




hazaértem és kővé dermedtem.
kővé dermedten álltam a kapualjban. (kertvárosi magány – fejben cikázó emberekkel.)
alig hittem amit láttam.
megrepedt az idő. állt egy hatalmas fa mint valami külvárosi magányos cédrus kopasz ágakkal.
alatta elterülő sárga hullahalom: levéltetemek – temetetlenül.
hűvös friss levegő. sárga fények üres terek.
előhívhatatlan negatív.
/Rákospalota, 2008. XI. 9./
Elérni a másikhoz. Az eddig megtett utunkkal a hátunk mögött.
Az egész meseszerű és groteszk egyszerre. Kevés beszéd, sok gesztus. Inkább tekintet, mint hang. Valós emberek, helyzetek: nagyon is reális minden. Mégis: elszakított, boncasztalra helyezett absztrahálás. Nevek nélkül, ha lehet, és a legkevesebb viszony ábrázolásával. Így vannak ebbe a jelkép-térbe helyezve az alakok. Mélyről, érzelemből, felindulásból jövő cselekedetek. Mondhatnám: „Tiszta Faulkner” – de nem ismerem a világát (szinte semennyire), hogy mondhassam. Mégis valami olyasféle. Minimalista, de sűrített alkotás ez. Görög sorstragédiák sziluettje sejlik fel. És talán a legszebb záró képsor az Amerikai szépség óta.
Ígérem, rövid leszek. Arra jöttem rá, hogy ha kikapcsolsz majdnem mindent, valami (valaki) másra sokkal inkább oda tudsz figyelni. Temérdek egymással töltött idő temérdek tapasztalatot szül. Olyan dolgokra lesz lehetőség, amikre addig sosem, amikre addig másképp’. Persze, a hely is fontos. Bár nagy dolgokat tapasztalni bárhol lehet. (Együtt lejárt cipőtalpak és együtt látott dolgok; Gyere, figyelj! Ezt nézd! ...) És mi is, mint vadászok a hóban, kevés vaddal, de a télben is reménnyel tele.
/Bécs, 2008. X. 28-31./