there
wails the wall I pass

in you alone
in you alone
there is no harm
in you alone

your sound
in a picture frame
your burlap silken scarf
right hand stares down the left
I wish to know nothing here
save the blood of the cross

in you alone
in you alone
there is no harm
in you alone

mit ér a dal?

Akár azt is mondhatnám, hogy két dalról lesz szó ebben a bejegyzésben. Mintegy 20 év telt el az eredeti verzió óta. Nyilván adott a Bonanza Banzai és Ákos szólódalai közti különbség. Főleg az utóbbi időkben, a 2003-as Andante óta, sokkal teltebben szólalnak meg a számok és sokkal erősebb az akusztikus vonal. Ez a 2006-os Még közelebb stúdiólemezen már egyértelműen érezhető. A legújabb - jubileumi - turnén nincsenek vónosok, se férfikar, csak hat ember és a dalok, eredeti feldolgozásokban. Mint ez.

Felvételre fel!

Hazánk (minden bizonnyal) egyetlen obszcén zenei portálja, a Cluster One, meghirdette az Otthon Zenélés Hónapját. Amennyiben te egy asztalfióknak zenélő zenész vagy bármiféle amatőr zenekar tagja vagy és úgy érzed, hogy kellő kreativitással rendelkezel ahhoz, hogy ismertebb dalokat egyedien dolgozz fel, jelentkezz! A megfelelő linket követve bővebb információra lelsz, hogy pontosan mit is várunk. Tehát zenélj otthon vagy próbateremben, vedd fel és küldd el! Köszönjük!

sin and salvation

Itt egy videó. Két dal, kilenc perc. És kb., 'roughly' megmutatja mi a Woven Hand, hogy mi jó benne. Hogy mindig ugyanaz és mindig változó. Ugyanaz az erő dönt le, sodor el századszorra is. És mégis. Ott van Edwards szenvedélyes személyisége, az improvizációk fő forrása. Két menetelés között megmutatja hangja szépségeit. Teljes természetességgel a kereszténység Istenéről; minden harca, kudarca és öröme a dalokban. Rázza a fejét extázisában. Magára és a többi emberre. Imádkozik magáért és a többi emberért. A világosságra mutat, de nem tukmálja az emberekre hitét. Csak néz - mered - a közönségre két mikrofonja közül. Személyes tapasztalat: nem könnyű a tekintetét bírni. És a zene. Van hogy egyszerűen két akkorddal viszik le a fejed. Máskor díszítenek, fokoznak és aztán sodornak el hangáradatukkal. Aztán zajokat hordanak halomba, effektekkel operálnak, miközben Jenő letakart szemekkel recitál a torzmikrofonba. Majd előveszi százéves bendzsóját és egyedül is betölti a teret. Visszajön a zenekar, és finoman zenélnek egy-két dalt. A koncertet újra hatalmas erejű dallal fejezik be. Az ember csak áll és gondolkodik. Úgy megy el egy alig másfél órás koncertről, hogy nem akarja tovább hallgatni. Csak többször.

(Adjanak ki koncertlemezt.)

csakzene/f - újra vegyes

1. Gabriella Cilmi: Sweet About Me

2. Coldplay: 42

3. Woven Hand: Beautiful Axe

4. the Gathering: Travel

5. Glen Hasard & Marketa Irglova: When Your Mind's Made Up

Bellini: Az Olajfák hegyén, 1459

Nagy László: Tenger, pokoli tündöklésed

Tenger, pokoli tündöklésed
hasogatta a hegyeket,
a jegenyéket lekaszálta,
sirályt és reményt megevett,
halak robbantak, pikkelyük
az égből hullva ragyogott,
és lett a világ zajtalan,
s én megvakulva álltam ott.

Lackfi János: Örök

A Lázervin meghalt?

Meg.

Ő írta ezt a könyvet?

Ő.

Aki könyvet ír, az mind meghal?

Meg.

És aki könyvet olvas?

Az is.

És aki nem ír és nem olvas?

Bizony az is.

Akkor nem a könyvekben van a halasztás.

Hát nem.

Csinálsz nekem egy hosszúlépést?

Az nem gyereknek való.

Mért, mi van benne?

Bor meg szóda.

És aki megissza, hosszabbat tud lépni?

Egy ideig igen.

És aztán?

Ha túl sokat iszik, egyáltalán nem tud lépni.

És ha keveset?

Akkor még ugrándozni is tud.

A Lázervin szerette a hosszúlépést?

Nem tudom, nyáron biztos, mert olyankor nagyon jól esik.

Mégis télen lépte a leghosszabbat.

Mégis.

Most már nem lehet utolérni?

Most már nem.

Akkor se, ha iszom hosszúlépést?

Akkor se.

Akkor inkább iszom rövidet.

Az végképp nem gyereknek való.

Mi való a gyereknek?

Tea meg gyümölcslé.

Akkor csinálj nekem gyümölcslépést.

Az milyen?

Gyümölcslé meg szóda.

Jó, csinálok.

Várj csak, én mégis szeretném egy kicsit utolérni a Lázervint.

Most rögtön?

Valamit meg kell beszélnem vele.

Hát nem tudom…

Tegyél még valamit a gyümölcslépésembe, akkor sikerülni fog.

És mit tegyek bele?

Öröklét.