E bejegyzés alá került az előző képeslap. Míg a tavalyi ’kép nélküli képeslap’ volt, a mostanihoz csatolok illusztrációkat. Ennek a hátterében nincs művészi koncepció, pusztán most van rá lehetőségem. És ez a képeslapírás is egy eléggé ad hoc dolog. Furcsamód pont itt jött rám újra. Továbbá érdekes, hogy, bár egy éve más volt a helyzet, Kenese most is beugrott. Megérkeztünk nagyapámmal szüretelés céljából; nem sokkal utána már ágakat gereblyéztem, talicskáztam ide-oda. Közben, magam sem tudom miképp’, de Kenesére gondoltam először. Mindenesetre jó volt rá máshogyan emlékezni, mint tavaly.
* * *
Mondhatni, felüdülés volt belecsöppenni ebbe a munkába. Valahogy lenyugszik az ember. Komótosabbá válik. Ha csak egy hétvégére. És megtisztítja az eszközöket. A fürtöket leszedi, leméri. Persze, a tavalyi katasztrófa volt – egy tál. Idén melegedik az ember szíve tája. Harminc kiló fölött, noha ’94-ben a kilencvent is meghaladta. És darál. Meg présel. Mustot mér, kóstol. Demizsonba tölt.
Szinte megijed az ember. Ilyen egyszerű? – kérdi magától és csodálkozik. Mert ilyesmivel ritkán van dolga. Ami ennyire természetes és mélyen emberi. Nyilván nem azt tapasztalom, amit a vidéki, földjéből élő ember. Tudom: ez csak egy töredék – ráadásul nagyon aprócska. És mégis. Kivehető belőle valami a természetességből és az életszerűségből.
/Balatonakarattya, 2008. IX. 27-28./
No comments:
Post a Comment