szikár

Ima szaxofonnal

Szerző: Balavány György, Magyar Nemzet

Dresch Mihály a Molnár utcai táncházról, az átmeneti világról és a kegyelemrõl

Európában egyedülálló kincs az a több ezer éves, máig egységes és szerves kultúra, amelyet magyar népzenének nevezünk. Ez a kultúra másik rendben, olyan közösségi életformában fogant, amelyet jórészt elfelejtettünk, azonban mindannyian vágyunk rá. A Dresch Quartett évtizedek óta a bartóki hagyományt, pontosabban szólva a régi pásztorok hagyományát folytatja. Amit játszik, beszélõ zene. Hitvalló zene, amely egy ízekre szakított világban az összetartozást hirdeti.

-Gyakran ad interjút?
-Nem, egyáltalán nem. Szívesebben játszom, mint nyilatkozom. Nem tudok átfogó, mindenkire érvényes módon beszélni arról, amit csinálok. Nem is tartom valami kivételesen rangos dolognak.

-Életrajza szerint a zenetanulás elõtt gépipari technikumba járt. Késõn ébredt rá, hogy muzsikusnak termett?
-Nem, már kisiskolás koromban éreztem. Egy alföldi faluban, Földesen nevelkedtem. Abban az idõben még voltak bandák, s engem négyéves koromban egy lakodalomban egészen elbûvölt egy cigányzenekar, máig emlékszem a zenéjükre. Amikor elkezdtem az általános iskolát, magamtól beiratkoztam zongorázni meg tangóharmonikázni. Egy év múlva a szüleimet arra kérte a zenetanár, vegyenek nekem gyakorlóhangszert. Õk azonban nem voltak olyan jómódúak, hogy ezt megtehették volna, ezért abba kellett hagynom a zenetanulást. Késõbb készítettem magamnak egy citerát, azon játszottam, majd valahogy sikerült vennem egy bendzsót. Aztán kamaszkoromban, amikor már a gépipari iskolába jártam, végérvényesen eldöntöttem, hogy zenész leszek.

-És rögtön a dzsessz felé fordult?
-Tulajdonképpen igen. A beat volt a divat, meg a rock, de úgy éreztem, a dzsessz sokkal szabadabb, ugyanakkor mélyebb. Ráadásul hiányzott belõle a show meg az a mesterkéltség, ami a rockban zavart. Johnny Griffinnek, a tenorszaxofonosnak egy felvétele alapján éreztem elõször, hogy nekem is ezt kell játszanom. Nagyon élénk dzsesszélet volt a hetvenes években a fõvárosban, minden este zajlott valahol telt házas koncert, mindegyik egyetemnek volt dzsesszklubja. Én azonban sokáig nem játszottam nyilvánosan; nagy hátrányt kellett ledolgoznom a kimaradt gyerekkori tanulmányok miatt, s ezért gátlásaim voltak. Két évet dolgoztam a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban, de közben fölvettek a Bartók-szakközépiskola dzsessztanszakára, és elkezdtem tenorszaxofonon játszani. Hagyományos, amerikai dzsesszt.

-A népzenével hogyan került kapcsolatba?
-Egyre világosabban láttam, hogy más utat kell járnom, mint a nagy mestereknek, Griffinnek meg Coltrane-nek, mert ha az õ zenéjüket játszom, az a legjobb esetben is utánzás lesz. Keresni kezdtem a forrásokat, amelyek táplálják a zenét. Elõbb Binder Károllyal és Regõs Istvánnal – aki a legjobb tanárom volt – játszottam néhány évig, majd nyolcvannégyben megalapítottam a Dresch Quartettet. Akkoriban ismerkedtem meg egy lánnyal, õ mesélt a táncházakról. Ebben az idõszakban egyszer a Váci utcában sétálva hirtelen gyönyörû muzsikát hallottam: a Sebõ–Halmos-féle együttes dupla lemeze szólt egy könyvsátorból, a nagy-magyarországi zenei tájegységekrõl játszottak táncrendeket. Megvettem a lemezt, hallgatni kezdtem, s nemsokára elmentem a Molnár utcai táncházba. Ezek az élmények alapozták meg az egész késõbbi zenei pályámat, valamint Szabados Györggyel való találkozásom.

-A 2001-es albumát hallgatva fogalmazódott meg bennem: erre a zenére nem lehet ráakasztani, hogy „dzsessz, népzenei motívumokkal tarkítva”. Nem válik külön benne a két dolog, valahogy összegyógyult, és teljesen egységes, szuverén zene lett belõle.
-Ennek örülök, mert pontosan ez volt a célom. Azt szeretném, hogy ugyanaz a zenei lélek legyen a szerzeményeimben, mint a Kárpát-medencei muzsikában.

