Ha már a múltkori koncertjükre nem mentünk el a Múzeumok Éjszakáján, meghallgatjuk őket a rádióban. Mégpedig egészen konkrétan a Petőfi-féle zártkörű akusztikus fellépésük felvételét.
Már itt problémába ütközünk, mert igazából ez a koncertjük egy betűben se különbözik az összes többitől, mert az ő zenéjüknél 'csendesülősebbet' vagy akusztikusabb hangvételűt nehéz csinálni. Sőt, az övékénél szomorúbbat, mélázósabbat vagy lassabbat is. A zseniálisan játszó rezzenéstelen arcú zongorista, a néha remegő hangú, dörmögő énekes, a hallhatatlanul pengető (ez a keverés hibája) basszusgitáros és az invenciózus dobos mégis fenn tudja tartani az érdeklődést. Igaz, itt-ott belassul a program, főleg a csak zongorával kísért daraboknál, de ezek teremtik meg a lehetőséget a dúsabban hangszerelt számoknak, hogy kiemelkedjenek. Nem, a zenekar történetét nem fogjuk elmesélni, bármennyivel is hosszabb lenne tőle a cikk; leírták már mások, sok helyen.
Beszéljünk inkább a zenéről. Van ugyanis mit mondani. A klasszikus képzettségű zongorista (Havasi Balázs) rögtön az intróban megmutatja klasszikus képzettségét virtuóz futamaival. Aztán a koncert során az is nyilvánvalóvá válik, hogy – bár játéka domináns és karakteres – nem csak szólóban képes remekelni, hanem a zenekar integráns része is tud lenni, és kiválóan illeszti be a komolyzenei fordulatokat a popzenébe. És igazából itt van ennek a zenekarnak a tartaléka, ha úgy tetszik: mármint az egy szál zongorás dolog egy idő után unalmassá válhat a legtöbb ember számára. Ellenben van egy basszusgitáros (Honyecz Ferenc), akit ha hallanánk rendesen, az nagyon jó lenne. És odatehetne néhány karakteresebb témát, igazán nem veszne össze a melankóliával. Az egyik számban hallható hárfajátéka pedig üdítő ebben a zenében, csakúgy, mint elődjének (Háry Péter) itt-ott felbukkanó trombitaszólamai voltak. Az akusztikus gitárt meg igazán használhatná többször, de ezt most inkább vissza is szívjuk, lévén ez volt az első fellépése a zenekarral. (És a hathúros basszusgitár sárba tiprását is későbbre halasztjuk.) Gábor Andor dobosról nem tudok nem dicsérően beszélni. Nem alapot ad, nem rá építenek, hanem zenészként működik: akkor játszik, amikor szükség van az erősítésekre vagy a dal lüktetésének fokozására. Így is könnyen kiemelkedhetne, de csak színezi a zenét és megfelelően alkalmazkodik a dalok dramaturgiájához. Jól variálja a dobokat és az egyéb kézi ütőhangszereket. Hajós Kristóf énekes kapta mindig a legkeményebb kritikákat, kezdve énektudásának szapulásától egészen angol kiejtésének hibáiig. Nos, én egyiket se érzem relevánsnak, az előbbi esetében elég csak a rocktörténelem egy-két alakjára hivatkozni (Ian Curtis, Leonard Cohen). Ettől függetlenül én is éreztem, hogy néhol kevés volt a hangterjedelem vagy a technikai tudás: például a '
Devil on Your Shoulder'-ben hiányzott az erősebb felmenetel vagy úgy általában a monumentálisabb dalok emelkedő részeinél a fokozás. Egzisztencialista dalszövegeit bármely pszeudo-alternatív zenekar bölcsészöltözetű szövegíró-énekese megirigyelhetné, de ettől még hiteles és mély tud lenni. Leginkább azért, mert akármi is a véleményünk a buzikról, viszonyulásra késztet: reflektálni kell arra, hogy amikor egy szerelmes dalt énekel - annak ellenére, hogy magát a szerelem érzését mindenki tudja magának értelmezni - a szöveg az ő életének kontextusában is jelent valami mást. Még véletlenül sem akarom azt mondani, hogy a dalokat egyedül életrajzi viszonylatban kell vizsgálni, mert azoknak önmagukbna is van jelentésük; hanem sokkal inkább azt, hogy az életrajz figyelembevételével egy újabb jelentésréteggel találkozhatunk. A 'Szívnagyobbodás' alapján pedig egyértelműen az a véleményem, hogy írjanak csak magyar dalszövegeket.
Természetesen az opuszokat alapvetően a zongora határozza meg és a recitáló, néha dallamos, néha meg remegően elhaló ének. Aztán amikor belép a dob (vagy egyéb ütőhangszer), megnő a dinamika is rendesen, és olyan minimalista módon monumentális és elsöprő dalok születnek, mint a már említett 'Szívnagyobbodás', a 'Devil on Your Shoulder'
vagy az itthoni fellépéseken Bocskor Bíborkával előadott duett, az '
Overture'. Vagy épp a kifejezetten az Akúsztik alkalmából megvalósult, Bornai Tiborral és zongorakíséretével énekelt duett-feldolgozás, a 'Mindig van remény' c. Bornai-szerzemény. Annak ellenére, hogy ez utóbbinál éreztem leginkább egy menetelős basszustéma hiányát, az egyik legerősebb számról van szó, remek dobkísérettel és alapvetően a melankolikus daloktól elütő lüktetéssel.
Összességében elmondható, hogy az egész zenekaros hangszerelések nem működnének egy szál zongorások nélkül, és fordítva. A basszus/akusztikus gitár észrevehetőbb használata egyértelműen javítana a dolgon és sokszínűbbé tenné a hangzást, de a zongorajáték és az invenciózus dobolás amúgy is erősségei a The Unbending Trees-nek, és nem utolsó sorban a jó dalok. Aki tud, menjen el valamelyik londoni koncertjükre, vagy az idei Hegyaljára, Campusra vagy Szigetre. Egyre jobbak lesznek.