A zene történetének – meg nyilván a színházénak is – az egyik legfontosabb, legrégebb óta alkalmazott és talán leghatásosabb eszköze a hangerő fokozása. Ha ezt jól alkalmazzák, és mondjuk egy téma monoton ismétlésével kombinálják, akkor jó úton járnak a hallgató letaglózásához. Ennek a módszernek estem én is áldozatául, mikor életemben először hallottam élőben Ravel Boleróját. Lenyűgözött a hangszerelés, a téma rengeteg árnyalattal való bemutatása és maga a tizenakárhány perces crescendo. Paradoxon, de: leírhatatlan, ahogy nő a darab, egyre több teret követel magának (határt szabhat-e egy terem mérete a benne elhangzó zenének, és mi a helyzet a szabadtérrel?), feszül és feszül, beszáll a második pergődobos, mindenki rendületlenül játssza ugyanazt a témát, végül robban: széthasítják a teret a rézfúvósok és a cintányérok. A zenehallgató meg visszasüpped a székébe, ahonnan szinte félig felállva és teljes erővel koncentrálva lett egy újabb megmagyarázhatatlan élmény részese.
No comments:
Post a Comment