Hangszer és ember a legközelebbi kapcsolatban egymással. Ez jellemzi – talán kissé általánosítva, és az első hallgatás után – Palya Bea és Quintetjének új lemezét. A koncertjáró közönség számára szinte valamennyi szerzemény ismerősen cseng, ugyanis a legtöbbet játszották a megjelenés előtt is.
Különleges effekteknek, elektronikának nyoma sincs, mégis: – csak azért, hogy zsurnalisztikai puskaporomat ellőhessem – a hangzás egyszer érdes és rusztikus, máskor finom, elhaló és remegő; említést sem téve a két véglet közötti fokozatokról. Mindez annak következménye, hogy a zenészek hozzánőttek az általuk megszólaltatott hangszerekhez, sőt, ismerik minden egyes rezdülésüket, és amikor játszanak, érződik a zene és zeneszerszámuk hangja iránti elköteleződés: a szerelem.
A lemez erős kezdéssel indul, nemcsak a feszült hangulat és szöveg, meg a rikító fúvósok miatt, hanem elsősorban a Hold intimitása az ok. Az a közelség, tapinthatóság, ami többször erősen visszaköszön a korong hallgatása közben. Mégis más e visszaköszönések színezete: a Szép szemű szeretőm fülledtsége, a Három árva magára-maradottság érzése, a Lover man vágyakozása. A lemez fő motívuma a személyes kétely: a „szabad madár” lét és az elköteleződés belső harca. A már említett Holddal a női hang magát határozza meg: „Bennem alvó hold ragyog, és fű fakad”. Rögtön a Hoppá játékossága után jön a Lovas dal ismétlődő rákérdezése: bírom-e az élet küzdelmeit? Végig ingadozik a nő: a Szép szemű szeretőm együttléte ellenére cinkosan kacsint az I’m happy-ben: boldog vagyok – veled vagy nélküled. Az Észosztó nagy szájhős és az Áll a kapun is az ígérgető, nagydumás férfiakon köszörüli a nyelvét. Az utóbbiban megjelenik újra az ingadozás: a kiábrándulás után a szabad élet szépségének vonzásába kerül a nő. Az elköszönésről és egyedüllétről mesél az Anyám, anyám és a Sophia express is. Ez utóbbiban a feszültség fokozatosan emelkedik, majd a dal egy érzelmileg rengeteg hatást hordozó és kiváltó, katartikus, sikolyszerű, de végül lenyugvó végkifejletbe torkollik. Nem utolsó sorban ez a rész is bizonyítja, hogy a zenekar tagjai improvizációs készségüket nemcsak külön-külön, hanem együtt is kiválóan tudják alkalmazni. Ezzel az éles váltással érkezünk el a záró sóhajhoz (Lover man). A nagy tombolásból valamiféle harmónia felé. Jelzi, hogy a lemez nőalakja út közben van, keres. Bizonytalan, mert nem tudja, hogy az igazat (vagy az igazit) találta meg éppen, vagy csak valamit, ami annak tűnik.
Többször hallottam Palya Beától, hogy interjúkban hangoztatta zene és szöveg egységességének fontosságát. És nem csak hangoztatta. Ki kell emelni azt a nagyszerű zenészgárdát, akik a Quintetet alkotják, és rendkívül sokat adnak az énekesnőjük zenei világához: Szokolay „Dongó” Balázs (fúvósok), Lukács Miklós (cimbalom), Novák Csaba (nagybőgő), Dés András (ütőhangszerek). Az ő együttes munkájuk és zeneszeretetük teremti meg azt a zenei szövetet, ami egyszerre tartja, öleli körül, valamint engedi látni a szöveg által is bemutatott tartalmi vonatkozásokat.
Az énekhang, fúvósok és ütősök dominálnak, a bőgő és a cimbalom inkább hűséges kísérők, de néha ők is kapnak hangsúlyos szerepet. Elképesztőek a ritmusok, az ütősök hangszínei, valamint a fúvósszólamok variációi. A Balkán és a Közel-Kelet tengelyében helyezkedik el a hangzásvilág. Palya Bea véleményem szerint kiválóan alkalmazza az adott technikákat, stílusokat. A különböző szerepeket is a megfelelő pillanatban és szöveggel párosítva ölti magára. Mondjuk, technikailag kilóg a két angol nyelvű dal kiejtési hibáival – a magyarra fordításnál ez még mindenképp’ a jobbik megoldás volt. Ellenben zseniális a különböző tradicionális dallamokra írt mai szöveg, ahogy köznyelvi elemeket visz bele, talán ezáltal válnak elevenebbé. És vice versa: amikor az Áll a kapun szövegét helyezi új kontextusba a szájbőgős-kannás kísérettel és sanzonos énekmóddal.
A dalok szerkesztése egyenletesen jó színvonalú. Szinte általános a kiállások vagy a szólók disszonanciája, fokozó jellege és kicsúcsosodó hangképe (Lovas dal, Észosztó nagy szájhős, Anyám, anyám). Egyes esetekben a diszharmónia bekerül az énekelt versszakba is (Lovas dal, Három árva), vagy a dal végére, teljesen más hatást gyakorolva (Sophia express). A dalok egészét tekintve verze és (instrumentális) refrén kapcsolata általánosnak tekinthető, már ahol vannak ilyen szakaszok (Lovas dal, Észosztó nagy szájhős, Hoppá): kiemelkedőbb, teltebb refrén, üresebb versszak. A refrén helyett szólókkal operáló daloknál teljesen más figyelhető meg (Szép szemű szeretőm, az I’m happy, az Anyám, anyám, a Lover man): ezekre homogenitás vagy kifinomult dinamika jellemző. Kivételt képez a Hold. A Sophia express egy fokozatosan emelkedő, egyre erőteljesebbé váló kompozíció.
Palya Bea és négy zenésztársa számomra egyértelműen egy mérföldkőnek tekinthető lemezt készített, mind – az általam nem ismert – eddigi szólólemezei sorában, mind a jazz-világzene színterén. A hagyományok új kontextusba való átültetésének egy kiemelkedő és hiteles példája. Némileg félelmeket is szült bennem, hogy milyen lesz a következő album, mindenesetre az Adieu les complexes érdemeiből az mit se fog levonni. Ugyanakkor ez a lemez sem írja fölül Palya Bea eddigi munkáit, és azt sem gondolom, hogy csak a korábbi munkák tükrében lehet róla képet alkotni, azért is írtam, hogy az életmű ismerete nélkül is kiemelkedő alkotásról van szó, mivel önmagában áll, nyilván a többi lemez ismeretével más színezeteit is észrevehetjük, a változásokból több következtetést vonhatunk le.
No comments:
Post a Comment