A teljes spektrum: a Woven Hand Bécsben

Hetekkel a november 27-ei koncert előtt azon járt az agyam, hogy mi újat mutathatnak Edwardsék. A Woven Hand fellépéseinek eddig az volt a koncepciója, hogy a finoman hangszerelt, visszafogott-akusztikus lemezverziókat torz gitárok, harapós basszusok és nadrág szárát lebegtető lábdobok törik darabokra, ahogy talán a koncertlátogatók elképzeléseit is. Nos, a legújabb lemez (Ten Stones) ismeretében és néhány YouTube-os kalózfelvétel hallatán arra jutottam, hogy most valószínűleg kevésbé a dalok újraalkotásán-átszabásán lesz a hangsúly, helyette inkább azon, hogy hány lapáttal tudnak rátenni élőben. Érdekelt, hogy az új dalok miként viszonyulnak a régebbiekhez. Az sem tántorított el, hogy néhányan az online kritikában már megmondták, hogy ez már nem az igazi Woven Hand, és a többi…

Szóval megérkeztem a WUK-ba, megvettem a Blush Music-ot, majd az előzenekar (Birch Book) andalító zenéje után nem sokkal jöttek is Edwardsék. A kezdő ’Kicking Bird’ szélvihara kapásból elsodort mindenkit (erre az erős kezdésre kiválóan rímelt a végén a ’Winter Shaker’ -- ezek mondhatni tömbszerű dalok, már az indulásnál elsöpörnek és még képesek durvulni, de végtére is a gitáros zúzdák és a menetelős-törzsi dobolás köré épülnek). A ’Speaking Hands’-ben vagy a ’Splinters’-ben (16 Horsepower-dal) is játszottak néhány nagyobb dinamikai ugrással: ezekben az egy szál gitáros-énekes részeket követték az abszolút szétküldött refrének-átvezetések, aztán megint visszavettek. Hasonló volt az élőben ritkán játszott ’Horse Head Fiddle’ is a Folklore-ról. (Amúgy zajfüggönynek végig ennek a stúdiólemezről ismert fúvós-alapjai szóltak.) Egyszerűen, de lehengerlően adaptálták a koncert számai közé: a torzmikrofonba énekelt versszakokat váltva jött az „úthenger” -- Edwards gitárja mélyen, széttorzítva, Peter van Laerhovené magasan, tornyosuló effektekkel teleküldve szólalt meg. Valami elementáris hatással. Szintén katarzisközelben járt a ’Tin Finger’ a behúzott ’a-ha’-ival, a végén az elszállással és a pontszerű zárlattal; és persze előkerültek az új album szépségei is, a ’Beautiful Axe’ és a ’Not One Stone’. Az iszonyatos erő, a csodálatos felépítés megmaradtak, és bár az utóbbi harmadik, hátborzongató, magas „not one stone atop another will stand”-jét Edwards mélyen énekelte, még így ’csökkentve’ is elsöprően hatott.

Voltak még számok, melyek ugyan nem vitték le az ember fejét egyből, de megmutatták, hogy még miért zseniális ez a zenekar. Például a ’Cohawkin Road’: a Mosaic-on szereplő ’Whistling Girl’-höz hasonlóan ez is könnyen magával repít. A Ten Stones-on levő változata szép akusztikus gitárral, finoman effektezett második gitárral és visszafogott dobbal indul, majd a refrénre jön a lebegős énektéma, sűrít a dob és a második gitár is. A koncerten a basszus és a seprűs dobolás szigorúan alapként maradtak végig; a refrénnél az ének fokozott, de ennek szerepét inkább a második gitár enyhén torzított, magas hangokat felbontva pengető szólama vette át. Az est legszebb és legérzékenyebb dinamikáját mutatta be ez a dal. Ugyanígy a ’Horsetail’-ben is a második gitár effektekben úszó hangzása emelte meg a refrént.

Nem tudok elmenni továbbá a ’Kingdom of Ice’ zsenialitása mellett sem. Ezt a dalt is szépen emelték át a koncertmegszólalás szövetébe: a bendzsót támogató, vonóval megszólaltatott bőgő helyett ezúttal a torzított basszusgitár hangja lüktetett, ami fölé eszméletlen erővel jött Edwards kiabálás-éneke.

A ráadás két különlegességgel is szolgált. Az egyik Bob Dylan ’As I Went Out One Morning’ című dalának dobra és bendzsóra visszavett verziója volt. Ebben az énekre került a fő hangsúly, a dob visszafogottan és szépen kísért. Utoljára az ’American Wheeze’ bandoneonos zúzdája maradt: ennél megfelelőbben nem kerülhetett volna pont a koncert végére.

Pontosan, ahogy előzetesen gondoltam: az új dalok kivétel nélkül belesimultak az élő-kontextusba; a lemez anyagát ismerve ez mondjuk kevésbé meglepetés. A ’Cohawkin Road’ és a ’Horsetail’ törés nélkül követték a bendzsós kíséretű ’Whistling Girl’-t. A ’Not One Stone’ elsöprő befejezése után egyértelműen jött a ’Winter Shaker’, ami mellesleg a ’Kicking Bird’-del egyetemben jól foglalta keretbe a főműsort. A koncert után úgy jöhettem el Bécsből, hogy a Woven Hand újabb oldalát ismertem meg. A saját szememmel láttam, hogy bármilyen hangütéssel tudnak játszani, és mindegyikkel képesek lenyűgözni: legyen az végig szélviharszerű, fejet letépő menetelés; precízen felépített, de mégis erőteljes, felemelő és szívenütő dal; egy szál bendzsóval kísért, éneket kiemelő és azzal finoman játszó hangszerelés; vagy akár az egész zenekar részvételével, mégis leheletfinom dinamikával előadott szám. A teljes spektrum.

Setlist:

1. ’Kicking Bird’

2. ’Beautiful Axe’

3. ’Speaking Hands’

4. ’Splinters’

5. ’Tin Finger’

6. ’Whistling Girl’ (bendzsó)

7. ’Cohawkin Road’

8. ’Horsetail’

9. ’Kingdom of Ice’

10. ’Horse Head Fiddle’

11. ’Not One Stone’

12. ’Winter Shaker’

* * *

13. ’As I Went Out One Morning’ (Bob Dylan; dob és bendzsó)

14. ’American Wheeze’

/A cikk megjelent továbbá a Cluster One portálján is. Itt olvasható./