Harcsa Vera, jazz, hangszerelés

Ha lenne egy jazziskolám, a hangszerelés kurzus első óráján az első példa Harcsa Vera ’Too Early’ c. szerzeménye lenne. Sőt, a vizsgán ez lenne a beugró, amit a hallgatók az előre megbeszélt alkalmi formációkban játszanának el. Persze lenne olyan feladat is, hogy minél faszábban kell átdolgozni bizonyos számokat. Mindezzel csak arra szerettem volna utalni, hogy ez a dal hangszerelési (meg persze más) szempontból egy alapmű a kortárs jazzen belül.

Egyrészt ebben a dalban minden megvan, ami számomra a jazzt jelenti: finomság, fura hangzatok, disszonancia. Ezek közül Harcsa Vera ’Too Early’-je kapcsán a finomság a legfontosabb, mégpedig a hangszerelés tekintetében: egy versszakon keresztül csak a bőgő megy az énekkel, aztán leheletszerűen úszik be a gitár, az ütősök és a zongora. Annyira fokozatos az erősítés például a bridge esetében, hogy észre se vesszük, hogy jönnek a beütések, az erőteljes ének és már a tetőponton vagyunk – tisztára mintha a ’Not One Stone’-t hallgatnám, persze néhány torzgitárral arrébb. Másrészt tökéletes a dal szerkezete – a bőgő-ének kezdéstől a refrénen keresztül a disszonáns magaslatig, ahonnan visszafogott verzékkel jutunk a befejezéshez. Mindenképp érdemes szóba hozni, hogy a ’Too Early’ esetében nem egy meghatározhatatlan hangfolyamból emelkedik ki az elszállós rész (távoli példa a Sigur Rós néhány dala), hanem a bőgő karakteresen pulzáló riffjére alapoz, és erre építi fel a hangszerek és az ének szólamát, hogy aztán jöhessen a fájdalmas kitörés, romba döntse az egészet; majd da capo al fine.

A régebben említett dalokban gondolkodás egyik legfőbb példája a 'Too Early'. Csinálhatná úgy is zenekarával, hogy "toljuk a jazzt, valahova imprózz már egy szólót léccike", mondván, hogy elvileg jazzegyüttes. De nem. Itt első a dal, minden egyéb ezt szolgálja, legyen az szóló, disszonancia, harmónia, keretes szerkezet; zongora, seprű vagy csettintés.

Ami a hangszerelést illeti: nyilván esztétikai szempontok is szerepet játszanak abban, hogy ilyen fokozatosan kerülünk bele a dal hangszövetének világába. Ahogy a hirtelen váltások, úgy az egyre sűrűsödő-hangosodó megoldások is gyönyörködtetnek, és e hatásmechanizmus alapján működik ez a dal is.

És hogy mindez hogyan is csapódik le a befogadóban? Ilyen oldalról közelítve viszonylag egyszerű a helyzet, mert Harcsa Vera ebben a dalban – és úgy általában – egyfajta klasszikus esztétikát követ; egyáltalán nem arról szól a dolog, mint a zajzene vagy a free jazz esetében (vagy a posztmodern képzőművészetben), hogy akkor most megkérdőjelezzük magát a dalt (képet, szobrot) mint struktúrát, mint intézményt vagy mint létmódot – nem csinál ontológiai problémát a zenéből. Inkább erős dalokat ír erős szövegekkel, amihez illő módon passzintja a hangszerelést, játszik a halk-hangos, disszonáns-konszonáns ellentétekkel és a dinamikával. Az élet dolgai metaforákká alkotva. És a katarzis sincs messze. ▪