Furcsa érzés küszöbön állni. Már nem. Még nem. (És mégis: pontosan valahol.) A folyamatban állni, a változás megdermedt képkockájaként. (Film fotográfiákká szaggatva.) Mint az ember, aki, miután leesett a lóról, fekszik a földön és már nem Saulus, de még nem Paulus—névtelen utazó.
Küszöbön állni annyi, mint találkozni. Nem csak olyan értelemben, ahogy teljes ismeretlenek először kapcsolatba kerülnek egymással. Hanem úgy is, mint minden egyes igazi találkozás. Szóval mindegyik ilyen alkalom változást jelent mindkét embernek, még ha csak kis dologról van szó. Csalódunk, növekszik bizalmunk, egy új arcát ismerjük meg a másiknak, megtudjuk mi a véleménye erről vagy arról stb. A legtöbb esetben azonban nem is tudnánk kifejezni, hogy mi változott, milyen irányban vagy kiben. Talán csak később látjuk meg az apró fokozatokat vagy, hogy mikor kezdett másképp viselkedni, és így tovább.
Továbbmegyek: ugyanez történik, amikor saját magunkkal találkozunk? (Vagy teljesen jelentéktelen a kérdés, mert mindig önmagunk vagyunk?) Gondolkodunk: magunkkal beszélgetünk, megvitatunk kérdéseket és gondolatokat. Ha ezt folyamatnak vesszük—aminek nyilván vannak holtpontjai, mint ahogy egy folyó duzzasztógátjainál valami állóvízszerű keletkezik—akkor jellemzője a változás. De vajon lényegi eleme is?
Nem tudom, hogy idevaló-e felhozni Sziszüphosz történetét. Azért gondoltam rá, mert úgy vélem, hogy amikor újra és újra nekilát feladatának—amire kárhoztatták?—, tulajdonképpen magával találkozik. Időről időre. Feladata, sorsa mindig taníthatja valamire, megismertetheti saját magával. Talán sorsa és önmaga ugyanazt jelentik.
Van még egy találkozás, ami megfoghatatlanabb az előzőeknél—az Istennel való kapcsolatra gondolok. Ha úgy is vesszük, hogy a történelemben megjelent Isten, elküldte fiát—Jézus történeti alakja—, itt és most nekünk csak a Biblia szövege marad konkrét dologként, ami által kapcsolatba kerülhetünk a transzcendenciával. Egyértelmű azért, hogy kimondhatatlanabb, kevésbé egzakt módon is találkozhatunk Istennel. A lelki élet kifejezéssel ragadhatjuk meg ezt leginkább. Nehéz azért meghatározni, hogy mikor halljuk „Isten hangját” és mikor a sajátunkat: néha lehetetlen elkülöníteni egymástól a kettőt, ami—érintve Szent Ágoston gondolatát—félreértéshez vezethet.
Visszatérve az elején felhozott példához, Saul—Pál?—megtéréséhez: érdekes és talán a többi találkozáshoz képest mélyrehatóbb az Istennel való kapcsolatteremtés. Pál számára egy életre szóló pillanatot hozott damaszkuszi útja. Mikor úgy gondolta, hogy minden úgy fog menni, ahogy általában mennek a dolgok, akkor volt „A legfőbb ideje, hogy”.
Küszöbön állni annyi, mint találkozni. Nem csak olyan értelemben, ahogy teljes ismeretlenek először kapcsolatba kerülnek egymással. Hanem úgy is, mint minden egyes igazi találkozás. Szóval mindegyik ilyen alkalom változást jelent mindkét embernek, még ha csak kis dologról van szó. Csalódunk, növekszik bizalmunk, egy új arcát ismerjük meg a másiknak, megtudjuk mi a véleménye erről vagy arról stb. A legtöbb esetben azonban nem is tudnánk kifejezni, hogy mi változott, milyen irányban vagy kiben. Talán csak később látjuk meg az apró fokozatokat vagy, hogy mikor kezdett másképp viselkedni, és így tovább.
Továbbmegyek: ugyanez történik, amikor saját magunkkal találkozunk? (Vagy teljesen jelentéktelen a kérdés, mert mindig önmagunk vagyunk?) Gondolkodunk: magunkkal beszélgetünk, megvitatunk kérdéseket és gondolatokat. Ha ezt folyamatnak vesszük—aminek nyilván vannak holtpontjai, mint ahogy egy folyó duzzasztógátjainál valami állóvízszerű keletkezik—akkor jellemzője a változás. De vajon lényegi eleme is?
Nem tudom, hogy idevaló-e felhozni Sziszüphosz történetét. Azért gondoltam rá, mert úgy vélem, hogy amikor újra és újra nekilát feladatának—amire kárhoztatták?—, tulajdonképpen magával találkozik. Időről időre. Feladata, sorsa mindig taníthatja valamire, megismertetheti saját magával. Talán sorsa és önmaga ugyanazt jelentik.
Van még egy találkozás, ami megfoghatatlanabb az előzőeknél—az Istennel való kapcsolatra gondolok. Ha úgy is vesszük, hogy a történelemben megjelent Isten, elküldte fiát—Jézus történeti alakja—, itt és most nekünk csak a Biblia szövege marad konkrét dologként, ami által kapcsolatba kerülhetünk a transzcendenciával. Egyértelmű azért, hogy kimondhatatlanabb, kevésbé egzakt módon is találkozhatunk Istennel. A lelki élet kifejezéssel ragadhatjuk meg ezt leginkább. Nehéz azért meghatározni, hogy mikor halljuk „Isten hangját” és mikor a sajátunkat: néha lehetetlen elkülöníteni egymástól a kettőt, ami—érintve Szent Ágoston gondolatát—félreértéshez vezethet.
Visszatérve az elején felhozott példához, Saul—Pál?—megtéréséhez: érdekes és talán a többi találkozáshoz képest mélyrehatóbb az Istennel való kapcsolatteremtés. Pál számára egy életre szóló pillanatot hozott damaszkuszi útja. Mikor úgy gondolta, hogy minden úgy fog menni, ahogy általában mennek a dolgok, akkor volt „A legfőbb ideje, hogy”.
No comments:
Post a Comment