-Mi az, hogy zenei lélek?
-Nehéz megfogalmazni. Mondok egy példát: több ízben hallottam a magyarpalatkai zenekart muzsikálni, sajnos már mind a két prímásuk meghalt; táncoltam is mezõségi zenére, és ilyenkor valami nagyon meleg érzés fogott el, fõleg a lassúknál. Valahogy mindig a nap jutott eszembe. A nagy dzsesszmuzsikusoknál is megvan ez a melegség, de õk másként kezelik a zenét. A dzsessznél sokkal tradicionálisabb a magyar népzene, s annyira szépen alakult ki, és a lényeges dolgok úgy kikristályosodtak, hogy ezt a nagyon erõs, mély, meleg kisugárzást meg tudja érezni belõle az ember.

-Lehet az ön zenéjét világzenének nevezni?
-Nem. Vannak abban is szép és jó dolgok, általánosságban mégis úgy érzem, csupán kiragadott elemekkel dolgoznak. Fognak például egy indiai meg egy üzbég darabot, amelyeknek a lényegét nem is értik, de az izgalmas hangzásra törekedve tetszés szerint összekeverik õket; szerintem nagyjából ez a világzene koncepciója. A Deep Forest együttes belerakta Sebestyén Márta egyik gyimesi dalát egy mixbe; még a szöveget is összevissza keverték, de ez sem zavarta õket, úgysem értették. Grammy-díjas világsláger lett belõle. Én nem mernék csak úgy hozzányúlni például egy indiai dalhoz, hiszen egy nagyon mély, több ezer éves kultúrából származik. Gyönyörû a pakisztáni zene is, de nem férek hozzá, nem ismerem a törvényeit, nincs hozzám olyan közel, hogy játszhassam. Óriási mesterek vannak, akik oda születtek. Ha az ember kicsit megismeri az illetõ kultúrát, az ilyen kiragadások nevetségessé válnak. Aki például valamennyire tisztában van a gyimesi zenével, tudja, hogy az egészen másról szól. Mi magyarok vagyunk, s itt él velünk a saját, szintén ezredéves zenei kultúránk, szépen rendbe szedve. Vannak a keservesek, van a lassú magyaros, a sebes és lassú csárdás… Ennek a kultúrának is megvan a maga rendje és egysége, nem lehet csak úgy megbontani, mert akkor a lényege elvész. Ehhez a zenéhez tényleg van közöm, és számomra ez egyáltalán nem divat kérdése. A táncházmozgalomban olyasmit fedezhettünk fel, ami nagyon közel van a szívünkhöz, csak egy idõre elfelejtettük. Hatalmas kincs, hogy nálunk még mindig él a több ezer éves zene. A nyugati kultúrákban ugyanis ilyen már rég nincs, sem a németeknél, sem a franciáknál. Aztán ahogy keletre megyünk, egyre inkább találhatunk érintetlen, élõ zenei kultúrákat. Persze nálunk sem ez árad mindenhonnan, hiszen a tévé, a rádió meg az egész hétköznapi élet már másról szól. Ezek rejtett források, amelyeket fel kell kutatni.

-A népzene nem a mi korunkról szól. Számunkra ezek a dolgok már régiek…
-Igaz, ez az elõdeink kultúrája, amely lezárult, mert az az életforma, amelybõl származik, már megszûnt. De mégsem olyan idõszakos dolog, ami egyszer mûködött és többé nem, mert ugyanakkor örök érvényû, tiszta és egyetemes zenérõl van szó. Régen, amikor még nem voltak a maihoz hasonló kommunikációs csatornák, a zene, amelyet a lakodalomban játszott a banda, közvetítõ volt. S persze az emberek maguknak hozták létre a zenét; Széken ismertem egy Szabó Varga György nevû kitûnõ énekest: azt mondta, mikor kimegy szántani, mindig énekel.

-A népzene, a nemzeti kultúra összefügg a magyarságtudattal, az összetartozás érzésével.
-Most a XXI. században vagyunk, ezt muszáj tudomásul vennünk, és nagyon fontos lenne, hogy a magyarságérzés is korszerû és természetes módon mûködjön. Ezért tavalyelõtt decemberben a külföldi magyarok állampolgárságát meg kellett volna szavazni. Nem a reformkorban élünk, és Trianont sem lehet már visszacsinálni; azt, hogy egyek vagyunk velük, nem kell túllihegni és misztifikálni, de tudomásul kellene venni, mint kikerülhetetlen tényt, hogy honfitársaink élnek a határokon túl, akik vágynak az összetartozásra, ahogy mi is vágyunk rá. Nyolcvankilencben elmentem Moldvába, és mellbevágó élmény volt a kilencszáz kilométeres utazás után egy apró faluban hallani, hogy az emberek magyarul beszélnek. Magyarországnak óriási energiatöbbletet jelentett volna, ha a határon túli magyarságot sikerül összefognia. Amikor reformokról beszélnek, nekem az jut eszembe, hogy az lett volna az igazi reform, ha azok az emberek lelkileg visszacsatlakozhattak volna hozzánk.

