bárhova lépek, nem
feléd megyek
kutatok hosszú éjszakákon át
arcod már csak néhány karcolás
hová lett az utolsó találkozás?
* * *
tán nem is rám tekint
bennem még
tétova bizonytalanság kering
de remény-
telenség
nem űzhet
szám csak téged
betűzget:
* * *
tejfehér bőrödön szánkázik pupillám
* * *
évgyűrűid körbevesznek
csöndünk körül árnyéka
zajnak és nesznek
emlékem szövetén
arcod foltja szárad
...
a posztón tapadásod illata
lenyomata egy szoknyaráncnak
tölgyfa-pórusaid pulzálása
gondosan összehajtom –
őrzöm, mint zárványt a kő, mint hangot a csend
* * *
mint zárvány a kőben
mint hangban a csend
a mélyemen is távoli
érinthetetlen és szent
* * *
mintha egy időre kiírnám magam a szürke való rigorózus forgatókönyvéből
és szellemképként jelennék
csak meg a negatívon
meg arra
hogy milyen lehet
kívülállóként élni a tülekedésben mintha a meselétből
csöppentem volna bele és nem törődni
az ideges elcsigázott undoros emberekkel
és bérletért sorban állni
* * *
I’m digging deeper
into a drier layer.
No words for a prayer.
* * *
teste csupa karcolás
lassan-tétován
eltűnik minden arcvonás
* * *
(Leveleim fonnyadnak.
Ágaim letörnek.
Sorsa a latornak.)
* * *
szabdalom a kötelet,
az acél kicsorbul,
a bizonyosság felborul.
No comments:
Post a Comment