-A magyar, különösen a csángó muzsikában mintha volna valami régi, õsi fájdalom.
-Igen. Mert az életben ott van a fájdalom mindig. Minden dologban, még a napsütésben is. De azért a jó zenében van egyetemes rend. És persze van a dolognak egy másik, szép oldala is, hogy a zene is megteremti a saját rendjét, nagyon egyszerû és erõs törvényekkel. A magyar népzene abból az idõbõl való, mikor még törvények közt éltek az emberek, voltak ugyanis közösségi szabályok, amelyek megmutatták a helyes irányokat, és világossá tették, mi a jó és a rossz. A keresztény hitre alapuló szokásrend, a természet szabályai és az élet tapasztalatai együtt határozták meg és tartották mederben az emberi életet, mindennek megvolt a maga ideje és helye. Mindez mûködött, nem volt pátosza, nem kellett leírni meg elemezni. Ma ilyen rend nincs. Ugyanakkor a mai világ is átmeneti, alakul valamivé. Megtalálhatja ma is önmagát az ember, de a seb ott van mindenkiben, a rendszeres közösségi kultúra, amelyre vágyunk, hiányzik. Attól szenved a legtöbb ember, hogy megpróbálja összerakni a maga kis rendjét, de ez nem megy egyedül. És ezért szaladnak az emberek az asztrológustól a szupergyógyítóig mindenkihez. Ez azt jelzi, hogy szenvednek.

-Azt mondja, a zene létrehozza a maga rendjét. Ez azt jelentené, hogy a zene segítségével a személyes életében visszatalál a természetes rendhez?
-Á, ezt nem mondanám. Úgy alakult a sorsom, hogy elmehettem többször Gyimesbe, megismertem ottani embereket, de nem tudok úgy élni. A zenélés természetessége megvan nálam, de csak azért, mert ez a mesterségem. Bele tudom magam érezni, de ez akkor sem ugyanaz.

-Egyik szerzeményének ajánlójában köszönetet mond Jézusnak, aki átsegítette egy nehéz idõszakon. Azt írja, nem látott más kiutat, mint keresni õt. Megtalálta?
-Azt hiszem. Akkor nagyon világosan tudtam, nincs más lehetõségem. Van, hogy az akarat összeomlik, és az embernek rá kell döbbennie, hogy az igazi nagy sorskérdésekkel szemben mennyire gyenge. Az, hogy abban az idõszakban nem csináltam õrültséget, Jézusnak köszönhetõ. Ha kér az ember, kap kegyelmet. Mostanában nem is szoktam kérni tõle semmit, csak megköszönöm, hogy van, és azt szeretném, hogy legyen úgy, ahogy õ akarja. Elfogadtam, és helye van bennem. Õ tudja, hogy az ember mennyire esendõ, és tud segíteni. Ennyi.

-Van-e köze hitének a zenéjéhez?
-Valaha a zene arra szolgált, hogy összekapcsolja az embert a felfoghatatlannal. A zene számomra hasonló az imádsághoz, ha nem is úgy, mint a kötött, liturgikus szertartászenék esetében. Nálam ez sokkal oldottabb, a lényeg, hogy kinyíljak az ég felé. Az agy nem úgy mûködik ilyenkor, hogy szavakká transzponálja a dolgokat, hanem belsõ, lelki történés zajlik. Ezek nagyon egyszerû dolgok, nem akarom túlbeszélni õket.

-A közönség vevõ a portékájára. Miért nem sikeresebb, gazdagabb? Miért vár négy-öt évet egy lemez kiadásával? Szerepelhetne többet is, nagyobb nyilvánosság elõtt.
-Kicsit visszahúzódó vagyok. Nem szeretek kilógni a sorból, de nem is tudnék, egyszerûen nem állok úgy anyagilag. Soha nem érdekelt, hogy nagyobb elismertségem legyen. Elégedett vagyok, megkaptam mindent ahhoz, amit szeretek, és meg is tudok élni belõle.

Dresch „Dudás” Mihály 1955-ben született Budapesten. Elõször gépipari tanulmányokat folytatott, majd a konzervatórium dzsessztanszakának elvégzése (1979) után néhány év alatt a magyarországi mainstream dzsessz meghatározó alakjává vált zenekarával, a Dresch Quartettel, amelyben együtt játszott többek közt Grencsó Istvánnal, Geröly Tamással, Lajkó Félixszel. A zenekar Riding the Wind címû lemeze Angliában is nagy sikert aratott, s a 2002-ben megjelent Hungarian Bebop (BMC Records) is nagy nemzetközi visszhangot keltett. Dresch mûveiben a nyolcvanas évek elejétõl egyre markánsabban felismerhetõ a magyar népzenei ihletés.

Balavány György
Magyar Nemzet Online, 2006.12.30